Interjú

Lelkek titkosírás nélkül

Nagao Haruka hegedűművész

Zene

Nyolc éve járt először Budapesten, és beleszeretett a városba. Új életének Bartókhoz is köze van, és csak a nagyobb rendet hiányolja innen.

Magyar Narancs: Nagyon korán kezdett hegedülni. Csodagyerek volt?

Nagao Haruka: Nem nevezném magam annak. De tényleg nagyon kicsi voltam, amikor felfedeztem a hangszert. A szüleim rendszeresen néztek a tévében egy komolyzenei programot, és én felfigyeltem a koncertmesterre. Egy éven át nyúztam az anyukámat azzal, hogy én is ezt akarom csinálni. És még csak hároméves voltam, amikor elkezdtem hegedülni. Édesanyám zongoratanárnőként, zeneértőként pontosan tudta, hogy milyen nehéz hangszer a hegedű, de nekem abszolút hallásom van, könnyebben ment a helyes intonáció. Hétéves voltam, amikor először felléptem zenekarral, egy Mozart-hegedűversenyt játszottam.

MN: Hogy érzi magát a színpadon egy hétéves kislány?

NH: Mindig nagyon boldog voltam, ha közönség előtt játszhattam, és az, hogy gyönyörű ruhát viselhettem, csak növelte az örömömet. De arra is emlékszem, hogy minden irányból hangszereket hallottam, a zenekar tagjainak játékát, és így nehezebb volt követnem a darabot. Mindezzel együtt is nagyon élveztem.

MN: Japánban évtizedek óta rendkívül népszerű a nyugati klasszikus zene. Ott is, ahol felnőtt?

NH: Sokan hallgattak ilyen zenét, de csak egy-két hegedűtanár volt a környéken, akik inkább hobbiszerűen, mint professzionálisan foglalkoztak a tanítással. Pedig én már az első órán kijelentettem, hogy hivatásos zenész akarok lenni.

MN: Amihez el kellett utazni Tokióba.

NH: A főváros két óra vonatút volt sinkanszennel, a japán gyorsvasúttal. Először hetente egyszer megtettem az utat, aztán a családdal odaköltöztünk Tokió egyik külvárosába.

MN: Ezután felgyorsult a fejlődése?

NH: A zenei konzervatóriumban először találkoztam azzal, hogy milyen, ha „versenytársak” vannak körülöttem. Addig nyolc órakor már rendszeresen ágyban voltam, itt meg mindenki tizenegyig gyakorolt. Először úgy tűnt, képtelen vagyok felvenni velük a versenyt, aztán a harmadik évben eldöntöttem, hogy én is kitartóbb leszek. Meglett az eredménye, mert abban az évben meg is nyertem egy országos versenyt.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.