Interjú

Lelkek titkosírás nélkül

Nagao Haruka hegedűművész

Zene

Nyolc éve járt először Budapesten, és beleszeretett a városba. Új életének Bartókhoz is köze van, és csak a nagyobb rendet hiányolja innen.

Magyar Narancs: Nagyon korán kezdett hegedülni. Csodagyerek volt?

Nagao Haruka: Nem nevezném magam annak. De tényleg nagyon kicsi voltam, amikor felfedeztem a hangszert. A szüleim rendszeresen néztek a tévében egy komolyzenei programot, és én felfigyeltem a koncertmesterre. Egy éven át nyúztam az anyukámat azzal, hogy én is ezt akarom csinálni. És még csak hároméves voltam, amikor elkezdtem hegedülni. Édesanyám zongoratanárnőként, zeneértőként pontosan tudta, hogy milyen nehéz hangszer a hegedű, de nekem abszolút hallásom van, könnyebben ment a helyes intonáció. Hétéves voltam, amikor először felléptem zenekarral, egy Mozart-hegedűversenyt játszottam.

MN: Hogy érzi magát a színpadon egy hétéves kislány?

NH: Mindig nagyon boldog voltam, ha közönség előtt játszhattam, és az, hogy gyönyörű ruhát viselhettem, csak növelte az örömömet. De arra is emlékszem, hogy minden irányból hangszereket hallottam, a zenekar tagjainak játékát, és így nehezebb volt követnem a darabot. Mindezzel együtt is nagyon élveztem.

MN: Japánban évtizedek óta rendkívül népszerű a nyugati klasszikus zene. Ott is, ahol felnőtt?

NH: Sokan hallgattak ilyen zenét, de csak egy-két hegedűtanár volt a környéken, akik inkább hobbiszerűen, mint professzionálisan foglalkoztak a tanítással. Pedig én már az első órán kijelentettem, hogy hivatásos zenész akarok lenni.

MN: Amihez el kellett utazni Tokióba.

NH: A főváros két óra vonatút volt sinkanszennel, a japán gyorsvasúttal. Először hetente egyszer megtettem az utat, aztán a családdal odaköltöztünk Tokió egyik külvárosába.

MN: Ezután felgyorsult a fejlődése?

NH: A zenei konzervatóriumban először találkoztam azzal, hogy milyen, ha „versenytársak” vannak körülöttem. Addig nyolc órakor már rendszeresen ágyban voltam, itt meg mindenki tizenegyig gyakorolt. Először úgy tűnt, képtelen vagyok felvenni velük a versenyt, aztán a harmadik évben eldöntöttem, hogy én is kitartóbb leszek. Meglett az eredménye, mert abban az évben meg is nyertem egy országos versenyt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.