Interjú

Lelkek titkosírás nélkül

Nagao Haruka hegedűművész

Zene

Nyolc éve járt először Budapesten, és beleszeretett a városba. Új életének Bartókhoz is köze van, és csak a nagyobb rendet hiányolja innen.

Magyar Narancs: Nagyon korán kezdett hegedülni. Csodagyerek volt?

Nagao Haruka: Nem nevezném magam annak. De tényleg nagyon kicsi voltam, amikor felfedeztem a hangszert. A szüleim rendszeresen néztek a tévében egy komolyzenei programot, és én felfigyeltem a koncertmesterre. Egy éven át nyúztam az anyukámat azzal, hogy én is ezt akarom csinálni. És még csak hároméves voltam, amikor elkezdtem hegedülni. Édesanyám zongoratanárnőként, zeneértőként pontosan tudta, hogy milyen nehéz hangszer a hegedű, de nekem abszolút hallásom van, könnyebben ment a helyes intonáció. Hétéves voltam, amikor először felléptem zenekarral, egy Mozart-hegedűversenyt játszottam.

MN: Hogy érzi magát a színpadon egy hétéves kislány?

NH: Mindig nagyon boldog voltam, ha közönség előtt játszhattam, és az, hogy gyönyörű ruhát viselhettem, csak növelte az örömömet. De arra is emlékszem, hogy minden irányból hangszereket hallottam, a zenekar tagjainak játékát, és így nehezebb volt követnem a darabot. Mindezzel együtt is nagyon élveztem.

MN: Japánban évtizedek óta rendkívül népszerű a nyugati klasszikus zene. Ott is, ahol felnőtt?

NH: Sokan hallgattak ilyen zenét, de csak egy-két hegedűtanár volt a környéken, akik inkább hobbiszerűen, mint professzionálisan foglalkoztak a tanítással. Pedig én már az első órán kijelentettem, hogy hivatásos zenész akarok lenni.

MN: Amihez el kellett utazni Tokióba.

NH: A főváros két óra vonatút volt sinkanszennel, a japán gyorsvasúttal. Először hetente egyszer megtettem az utat, aztán a családdal odaköltöztünk Tokió egyik külvárosába.

MN: Ezután felgyorsult a fejlődése?

NH: A zenei konzervatóriumban először találkoztam azzal, hogy milyen, ha „versenytársak” vannak körülöttem. Addig nyolc órakor már rendszeresen ágyban voltam, itt meg mindenki tizenegyig gyakorolt. Először úgy tűnt, képtelen vagyok felvenni velük a versenyt, aztán a harmadik évben eldöntöttem, hogy én is kitartóbb leszek. Meglett az eredménye, mert abban az évben meg is nyertem egy országos versenyt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.