A Mercury Revet a Pink Floydhoz hasonlítani jó nagy hülyeségnek tûnik, nemcsak nagyságrendileg, de sok más tekintetben is, mégsem haszontalan talán elindulni ezen a vonalon, mert - mint látni fogjuk - meglepõ egyezésekre derülhet fény. Jonathan Donahue zenekara is igen erõsen indult, csodásan degenerált gitárzenéjük a kilencvenes évek elején a legizgalmasabb hallgatnivalók közé tartozott. Sajnos hamar megváltak zavarodott énekesüktõl, David Bakertõl, és stílusuk is jelentõs fazonigazításon ment keresztül, a fülsiketítõ gitárgerjedelem helyét finoman csilingelõ hangzások vették át. Továbbra is fontos - és immár népszerû - lemezeket készítettek, de a mámorító õrületet hátrahagyva vészesen közeledtek az elegáns semmitmondás felé. A Snowflake Midnighton megkísérlik visszaterelni a zenekart a helyes ösvényre, de sajnos csak tovább tetézik a bajt. A basszusgitárosból idõközben keresett hangmérnökké, producerré elõlépõ Dave Fridmann szakít a védjegyének számító míves gitárhangzással, és a rideg elektronika mázával önti nyakon Donahue nagy ívû dalait. A sokszor kimondottan gorombára vett hangzást böhöm bítek súlyosbítják, és a csendes, altatódalszerû kezdéstõl hat-hét perc alatt rendre sikerül eljutni a diszkós lüktetésig és vissza. A számok egybefüggõ zenefolyammá állnak össze, a végeredmény kis híján rockopera. Olyasmi az összkép, mintha az Air a zord 10,000 Hz Legend lemezen feldolgozta volna a Bohemian Rhapsodyt. Nem véletlenül nem tette. A Mercury Rev hajlamos a humortalan magabiztosságra, és ez minden korábbinál erõsebb most. Nagy büszkén megépítették A falat, de piciben, legóból.
V2, 2008
**
