„Mi a magyar zene? (Improvizált lista.) Bartók Ady-dalai (nem igazán jók), Kodály Berzsenyije és Weöres-kórusai (igen jók), Kodály és Kecskeméti Végh Mihály LV. zsoltárfordítása (Psalmus Hungaricus), Haydn, Schubert, Beethoven (Eroica, III. tétel!), all’unghereséi, A csodálatos mandarin 1956-ban, Bartók Concertójából a »Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország«-idézet, Kurtág és Bornemissza Péter, Kurtág és József Attila, Kurtág és Pilinszky, Vidovszky Nárcisz és Ekhó-zenéje (Weöresből), Bartók honvágya még itthon (Hegedűverseny, Divertimento).”
Ez áll Balassa Péter Halálnaplójában, és a jelentékeny irodalomkritikus felsorolásából nem maradnak ki Liszt Ferenc malacságai, Brahms, Klemperer és a csángók sem: hiszen mi, a genealógia önző mesterei, mindenkiben megtaláljuk a magyart, hát miért pont Beethovenben ne.
A hét legjobban várt hangversenye kétségkívül a Budapesti Fesztiválzenekar szabadtéri bulija, ahol már hagyományt teremtve egy Beethoven-szimfónia szólal meg, a harmadik, az Eroica. Fischer Iván együttese azonban a koncertet a fiatal Oláh Patrik Gergő opusával nyitja meg, amely „Budapest nyitányaként” készült el, Fusion címmel. (Hősök tere, szeptember 2., fél hét).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
