„Mint a Trónok harca, csak metálban”

Richie Faulkner gitáros

  • Soós Tamás
  • 2018. szeptember 1.

Zene

Csak pár éve csatlakozott, de ma már ő viszi a hátán a Judas Priestet. A Narancsnak elárulta, hogyan hatott rájuk a fő dalszerzőjük Parkinson-kórja, és azt is, miért nem ő fogja megreformálni a heavy metalt.

Magyar Narancs: Évekig te voltál az új srác a zenekarban. Milyen érzés most rangidős gitárosként állni a színpadon?

Richie Faulkner: Tagadhatatlanul ironikus a helyzet, de én továbbra is új srácként gondolok magamra. Glenn Tipton még mindig tagja a Priestnek, amikor tud, fellép velünk. (A Parkinson-kórban szenvedő gitáros a budapesti koncerten nem, de három nappal később a bécsin játszott a ráadásban – S. T.) A Judas Priest gitárosának lenni hatalmas felelősség, bárki is penget a színpadon, szóval ebből a szempontból nem változott semmi.

MN: És milyen szempontból változott?

RF: Amióta a Priestben játszom, elgondolkodtam rajta, hogyan akarom kifejezni magam zenészként. Priesten, Iron Maidenen, Black Sabbathon, UFO-n nőttem fel, s a lemezeiken rögtön fel lehetett ismerni, hogy ki játszik rajtuk. Én is azt szeretném elérni, hogy ha felteszik, mondjuk, a Firepowert, kiszúrják, hogy na, ezen Richie gitározik.

false

 

Fotó: Wikipedia/Ralph Arvesen

MN: És mitől lesz egy Richie Faulkner-dal Richie Faulkner-es?

RF: Ezt már a hallgatónak kell eldöntenie. Nem titok, kik hatottak rám – Zakk Wylde, Jimi Hendrix, Michael Schenker, Dave Murray és Tiptonék többek közt –, de én csak remélni tudom, hogy ezek a hatások valami egyedi ízzé állnak össze a játékomban. A gitározás számomra már nem a tempóról vagy a tudásom megvillantásáról szól, hanem egyre inkább a dallamokról és a hangjegyek gondos kiválasztásáról. Egy gitárszólónak személyisége van, és akkor jó, ha megtestesíti mindazt, amit a dal jelent. Az új lemezen ott van például a Rising from Ruins, ami a földről való felállásról és a gonosznak való szembeszegülésről szól. Írhattam volna hozzá egy tekerős szólót is, de a téma miatt inkább felemelő, énekelhető gitárszólót akartam. Ezt csinálta Slash, Schenker vagy Wylde is: olyan gitárszólókat szereztek, amiket dúdolni lehet, és erre törekszem én is.

MN: Szerinted lehet még valami újat mondani a heavy metalban?

RF: Nem úgy tűnik, igaz? Manapság mindenki olyan zenét akar játszani, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin. Az is probléma, hogy ha valaki valami mást csinál, azt a közönség leszólja. De ez szerintem változni fog, és nemsokára megújítják a rockzenét, ahogy, mondjuk, a grunge tette a 90-es években, ami szintén váratlanul robbant be. Például a Greta Van Fleetet, amely hiába tagadja, kiköpött olyan zenét játszik, mint a Zeppelin, most nagyon felkapták, és ha fejlődnek, még valami meglepőt is kihozhatnak a zenéjükből. Kezdetben a Led Zeppelin sem volt eredeti, régi bluesszámokat játszottak, aztán nézd meg, mi lett belőlük. Szerintem a legegyedibb zenekar a színtéren jelenleg az ellenpápával színpadra álló Ghost, de az is igaz, hogy én is része vagyok a problémának, mert zenészként és zenehallgatóként is leragadtam a múltban.

MN: Olyannyira kötődsz a nagy öregekhez, hogy a horrorlegenda Christopher Lee-vel is készítettél lemezt, aki 88 évesen találta ki, hogy heavy metalt akar játszani.

RF: A menedzsmentje kért fel, hogy szerezzek zenét a második, Charlemagne: The Omens of Death című lemezéhez. A komolyzenét kellett átírnom keményzenére, a csellót és a hegedűt elektromos gitárra. Metálos dalszerkezetekbe tömörítettem a vonósokat, és riffeket meg duplázót pakoltam alájuk. Ehhez jött még Christopher Lee sajátos, dörmögő baritonja, aki egy epikus történetet mesélt el. Olyan volt, mint a Trónok harca, csak metálban. Mondani sem kell, roppantul élveztem a munkát.

MN: Ahogy, gondolom, a Firepower írását is, ami a rajongói konszenzus szerint a legjobb albumotok az 1990-es Painkiller óta. Hogyan írja meg egy zenekar félszáz év után az egyik legjobb albumát?

RF: A Redeemer of Souls után ez már a második lemez volt, amit együtt írtunk, és mostanra emberileg és zeneileg is jobban összecsiszolódtunk, ami sokat serkentett a dalszerzési folyamaton. És Glenn betegségét is sikerült az előnyünkre fordítani. A Parkinson-kór szabta meg, hogy mit tudott eljátszani, illetve mit nem, de ez nem lelombozta, hanem még kreatívabbá tette őt. A kényszerhelyzetek néha igazi művészetet szülnek: kérdezd csak meg Spielberget, aki azért teremtett fojtó suspense-t A cápában, és azért rejtegette olyan sokáig a szörnyet, mert nem működött jól a műcápája.

MN: Egyszerűbbek lettek emiatt a dalok?

RF: Nem feltétlenül. Engem nem korlátoz semmilyen betegség, néha mégis egyszerűbb dolgokat írok, mint Glenn. Presztízskérdés volt számára, hogy olyan dalokkal álljon elő, amivel nem kompromittálja a zenekart. Nagyon fókuszált és makacs ember, hatalmasat küzdött a stúdióban. Ha valami nem ment neki, azt még ötletcsíraként átpasszolta nekem, a felvételeknek pedig többször is neki lehetett futni, és addig játszotta őket, amíg tökéletes nem lett. Ennyi csak a titok: a Judas Priest mindig száz százalékot akar nyújtani, és most talán sikerült is.

Figyelmébe ajánljuk

A Rákóczi úti villamosok nyomában

A fővárosi polgármesterválasztásra készülődve idézzük fel kilenc évvel ezelőtti cikkünket, amelyben a Rákóczi úton, a Thököly úton, a Kossuth Lajos utcán és az Erzsébet hídon futó villamosokra emlékeztünk.