„Nagyon szép dalok születtek”

Ujj Zsuzsi zenész, fotós, performer

Zenekarát, a Csókolomot a kilencvenes évek meghatározó együttesei közt emlegetik, fotóit korábban kiállították Bécsben és Londonban, az idén pedig Los Angelesben és New Yorkban is, mégis gyakran alkalmi munkákból él. „Nincs erőlködés, nincs művészi pálya, csak flegmaság és nagyvonalúság” – írták Ujj Zsuzsiról, akit inkább az „életpályájáról” kérdeztük.

Magyar Narancs: Veszprémből érkeztél, amely a szülővárosod. Miért költöztél vissza?

Ujj Zsuzsi: Idős, betegeskedő szüleim miatt költöztem vissza, akik nemrég meghaltak. De elmúltam 63 éves, a nyugdíj előtt állok. A kortársaimat sokszor küldik el a munkahelyükről azzal, hogy kiöregedtek, hogy nem elég iskolázottak. Ugyanezt én is elmondhatom magamról, így arra gondoltam, hogy Veszprémben talán sikerül találnom egy jó kis portás­állást vagy valami hasonlót. 2020-ban a munkásságomért megkaptam a város díját, a Cholnoky-emlékdíjat, és a következő díjátadásra azért is mentem el, hogy találkozzam a polgármesterrel és megkérdezzem, hogy nem tud-e segíteni munkaügyben.

MN: És tudott?

UZS: Igen. A közbenjárására a Művészetek Házában kaptam munkát. Januártól dolgozom ott, és nagyon remélem, hogy sikerül a nyugdíjig megtartani. Bár most táppénzen vagyok, mert lett egy betegségem; a legutóbbi tüdőszűrésen találtak egy rosszindulatú daganatot, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de állítólag nem annyira nagyon rossz. Megoperáltak, novemberben kezdődött a kemoterápia, januárig tart. Úgy tervezem, hogy tavaszra rendbe jövök annyira, hogy munkaképes legyek. Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy mire benőtt a fejem lágya, és elkezdtem otthon érezni magam itt a Földön, jön valami, amiben meg lehet halni. Nem akarok egyelőre meghalni.

MN: Egyik interjúdban arról beszéltél, hogy a szüleid hívő katolikusok voltak. Neked is kötelező volt templomba járni?

UZS: Gyerekként jártam templomba és hittanra is, amit azért élveztem, mert a tisztelendő atya végeredményben szép meséket mondott Jézusról. De 13–14 évesen már nem jártam templomba. Nem érdekelt.

MN: Mi érdekelt?

UZS: A szabadság. Hittem a forradalomban, Petőfi- és Majakovszkij-verseket olvastam, naiv elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan lehetne megváltoztatni a világot. Az gondoltam, hogy el kellene mennem színésznek, és forradalmi verseket kellene szavalnom.

MN: A gyerekkori emlékeid közt említed, hogy az osztályfőnököd meg akarta „téríteni” a szülei­det, hogy párttagok legyenek, aminek végül te ittad meg a levét. Ez pontosan mit jelentett?

UZS: Az osztályfőnököm rendszeresen járt hozzánk, és éjszakába nyúlóan agitálta őket. Nem merték kirúgni, pedig apám reggel hatra járt dolgozni. Végül azon vesztek össze, hogy elkezdett mindenféléket terjeszteni rólam, és ezt már a szüleim sem nyelték le. Utólag azt gondolom, hogy nem volt normális az az ember. Utasította a többi tanárt, hogy buktassanak meg. De Veszprémben akkoriban így működött a hatalom, amit egyébként egy Pap János nevű megyei párttitkár testesített meg.

MN: Vágyakoztál Budapestre?

UZS: A szüleim párszor elengedtek a barátaimmal. Olyan dolgok nyűgöztek le, hogy délelőtt is lehet moziba menni, hogy nemcsak egy mozi van, hanem huszonegy. Mivel Veszprémben nem volt semmi, vágyódtam Pestre, de otthon is voltak konfliktusaim: más volt az elképzelésem az önállóságról, mint a szüleimnek. Mivel megbuktattak, nyolcadik után nem tudtam továbbtanulni sem. Elmentem dolgozni egy veszprémi irodába, de ott kitaláltam, hogy az anyukámhoz hasonlóan – aki látszerész-fotó-optika eladóként dolgozott – majd az Ofotérthez megyek. Ebből én a látszerész részt vállaltam, amit az alja, szakmunkásképző iskolákban tanítottak, úgyhogy egy ilyenbe jelentkeztem. A látszerész-szakmunkásképzőbe, ami szerintem egy hároméves legális gyerekmunka volt annak idején. De így legalább Pestre kerültem.