Interjú

„Nagyon szép dalok születtek”

Ujj Zsuzsi zenész, fotós, performer

Zene

Zenekarát, a Csókolomot a kilencvenes évek meghatározó együttesei közt emlegetik, fotóit korábban kiállították Bécsben és Londonban, az idén pedig Los Angelesben és New Yorkban is, mégis gyakran alkalmi munkákból él. „Nincs erőlködés, nincs művészi pálya, csak flegmaság és nagyvonalúság” – írták Ujj Zsuzsiról, akit inkább az „életpályájáról” kérdeztük.

Magyar Narancs: Veszprémből érkeztél, amely a szülővárosod. Miért költöztél vissza?

Ujj Zsuzsi: Idős, betegeskedő szüleim miatt költöztem vissza, akik nemrég meghaltak. De elmúltam 63 éves, a nyugdíj előtt állok. A kortársaimat sokszor küldik el a munkahelyükről azzal, hogy kiöregedtek, hogy nem elég iskolázottak. Ugyanezt én is elmondhatom magamról, így arra gondoltam, hogy Veszprémben talán sikerül találnom egy jó kis portás­állást vagy valami hasonlót. 2020-ban a munkásságomért megkaptam a város díját, a Cholnoky-emlékdíjat, és a következő díjátadásra azért is mentem el, hogy találkozzam a polgármesterrel és megkérdezzem, hogy nem tud-e segíteni munkaügyben.

MN: És tudott?

UZS: Igen. A közbenjárására a Művészetek Házában kaptam munkát. Januártól dolgozom ott, és nagyon remélem, hogy sikerül a nyugdíjig megtartani. Bár most táppénzen vagyok, mert lett egy betegségem; a legutóbbi tüdőszűrésen találtak egy rosszindulatú daganatot, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de állítólag nem annyira nagyon rossz. Megoperáltak, novemberben kezdődött a kemoterápia, januárig tart. Úgy tervezem, hogy tavaszra rendbe jövök annyira, hogy munkaképes legyek. Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy mire benőtt a fejem lágya, és elkezdtem otthon érezni magam itt a Földön, jön valami, amiben meg lehet halni. Nem akarok egyelőre meghalni.

MN: Egyik interjúdban arról beszéltél, hogy a szüleid hívő katolikusok voltak. Neked is kötelező volt templomba járni?

UZS: Gyerekként jártam templomba és hittanra is, amit azért élveztem, mert a tisztelendő atya végeredményben szép meséket mondott Jézusról. De 13–14 évesen már nem jártam templomba. Nem érdekelt.

MN: Mi érdekelt?

UZS: A szabadság. Hittem a forradalomban, Petőfi- és Majakovszkij-verseket olvastam, naiv elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan lehetne megváltoztatni a világot. Az gondoltam, hogy el kellene mennem színésznek, és forradalmi verseket kellene szavalnom.

MN: A gyerekkori emlékeid közt említed, hogy az osztályfőnököd meg akarta „téríteni” a szülei­det, hogy párttagok legyenek, aminek végül te ittad meg a levét. Ez pontosan mit jelentett?

UZS: Az osztályfőnököm rendszeresen járt hozzánk, és éjszakába nyúlóan agitálta őket. Nem merték kirúgni, pedig apám reggel hatra járt dolgozni. Végül azon vesztek össze, hogy elkezdett mindenféléket terjeszteni rólam, és ezt már a szüleim sem nyelték le. Utólag azt gondolom, hogy nem volt normális az az ember. Utasította a többi tanárt, hogy buktassanak meg. De Veszprémben akkoriban így működött a hatalom, amit egyébként egy Pap János nevű megyei párttitkár testesített meg.

MN: Vágyakoztál Budapestre?

UZS: A szüleim párszor elengedtek a barátaimmal. Olyan dolgok nyűgöztek le, hogy délelőtt is lehet moziba menni, hogy nemcsak egy mozi van, hanem huszonegy. Mivel Veszprémben nem volt semmi, vágyódtam Pestre, de otthon is voltak konfliktusaim: más volt az elképzelésem az önállóságról, mint a szüleimnek. Mivel megbuktattak, nyolcadik után nem tudtam továbbtanulni sem. Elmentem dolgozni egy veszprémi irodába, de ott kitaláltam, hogy az anyukámhoz hasonlóan – aki látszerész-fotó-optika eladóként dolgozott – majd az Ofotérthez megyek. Ebből én a látszerész részt vállaltam, amit az alja, szakmunkásképző iskolákban tanítottak, úgyhogy egy ilyenbe jelentkeztem. A látszerész-szakmunkásképzőbe, ami szerintem egy hároméves legális gyerekmunka volt annak idején. De így legalább Pestre kerültem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.