Interjú

„Nagyon szép dalok születtek”

Ujj Zsuzsi zenész, fotós, performer

Zene

Zenekarát, a Csókolomot a kilencvenes évek meghatározó együttesei közt emlegetik, fotóit korábban kiállították Bécsben és Londonban, az idén pedig Los Angelesben és New Yorkban is, mégis gyakran alkalmi munkákból él. „Nincs erőlködés, nincs művészi pálya, csak flegmaság és nagyvonalúság” – írták Ujj Zsuzsiról, akit inkább az „életpályájáról” kérdeztük.

Magyar Narancs: Veszprémből érkeztél, amely a szülővárosod. Miért költöztél vissza?

Ujj Zsuzsi: Idős, betegeskedő szüleim miatt költöztem vissza, akik nemrég meghaltak. De elmúltam 63 éves, a nyugdíj előtt állok. A kortársaimat sokszor küldik el a munkahelyükről azzal, hogy kiöregedtek, hogy nem elég iskolázottak. Ugyanezt én is elmondhatom magamról, így arra gondoltam, hogy Veszprémben talán sikerül találnom egy jó kis portás­állást vagy valami hasonlót. 2020-ban a munkásságomért megkaptam a város díját, a Cholnoky-emlékdíjat, és a következő díjátadásra azért is mentem el, hogy találkozzam a polgármesterrel és megkérdezzem, hogy nem tud-e segíteni munkaügyben.

MN: És tudott?

UZS: Igen. A közbenjárására a Művészetek Házában kaptam munkát. Januártól dolgozom ott, és nagyon remélem, hogy sikerül a nyugdíjig megtartani. Bár most táppénzen vagyok, mert lett egy betegségem; a legutóbbi tüdőszűrésen találtak egy rosszindulatú daganatot, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de állítólag nem annyira nagyon rossz. Megoperáltak, novemberben kezdődött a kemoterápia, januárig tart. Úgy tervezem, hogy tavaszra rendbe jövök annyira, hogy munkaképes legyek. Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy mire benőtt a fejem lágya, és elkezdtem otthon érezni magam itt a Földön, jön valami, amiben meg lehet halni. Nem akarok egyelőre meghalni.

MN: Egyik interjúdban arról beszéltél, hogy a szüleid hívő katolikusok voltak. Neked is kötelező volt templomba járni?

UZS: Gyerekként jártam templomba és hittanra is, amit azért élveztem, mert a tisztelendő atya végeredményben szép meséket mondott Jézusról. De 13–14 évesen már nem jártam templomba. Nem érdekelt.

MN: Mi érdekelt?

UZS: A szabadság. Hittem a forradalomban, Petőfi- és Majakovszkij-verseket olvastam, naiv elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan lehetne megváltoztatni a világot. Az gondoltam, hogy el kellene mennem színésznek, és forradalmi verseket kellene szavalnom.

MN: A gyerekkori emlékeid közt említed, hogy az osztályfőnököd meg akarta „téríteni” a szülei­det, hogy párttagok legyenek, aminek végül te ittad meg a levét. Ez pontosan mit jelentett?

UZS: Az osztályfőnököm rendszeresen járt hozzánk, és éjszakába nyúlóan agitálta őket. Nem merték kirúgni, pedig apám reggel hatra járt dolgozni. Végül azon vesztek össze, hogy elkezdett mindenféléket terjeszteni rólam, és ezt már a szüleim sem nyelték le. Utólag azt gondolom, hogy nem volt normális az az ember. Utasította a többi tanárt, hogy buktassanak meg. De Veszprémben akkoriban így működött a hatalom, amit egyébként egy Pap János nevű megyei párttitkár testesített meg.

MN: Vágyakoztál Budapestre?

UZS: A szüleim párszor elengedtek a barátaimmal. Olyan dolgok nyűgöztek le, hogy délelőtt is lehet moziba menni, hogy nemcsak egy mozi van, hanem huszonegy. Mivel Veszprémben nem volt semmi, vágyódtam Pestre, de otthon is voltak konfliktusaim: más volt az elképzelésem az önállóságról, mint a szüleimnek. Mivel megbuktattak, nyolcadik után nem tudtam továbbtanulni sem. Elmentem dolgozni egy veszprémi irodába, de ott kitaláltam, hogy az anyukámhoz hasonlóan – aki látszerész-fotó-optika eladóként dolgozott – majd az Ofotérthez megyek. Ebből én a látszerész részt vállaltam, amit az alja, szakmunkásképző iskolákban tanítottak, úgyhogy egy ilyenbe jelentkeztem. A látszerész-szakmunkásképzőbe, ami szerintem egy hároméves legális gyerekmunka volt annak idején. De így legalább Pestre kerültem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.