Magyar Narancs: Veszprémből érkeztél, amely a szülővárosod. Miért költöztél vissza?
Ujj Zsuzsi: Idős, betegeskedő szüleim miatt költöztem vissza, akik nemrég meghaltak. De elmúltam 63 éves, a nyugdíj előtt állok. A kortársaimat sokszor küldik el a munkahelyükről azzal, hogy kiöregedtek, hogy nem elég iskolázottak. Ugyanezt én is elmondhatom magamról, így arra gondoltam, hogy Veszprémben talán sikerül találnom egy jó kis portásállást vagy valami hasonlót. 2020-ban a munkásságomért megkaptam a város díját, a Cholnoky-emlékdíjat, és a következő díjátadásra azért is mentem el, hogy találkozzam a polgármesterrel és megkérdezzem, hogy nem tud-e segíteni munkaügyben.
MN: És tudott?
UZS: Igen. A közbenjárására a Művészetek Házában kaptam munkát. Januártól dolgozom ott, és nagyon remélem, hogy sikerül a nyugdíjig megtartani. Bár most táppénzen vagyok, mert lett egy betegségem; a legutóbbi tüdőszűrésen találtak egy rosszindulatú daganatot, amiről fogalmam sincs, hogy mit jelent, de állítólag nem annyira nagyon rossz. Megoperáltak, novemberben kezdődött a kemoterápia, januárig tart. Úgy tervezem, hogy tavaszra rendbe jövök annyira, hogy munkaképes legyek. Nagy igazságtalanságnak tartom, hogy mire benőtt a fejem lágya, és elkezdtem otthon érezni magam itt a Földön, jön valami, amiben meg lehet halni. Nem akarok egyelőre meghalni.
MN: Egyik interjúdban arról beszéltél, hogy a szüleid hívő katolikusok voltak. Neked is kötelező volt templomba járni?
UZS: Gyerekként jártam templomba és hittanra is, amit azért élveztem, mert a tisztelendő atya végeredményben szép meséket mondott Jézusról. De 13–14 évesen már nem jártam templomba. Nem érdekelt.
MN: Mi érdekelt?
UZS: A szabadság. Hittem a forradalomban, Petőfi- és Majakovszkij-verseket olvastam, naiv elképzeléseim voltak arról, hogy hogyan lehetne megváltoztatni a világot. Az gondoltam, hogy el kellene mennem színésznek, és forradalmi verseket kellene szavalnom.
MN: A gyerekkori emlékeid közt említed, hogy az osztályfőnököd meg akarta „téríteni” a szüleidet, hogy párttagok legyenek, aminek végül te ittad meg a levét. Ez pontosan mit jelentett?
UZS: Az osztályfőnököm rendszeresen járt hozzánk, és éjszakába nyúlóan agitálta őket. Nem merték kirúgni, pedig apám reggel hatra járt dolgozni. Végül azon vesztek össze, hogy elkezdett mindenféléket terjeszteni rólam, és ezt már a szüleim sem nyelték le. Utólag azt gondolom, hogy nem volt normális az az ember. Utasította a többi tanárt, hogy buktassanak meg. De Veszprémben akkoriban így működött a hatalom, amit egyébként egy Pap János nevű megyei párttitkár testesített meg.
MN: Vágyakoztál Budapestre?
UZS: A szüleim párszor elengedtek a barátaimmal. Olyan dolgok nyűgöztek le, hogy délelőtt is lehet moziba menni, hogy nemcsak egy mozi van, hanem huszonegy. Mivel Veszprémben nem volt semmi, vágyódtam Pestre, de otthon is voltak konfliktusaim: más volt az elképzelésem az önállóságról, mint a szüleimnek. Mivel megbuktattak, nyolcadik után nem tudtam továbbtanulni sem. Elmentem dolgozni egy veszprémi irodába, de ott kitaláltam, hogy az anyukámhoz hasonlóan – aki látszerész-fotó-optika eladóként dolgozott – majd az Ofotérthez megyek. Ebből én a látszerész részt vállaltam, amit az alja, szakmunkásképző iskolákban tanítottak, úgyhogy egy ilyenbe jelentkeztem. A látszerész-szakmunkásképzőbe, ami szerintem egy hároméves legális gyerekmunka volt annak idején. De így legalább Pestre kerültem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
