Millenniumi Földalatti Vasútvonal

Sár az orron

Zene

„A zenekar maga a tagadás. Tagadása mindennek. Azt mondanám, anarchista zene, de az anarchista zene mégsem ilyen. Ja, és néha az anarchista zenészek egy idő után fel szokták húzni a zakót, meg a nyakkendőt, és onnan kezdve érthetetlen módon »üzletembereknek« hívatják magukat. Ezt a zenekart ledarálta a hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, a péntek, és a szombat-vasárnap” – olvasható egy régi blogbejegyzésben a Millenniumi Földalatti Vasútvonal (MillFav) zenekarról, mely zenekar a nyolcvanas évek elejétől nagyjából az ezredfordulóig volt aktív.

Tudomásunk szerint az együttesből senkit nem szippantott be az üzleti világ, és a bedarálás is inkább a „múló évekre” vonatkoztatható, mint a „szürke hétköznapokra”. Ellenben a „mindentagadás” valóban a MillFav nagy találmánya volt. Nincs még egy olyan zenekar a nyolcvanas évek magyar under­groundjában, amely ennyire szembement volna mindennel – legyen szó zenéről, szövegről, színpadi kiállásról –, pedig a tagságra egyáltalán nem volt jellemző az extravagáns külső, épp ellenkezőleg. Amikor először láttam őket 1984-ben, mindössze az volt a vélhetően nem szándékos „show-elem”, hogy az énekesen nem volt cipő, és elég ronda, piros frottírzoknit viselt. Mégsem volt vicces vagy vicceskedő, sokkal inkább nyomasztó volt – legalábbis azzal a zenével és azokkal a szövegekkel. „Kis kenujukban lágyan ringva rendőrök ülnek és adnak hálát, lányos az arcuk, boldog a napjuk” – énekelte, máskor meg olyanokat üvöltözött, hogy „Ég a tűz és ég a város, idáig hallom, idáig látom…”

 

Rétegek

„Valóban a tagadás zenekara voltunk, de a fájdalomé is. Azért tűnt akkor ez annyira nyomasztónak, mert a legbelsőbb árnyainkat és szellemeinket próbáltuk meghívni és kifejezni. A nyolcvanas éveket baromi nehezen éltük meg. Úgy éreztük magunkat, mint akiket folyamatosan ütnek, és az így kapott sérülések fájdalmát igyekeztünk megfogalmazni” – mondja Döbrentey Zsolt, a MillFav egyik alapítója. Ő írta a szövegek egy részét, és általában „egyéb hangszeresként” lépett fel a zenekarral. Persze a MillFav szembenállása, tagadása soha nem volt nem agresszív vagy forradalmi. „Ami gondolható, az lehetséges is…” – válaszolta még 1986-ban a Polifon kérdésére Kiszeljov Andrej gitáros, míg az énekes, Tóth József így foglalta össze a zenekar tevékenységét: „Gyakorlati állatműhely alkalmazottai cipelik a sarat az orrukon”, ám ezt nem tartotta „vátesz szerepnek”. A jelenleg pszichológusként dolgozó Döbrentey Zsolt szerint a fájdalom és düh ily módon való kifejezése számukra afféle öngyógyításként működött, így cseppet sem meglepő, hogy a MillFav a rétegzenén belül is rétegzene volt. A sznoboknak túl őszinte, a táncolni-tombolni akaróknak túlzottan elvont. Ellenben néhány ínyenc a mai napig a legjobbak közt emlegeti őket, és talán az sem véletlen, hogy amikor 1993-ban a Szigeten léptek fel, egy akkori szavazáson a legjobb osztályzatot kapták a nézőktől.

„A korabeli alter zenekarok nagyon rámentek a bluesos dolgokra, nagyon leegyszerűsítették a zenét a képességeik miatt, vagy azért, hogy jobban érvényesüljön a szöveg. Mi pont fordítva csináltuk. Elkezdtük egyre jobban bonyolítani. Nem az egyszerű talpalávalót hoztuk, hanem valami egészen mást. Saját hangzást próbáltunk kitalálni, ami ebben a közegben inkább idegennek hatott” – mondja Kreutz László dobos, míg Kelényi Gábor billentyűs szerint „öntörvényűek és artisztikusak” voltak, nem nagyon barátkoztak más zenekarokkal, egyáltalán nem nyomultak. Viszont nagyon komolyan vették a zenélést, a hangzást. „Emlékszem, hogy amikor a technikusok meglátták, hogy milyen hangszereink vannak, és meghallották, hogy hogyan szól az egész, leesett az álluk, de mindig azzal jöttek, hogy egy ilyen profi zenekarnak miért kell ezt a szart játszani? Ez visszatérő dolog volt. Mert ez nem olyan zene volt, ami eljut A-ból B-be, hogy aztán mindenki együtt énekelhesse a refrént. Valóban kevés hozzánk hasonló, nehezen befogadható alter zenekar volt akkoriban, és azok is valahol máshol jártak, például a VHK vagy a Trottel” – teszi hozzá a billentyűs, aki ugyancsak írt dalszöveget is, ahogy Kiszeljov Andrej és Tóth József is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk