Sár az orron

„A zenekar maga a tagadás. Tagadása mindennek. Azt mondanám, anarchista zene, de az anarchista zene mégsem ilyen. Ja, és néha az anarchista zenészek egy idő után fel szokták húzni a zakót, meg a nyakkendőt, és onnan kezdve érthetetlen módon »üzletembereknek« hívatják magukat. Ezt a zenekart ledarálta a hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, a péntek, és a szombat-vasárnap” – olvasható egy régi blogbejegyzésben a Millenniumi Földalatti Vasútvonal (MillFav) zenekarról, mely zenekar a nyolcvanas évek elejétől nagyjából az ezredfordulóig volt aktív.

Tudomásunk szerint az együttesből senkit nem szippantott be az üzleti világ, és a bedarálás is inkább a „múló évekre” vonatkoztatható, mint a „szürke hétköznapokra”. Ellenben a „mindentagadás” valóban a MillFav nagy találmánya volt. Nincs még egy olyan zenekar a nyolcvanas évek magyar under­groundjában, amely ennyire szembement volna mindennel – legyen szó zenéről, szövegről, színpadi kiállásról –, pedig a tagságra egyáltalán nem volt jellemző az extravagáns külső, épp ellenkezőleg. Amikor először láttam őket 1984-ben, mindössze az volt a vélhetően nem szándékos „show-elem”, hogy az énekesen nem volt cipő, és elég ronda, piros frottírzoknit viselt. Mégsem volt vicces vagy vicceskedő, sokkal inkább nyomasztó volt – legalábbis azzal a zenével és azokkal a szövegekkel. „Kis kenujukban lágyan ringva rendőrök ülnek és adnak hálát, lányos az arcuk, boldog a napjuk” – énekelte, máskor meg olyanokat üvöltözött, hogy „Ég a tűz és ég a város, idáig hallom, idáig látom…”

 

Rétegek

„Valóban a tagadás zenekara voltunk, de a fájdalomé is. Azért tűnt akkor ez annyira nyomasztónak, mert a legbelsőbb árnyainkat és szellemeinket próbáltuk meghívni és kifejezni. A nyolcvanas éveket baromi nehezen éltük meg. Úgy éreztük magunkat, mint akiket folyamatosan ütnek, és az így kapott sérülések fájdalmát igyekeztünk megfogalmazni” – mondja Döbrentey Zsolt, a MillFav egyik alapítója. Ő írta a szövegek egy részét, és általában „egyéb hangszeresként” lépett fel a zenekarral. Persze a MillFav szembenállása, tagadása soha nem volt nem agresszív vagy forradalmi. „Ami gondolható, az lehetséges is…” – válaszolta még 1986-ban a Polifon kérdésére Kiszeljov Andrej gitáros, míg az énekes, Tóth József így foglalta össze a zenekar tevékenységét: „Gyakorlati állatműhely alkalmazottai cipelik a sarat az orrukon”, ám ezt nem tartotta „vátesz szerepnek”. A jelenleg pszichológusként dolgozó Döbrentey Zsolt szerint a fájdalom és düh ily módon való kifejezése számukra afféle öngyógyításként működött, így cseppet sem meglepő, hogy a MillFav a rétegzenén belül is rétegzene volt. A sznoboknak túl őszinte, a táncolni-tombolni akaróknak túlzottan elvont. Ellenben néhány ínyenc a mai napig a legjobbak közt emlegeti őket, és talán az sem véletlen, hogy amikor 1993-ban a Szigeten léptek fel, egy akkori szavazáson a legjobb osztályzatot kapták a nézőktől.

„A korabeli alter zenekarok nagyon rámentek a bluesos dolgokra, nagyon leegyszerűsítették a zenét a képességeik miatt, vagy azért, hogy jobban érvényesüljön a szöveg. Mi pont fordítva csináltuk. Elkezdtük egyre jobban bonyolítani. Nem az egyszerű talpalávalót hoztuk, hanem valami egészen mást. Saját hangzást próbáltunk kitalálni, ami ebben a közegben inkább idegennek hatott” – mondja Kreutz László dobos, míg Kelényi Gábor billentyűs szerint „öntörvényűek és artisztikusak” voltak, nem nagyon barátkoztak más zenekarokkal, egyáltalán nem nyomultak. Viszont nagyon komolyan vették a zenélést, a hangzást. „Emlékszem, hogy amikor a technikusok meglátták, hogy milyen hangszereink vannak, és meghallották, hogy hogyan szól az egész, leesett az álluk, de mindig azzal jöttek, hogy egy ilyen profi zenekarnak miért kell ezt a szart játszani? Ez visszatérő dolog volt. Mert ez nem olyan zene volt, ami eljut A-ból B-be, hogy aztán mindenki együtt énekelhesse a refrént. Valóban kevés hozzánk hasonló, nehezen befogadható alter zenekar volt akkoriban, és azok is valahol máshol jártak, például a VHK vagy a Trottel” – teszi hozzá a billentyűs, aki ugyancsak írt dalszöveget is, ahogy Kiszeljov Andrej és Tóth József is.

 

Millfav ’22: Kiszeljov Andrej, Horváth Dániel, Kreutz László, Láng Annamária és Kelényi Gábor

Fotó: Németh Dániel

30 év

A nyolcvanas évek elején született dalaikat „szamizdat” kazettán jelentették meg 1987-ben – ez volt a Maradék menedék – és csak néhány maszek lemezboltos merte árulni, a három évvel későbbi Szemétzene már „hivatalos” magánkiadás volt, következő albumuk azonban csak 19 év elteltével, egy válogatás CD-n jelent meg, amikor az 1G kiadó Underground katalógus címmel vagy harminc lemezt adott ki a 1980-as évek hazai alternatív zenéivel. Akkor minden jel arra utalt, hogy a MillFav történetének utolsó fejezete ez a lemez. A tagok közül Kiszeljov Andrej FeLugossy Lászlóval és Fákó Árpáddal készített lemezt a 2000-es évek végén, illetve Döbrentey Zsolttal a Dep’art együttest erősítette egy darabig. Kelényi Gábor jogász, Tóth József informatikus lett, és igazából csak Kreutz László dobos maradt aktív zenész, aki az elmúlt negyven évben szó szerint végigdobolta a magyar undergroundot az A. E. Bizottságtól az Udvarias Tömeggyilkosig. Amúgy 1982–1998 között boldog-boldogtalan megfordult a zenekarban, legyen elég annyi, hogy van olyan MillFav-felvétel, amelyen Takáts Tamás énekel, és olyan is, amelyen Dorozsmai Péter dobol, sőt egyszer Németh János pécsi színművész is énekelt velük.

Az elmúlt évtizedek tükrében váratlan meglepetés, hogy április végén ismét koncertezik a zenekar, ráadásul a tervek szerint nem csak egy alkalommal. „Soha nem lett kimondva, hogy vége, de egyszer csak mindenki úgy ráállt a privát életre, hogy a MillFav teljesen elhalványodott. Senki nem lépett ki, senki nem veszett össze senkivel. Hébe-hóba tartottuk a kapcsolatot, ha valami az eszünkbe jutott, megkerestük egymást” – mondja Kiszeljov Andrej, aki gyógypedagógusként dolgozik Dániában, és akinek most az eszébe jutott a zenekar újra­élesztése. „Koppenhágában kaptam munkát 120 kilométerre a lakásomtól. Hogy a mindennapos autózás közben történjen valami, elkezdtem végighallgatni az összes CD-met. Így került sorra az 1993-as MillFav-demó, és egyből olyan érzésem támadt, hogy ezt újra el kellene játszani” – indokolja a gitáros, hogy miért szeretne megint fellépni. További ok, hogy amennyire tetszett neki a zene és a szöveg, annyira utálta a ’93-as felvétel minőségét. „Különösen azt – mondja –, hogy én milyen hibákat követek el. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezeket a számokat újra eljátszani úgy, hogy jobban tudok gitározni, mint akkor.” Kelényi Gábor szerint nem véletlen, hogy épp a ’93-as anyag került elő. „Akkoriban Andrejnek és nekem sok zenei vitánk volt, sőt a keverésre már el sem jött, mert megsértődött. Azért lehetett neki ez most akkora reveláció, mert lehet, hogy eddig meg sem hallgatta. El kellett telnie harminc évnek ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ez nem is olyan rossz…” – mondja a billentyűs, külön is kiemelve Kreutz László dobjátékát, mert az szerinte önálló zeneszerzői teljesítményként értékelhető. De ezt nem sokan hallhatták, mivel az anyag soha nem jelent meg.

 

Valamiféle jövőkép

Egészen mostanáig úgy tűnt, hogy nem is fog soha. A visszatérést, Horváth Dániel basszusgitárossal kiegészülve, a törzstagok közül Tóth József nem tartotta annyira jó ötletnek, és határozattan elutasított mindenféle erre irányuló törekvést. Így lett az együttes új énekese Láng Annamária színművész, s ez legalább akkora meglepetés, mint maga az újjáalakulás. „Miután Józsi nemet mondott, nem szerettünk volna olyan énekest, aki őt próbálná utánozni. Inkább olyat kerestünk, aki megérti, átérzi, hogy miről szól ez az egész MillFav-dolog. Annamarival kapcsolatban biztos voltam abban, hogy neki nem kell ezt magyarázni, abban már kevésbé, hogy tetszik-e neki a zenénk. Azért gondoltam rá, mert teljesen lenyűgözött, hogy mikre képes a hangjával, és hogy mennyire nem kell őt instruálni – mondja Kiszeljov Andrej, aki 2009-ben a FeLugossy Lászlóval és Fákó Árpáddal közös Millenniumi Húshangverseny című lemezen már dolgozott a színésznővel. „Azért vállaltam, mert a MillFav olyan kompromisszummentes formáció, amelyben a mostani élethelyzetemben mindenképp érdemes részt venni. A színházi munkáimat azért nem zavarja ez a produkció, mert Budapesten élek, tehát ingázó vendégmunkás vagyok” – mondja Láng Annamária, aki jelenleg a bécsi Burgtheater tagja. „Nagyon sokat hallgatom a régi felvételeket, de nyilvánvaló, hogy ezt leutánozni nem lehet. Személyesen nem ismerem Józsefet, de csodálom a bátorságát, és még mindig fejtörést okoz, hogy hogyan lehet őt helyettesíteni, egyáltalán mit tudok ehhez hozzáadni” – jegyzi meg.

Ezt egyelőre mi sem tudjuk, viszont az már biztos, hogy míg a zenekar úgy ment neki a próbáknak, hogy kizárólag az 1993-as anyagra fókuszálnak, már a második alkalommal előjöttek az új ötletek, úgyhogy – mint mondják – „valamiféle jövőkép kezd kibontakozni” új számokkal, további koncertekkel.

 

A Millenniumi Földalatti Vasútvonal április 28-án lép fel a Dürer Kertben