A név és a cím ismerős, ám a művelt operakedvelő nagyjából be is éri ennyivel: Spontini főművéért Josephine császárné vagy épp Berlioz kétségkívül jobban lelkesedett, mint a jelenkor. Az istennő szent lángja körül játszódó opera nemigen vet szikrát a mai közönség szívébe, mégis tévedés lenne csupán históriai érdekesség gyanánt hallgatnunk a hős hadvezér, Licinius és a szerelméért élve eltemettetésre ítélt papnő, Julia történetét. Az utolsó felvonás fináléja például igazán lendületes és emlékezetes operazenét kínál, s ha erre sokat is kell várnunk, azért időről időre addig is előkerülnek hatásos kórustablók vagy épp erősen formális, de virtuóz áriák. Szóval üdvözlendő a tény, hogy az Opera elővette e ritkán játszott művet: egy alkalommal, koncertszerű formában, némi suta háttérlátvány kíséretében. Csak épp kár, hogy az egyszeri megszólaltatást jól érezhetően kevés felkészülés előzte meg, ami így helyenként egyenesen a lapról blattolás hevenyészett jellegével ruházta fel a fölfedeztető erejűnek szánt estét.
A címszerepben fellépő Rálik Szilvia kiélesedett és túlhajtott éneklése mindazonáltal még ennél is komolyabb problémát jelzett: a sokérdemű és oly sok szerepre remekül alkalmas szoprán téves kiválasztását Julia szólamára s egyúttal az indiszpozíció – remélhetőleg múló – állapotát. A magas hangokat becsülettel teljesítő tenor, az olasz Francesco Pio Galasso egy zacskó mélyhűtött parajpüré hevületével dalolt, míg a főpap igényes basszus szólamát Cserhalmi Ferenc tette jószerint fölismerhetetlenné. Az előadás becsületét mindenekelőtt a stílusosan és motiváltan éneklő Gál Erika, valamint a Eugene Kohn által feltüzelt zenekar mentette meg. Domingo koncertjeinek állandó szereplője ugyanis hiába közismerten szerény képességű karmester, azért rutinjának hála, baj nélkül képes összefogni akár még egy nyilvánvalóan alulpróbált produkciót is.
Erkel Színház, április 3.
