Jellemző, hogy a Beatles Let It Be című, korábbi felvételekből összerakott utolsó albumának megjelenését Ringo Starr és Paul McCartney szólólemeze előzte meg, és nem kellett sokat várni John Lennon (pontosabban a Plastic Ono Band) új albumára sem. Lennon és McCartney 1970-es produkcióit ma már „klasszikus műveknek” tartják, de akkoriban inkább csalódást okoztak, Ringo régi slágerekből összebarkácsolt Sentimental Journey című albumát pedig senki nem vette komolyan. De ma már az is nehezen hihető, hogy abban az évben a legnagyobb feltűnést és sikert a Beatles legszerényebb tagja, George Harrison érte el.
Harrison a Beatles idején két instrumentális albumot is kiadott (Wonderwall Music, 1968; Electronic Sound, 1969), de ezeket kizárólag a fanatikusok vásárolták meg. Dalszerzői tehetsége sokkal inkább az olyan Beatle-dalokban mutatkozott meg, mint a While My Guitar Gently Weeps, a Something vagy Here Comes the Sun, amelyek idővel ugyanúgy klasszikussá váltak, mint a legjobb Lennon–McCartney-szerzemények.
Amikor Harrison 1970-ben megjelent szólólemeze, az All Things Must Pass egyszerre lett a közönség és a kritikusok kedvence, sokan gondolták azt, hogy neki volt a legkönnyebb dolga: csak elő kellett szednie műveit az asztalfiókból, mivel korábban a Beatles-albumokra általában csak egy dala kerülhetett. Azt nem tudni, hogy a lemez legnagyobb slágere, a később plágiumnak minősíttetett My Sweet Lord című ezek közé tartozott-e, de az biztos, hogy megjelenése után meghódította a brit és az amerikai slágerlistákat. Harrison lemeze azonban nemcsak ezért vált páratlan szenzációvá: az All Things… volt az első könnyűzenei tripla album, és talán ez a formátum hozzájárult ahhoz, hogy a lapok úgy istenítették, mint a Beatles utáni korszak vezérlő csillagát. A Melody Maker a lemezt ahhoz a pillanathoz hasonlította, mint amikor a némafilmsztár Greta Garbo először szólalt meg a vásznon, a Rolling Stone pedig egyenesen Wagnert és Brucknert emlegette, ami még akkor, a progresszív rock ébredése idején is hatásvadász és nevetséges megjegyzésnek tűnt. Legfőképp azért, mert az All Things… a terjedelme ellenére sem tekinthető „koncept” albumnak, sokkal inkább tűnik valóban „összegereblyézett” számok gyűjteményének, amelyből úgy lett végül három lemez, hogy a harmadikon egy jam session (értsd: bohóckodás a stúdióban) részleteit hallgathatjuk meg, ha van hozzá türelmünk. Persze vannak rajta remek, azóta klasszikussá vált vagy méltatlanul elfelejtett dalok, de le is hagyhattak volna róla párat. Mindent összeadva, az All Things… triplájából egy fantasztikus lemezt lehetne összeállítani, így azonban kissé hosszadalmas – különösen a harmadik lemezzel együtt, amelyen még Eric Clapton Jeep nevű kutyájáról is született dal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
