Charlotta Ikeda a butoh világszerte ismert képviselõje. Nem olyan alapvetés, mint Kazuo Ono, és nem annyira radikális, mint Ushio Amagatsu (a Sankai Juku társulat alapítója), de most látott koreográfiája 1996 óta járja a világot, önálló univerzum, és amiben újat mond (a nõiségrõl való beszéd a táncban), nem könnyû feladat. Marguerite Duras Indokínában született francia írónõ önvallomása a darab alapja, illetve az írónõ saját, magnetofonról szóló, rekedt hangja indította el a koreográfusban a mozdulatokat. Az otthontalanságról, a furcsa, családon belüli viszonyokról beszél franciául, a fordítás ott van a székeken, szórólapokon. A súlyos mondatokra négy, derékmagasságban felfüggesztett kõ között, fukarul világított színpadon, hüllõlassúsággal táncol Ikeda, kortalan testében Kelet és Nyugat találkozik. Érzéki és fájdalmas elõadás, a nézõi menekülés sem ritka reakció, van, hogy magam is bóbiskolásba kezdenék. Amikor szemem láttára kiürül többször a test, vagy a templombelsõvé váló színpadról ismeretlen jelenlétérzések kúsznak a széksorok közé, az elfojtott, vad vágyakozástól eltorzult arc és a mozdulatok látványa kifejezetten kellemetlen. Nem semmi a nõi életen így végigszánkózni csekély egy óra alatt. Egy kis fellélegzés, amikor a végén, mint egy párizsi kifutón, estélyiben meghajol a táncos, szinte hanyagul. Kedves és multikulturális gesztus, de radikális a többi volt.
Trafó, január 9.
**** és fél
