Az ABBA feltámadása

Taps után ráadás

Zene

Kevesen hitték volna, hogy a járványidőszak legnagyobb szenzációja lesz a svéd poplegenda, az ABBA feltámadása.

Még úgy is, hogy esetükben azt a körülményt is figyelembe kell vennünk, hogy több forrásból is táplálkozó folyamatos jelenlétüknek köszönhetően úgy érezhetjük, hogy szinte el sem mentek. Furcsa dolog a nosztalgia, pláne a popzenében: némely előadók iránt idővel fakulni látszik a soha el nem tűnőnek hitt rajongás, de az ABBA-nál még fokozódott is az érdeklődés – idővel gigantikusra pumpálva. A feloszlásuk óta eltelt harminc év soha el nem múló, magas lángon tartott ABBA-revivalt hozott, és akkor még nem is szóltunk Mamma Mia! című musicalről, és az abból készült filmről.

A négyes tagjai most látták elérkezettnek az időt, hogy egy új lemezre visszatérjenek a stúdióba, sőt a színpadra is. De nem személyesen, hanem fiatalkori megjelenésük alapján… A 2012-es Tupac Shakur pszeudo-hologramokhoz hasonló technikával megteremtett virtuális avatarjaikat, az ún. ABBAtarokat jövőre láthatja a közönség egy élőben megszólaló zenekar kíséretében. Ám az új lemezt beharangozó, az első meghallgatásra korrekt folytatásnak tűnő dalok nagyon is valódiak, a nagymama korú Anni-Frid/Frida Lyngstad és Agnetha Fältskog énekelte fel, és nyomokban még őrzik a Benny Andersson és Björn Ulvaeus által kiötölt bevált recept zamatát.

 

*

Az ABBA 1974-ben megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált a Waterloo című dalukkal, s ezután úgy lépett elő, mondhatni teljes vértezetben a szélesebb, nem svéd anyanyelvű közönség elé, mint egy popzenei csoda. Úgy tűnt, a dalszerzés minden titkát ismeri az Andersson–Ulvaeus duó, akik úgy játszottak a stílusokkal, mint gyermek a játékával: a rock and roll, a glam, a hagyományos tánc- és slágerzene, a power pop, később pedig diszkó, sőt a new wave/szintipop mind az egyre kiforrottabb, azonnal felismerhető ABBA-hangzást szolgálta; a két énekesnő egyszerre érzéki és kifejező vokálja pedig egyszerűen ellenállhatatlanná tette a produkciót. Az ABBA-dalok olyan melódia-túltengést hoztak magukkal, ami szokatlan volt a maga korában is – sem a hervadó virágkorát élő, irányzatokra bomló rockzene döngölése, sem az ABBA-hoz képest sokszor végtelenül leegyszerűsítettnek tetsző rádiópop nem elégítette ki az ennél többre-jobbra, szárnyaló dallamokra, éteri melódiákra vágyó közönséget.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.