Még úgy is, hogy esetükben azt a körülményt is figyelembe kell vennünk, hogy több forrásból is táplálkozó folyamatos jelenlétüknek köszönhetően úgy érezhetjük, hogy szinte el sem mentek. Furcsa dolog a nosztalgia, pláne a popzenében: némely előadók iránt idővel fakulni látszik a soha el nem tűnőnek hitt rajongás, de az ABBA-nál még fokozódott is az érdeklődés – idővel gigantikusra pumpálva. A feloszlásuk óta eltelt harminc év soha el nem múló, magas lángon tartott ABBA-revivalt hozott, és akkor még nem is szóltunk Mamma Mia! című musicalről, és az abból készült filmről.
A négyes tagjai most látták elérkezettnek az időt, hogy egy új lemezre visszatérjenek a stúdióba, sőt a színpadra is. De nem személyesen, hanem fiatalkori megjelenésük alapján… A 2012-es Tupac Shakur pszeudo-hologramokhoz hasonló technikával megteremtett virtuális avatarjaikat, az ún. ABBAtarokat jövőre láthatja a közönség egy élőben megszólaló zenekar kíséretében. Ám az új lemezt beharangozó, az első meghallgatásra korrekt folytatásnak tűnő dalok nagyon is valódiak, a nagymama korú Anni-Frid/Frida Lyngstad és Agnetha Fältskog énekelte fel, és nyomokban még őrzik a Benny Andersson és Björn Ulvaeus által kiötölt bevált recept zamatát.
*
Az ABBA 1974-ben megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált a Waterloo című dalukkal, s ezután úgy lépett elő, mondhatni teljes vértezetben a szélesebb, nem svéd anyanyelvű közönség elé, mint egy popzenei csoda. Úgy tűnt, a dalszerzés minden titkát ismeri az Andersson–Ulvaeus duó, akik úgy játszottak a stílusokkal, mint gyermek a játékával: a rock and roll, a glam, a hagyományos tánc- és slágerzene, a power pop, később pedig diszkó, sőt a new wave/szintipop mind az egyre kiforrottabb, azonnal felismerhető ABBA-hangzást szolgálta; a két énekesnő egyszerre érzéki és kifejező vokálja pedig egyszerűen ellenállhatatlanná tette a produkciót. Az ABBA-dalok olyan melódia-túltengést hoztak magukkal, ami szokatlan volt a maga korában is – sem a hervadó virágkorát élő, irányzatokra bomló rockzene döngölése, sem az ABBA-hoz képest sokszor végtelenül leegyszerűsítettnek tetsző rádiópop nem elégítette ki az ennél többre-jobbra, szárnyaló dallamokra, éteri melódiákra vágyó közönséget.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
