A Hivesé volt a tökéletes terv. Úgy akarták ők, hogy amint elkezdődik, máris vége legyen: három rövid lemez - bronz, ezüst, arany -, aztán eltűnni a ködben, és az IKEA-fotelek öbléből szemlélni önelégült vigyorral, hogyan híznak el lassan a ringben a többiek. Mikor aztán második lemezük (és főleg az Oasis kiadójánál az angliai piacra kihozott verzió) berobbant, már sejteni lehetett, hogy a fagerstai fiúk rendkívüli álmát csúful szétzúzza majd a nagyipari kísértés. S lőn: miközben a Hives egyetlen dologban, a Sonics-életmű és a Nuggets-válogatások legszebb pillanatait is túlszárnyaló garázsrock-villámháborúkban volt nagyon-nagyon jó, a sajnos végül csak elkészített negyedik lemezen (The Black And White Album, 2007) már arccal az angolszász kommersz rádiók felé menetelt a tökéletes érdektelenség barnásszürke dombjain.
Ez a kínosan hosszú ideig fabrikált ötödik lemez sem hoz vidám híreket, és nemcsak a zene unalmas, a fordulat is az: a Lex Hives a kötelező visszalépés albuma. Legalábbis részben, mert most is van egy-két elhajlás, egy bluesos ballada itt, egy new wave-es aranyoskodás ott, a dalok többsége viszont a régi klasszikusokkal próbál versenyre kelni - az esélytelenek közmondásos nyugalmával. Kiemelni legföljebb a löttyedt Joan Jett-kópiaként sápadozó I Want More-t érdemes, ami száz szónál is meggyőzőben láttatja, milyen alacsony polcra juttatta végül magát ez az egykor oly pimasz, vad és amfetaminszagú társaság.
Disque Hives, 2012
