Lemez

Löttyedt, sápadt

The Hives: Lex Hives

  • G. A.
  • 2012. július 4.

Zene

A Hivesé volt a tökéletes terv. Úgy akarták ők, hogy amint elkezdődik, máris vége legyen: három rövid lemez - bronz, ezüst, arany -, aztán eltűnni a ködben, és az IKEA-fotelek öbléből szemlélni önelégült vigyorral, hogyan híznak el lassan a ringben a többiek. Mikor aztán második lemezük (és főleg az Oasis kiadójánál az angliai piacra kihozott verzió) berobbant, már sejteni lehetett, hogy a fagerstai fiúk rendkívüli álmát csúful szétzúzza majd a nagyipari kísértés. S lőn: miközben a Hives egyetlen dologban, a Sonics-életmű és a Nuggets-válogatások legszebb pillanatait is túlszárnyaló garázsrock-villámháborúkban volt nagyon-nagyon jó, a sajnos végül csak elkészített negyedik lemezen (The Black And White Album, 2007) már arccal az angolszász kommersz rádiók felé menetelt a tökéletes érdektelenség barnásszürke dombjain.


 

Ez a kínosan hosszú ideig fabrikált ötödik lemez sem hoz vidám híreket, és nemcsak a zene unalmas, a fordulat is az: a Lex Hives a kötelező visszalépés albuma. Legalábbis részben, mert most is van egy-két elhajlás, egy bluesos ballada itt, egy new wave-es aranyoskodás ott, a dalok többsége viszont a régi klasszikusokkal próbál versenyre kelni - az esélytelenek közmondásos nyugalmával. Kiemelni legföljebb a löttyedt Joan Jett-kópiaként sápadozó I Want More-t érdemes, ami száz szónál is meggyőzőben láttatja, milyen alacsony polcra juttatta végül magát ez az egykor oly pimasz, vad és amfetaminszagú társaság.

Disque Hives, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.