Volt pár zenekar a nullás években, amely más epigonjaként indult, de végül menthetetlenül a U2-nál kötött ki. A Kings Of Leon Creedence-ként, a Killers Joy Division-ös The Cure-ként, a Coldplay meg Radioheadként mutatkozott be, hogy aztán a végállomást mindegyik esetben Bonóék jelentsék. Utóbbi esetében a vége az lett, hogy a Coldplayt ma körülbelül ugyanolyan hatalmas tömeg imádja és gyűlöli.
Érdemes egyébként megfigyelni, hogy eddig teljesen szabályszerű a karrierjük: volt az elején két nagyon jó lemezük (Parachutes; A Rush Of Blood To The Head), amit követett két korrekt (X&Y; Viva La Vida), a legutóbbi Mylo Xyloto után pedig itt van a második vacak albumuk is.
| ||
A Ghost Stories szakítós lemez: mindegyik szöveg egy párkapcsolat végét énekli meg - és nem is akármelyikét! Bolygónk egyik legünnepeltebb celebpárja, Chris Martin és Gwyneth Paltrow pár hónappal ezelőtt válóperen esett át, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a muzsikus dalba fojtja bánatát. Ennek megfelelően a hangszerelés is visszafogottabb, mint a Mylón, de a Coldplayt azért most sem kell félteni, van itt pompa bőven, de a dalok lassabbak és szomorkásabbak az előző lemezen hallott diszkóballadákhoz képest. A hangzás kialakításában az ezúttal fizikailag távol maradó, de szellemileg mégis jelen lévő Brian Eno mellett Paul Epworth és Jon Hopkins (akik mindig megbízhatók voltak), Timbaland (aki egy időben megbízható volt) és Avicii (aki meg soha nem volt az) segédkezett. Az utóbbival készült A Sky Full Of Stars igazi karriermélypont: annyira "lakossági", hogy mi szégyelljük magunkat.
És persze ilyenkor az ember szívesen találna ellenpontokat, amik feledtetik vele ezt a mocskot, de a többi nyolc dal hűvösen professzionális és rémesen középutas: egyetlen izgalmas pillanat sincs. Martin túlerőlteti a falzett hangokat, és egyedül a Bon Iver-es, Peter Gabriel-es Midnightban nem zavaró a nyivákolása. A lemez végighallgatása után meg nem marad más, csak a felismerés, hogy ennél sokkal jobb szakítós lemezeket adott már az emberiségnek a poptörténelem, és azokon nem szerepeltek olyan kínos húzások, mint hogy a válófélben lévő pár kisgyerekei is helyet kapjanak az egyik dalban. A One Directiont jó zenekarnak tartó Martin nemcsak lelki, hanem kreatív válságot is átél: a Ghost Stories dalainak legfeljebb a plázaliftek és az ügyfélkapcsolási szignálok zenei szerkesztői örülhetnek igazán.
Warner, 2014
