Dee Dee Bridgewater: „Újfajta büszkeség”

Nemrég a VeszprémFestet is érintette Kanadától Ausztráliáig ívelő turnéján a 18 tagú New Orleans Jazz Orchestrával (NOJO), amelyet Irvin Mayfield trombitás vezet. Az egyik legmenőbb dzsesszénekesnő főleg a dzsessz nagyjait megidéző konceptlemezeivel lett híres és zsebelt be rengeteg elismerést, köztük három Grammyt.

Magyar Narancs: Hogy jött létre ez az együttműködés Irvin Mayfielddel?

Dee Dee Bridgewater: Hat éve találkoztunk, a triójával adtunk egy karácsonyi koncertet Minneapolisban. Olyan jól sikerült, és annyira élveztem a játékukat, hogy elhatároztuk: közösen fogunk dolgozni. És közben elloptam a dobosát másfél évre… Amikor meglátogattam egy barátomat a városban, elvitt Irvin klubjába, a Playhouse-ba. Irvin meginvitált a színpadra, amikor észrevett. Attól kezdve többet dolgoztunk együtt. Ezt a repertoárt az Irvin által kezdeményezett új oktatási és kulturális központ, a New Orleans Jazz Market idén áprilisi megnyitására kezdtük el összeállítani.

MN: Ön hogy mutatná be Mayfieldet? Hiszen annyi mindent csinál...

DDB: Idén kezdtem jobban megismerni. Amikor a zenéről van szó, mindig nagyon elmélyült. Nagyon odateszi magát a szülővárosáért, New Orleansért, és sok mindent tud arról, ami a várost naggyá tette. Ahányszor felléptünk, mindig volt benne egy kis külön show. Tanít egy New Orleans-i egyetemen, több választott tisztsége is van kuratóriumokban, amelyekből, nekem úgy tűnik, nagyon sok van New Orleansban. Muzsikusként pedig fantasztikus trombitás.

MN: Innen, messziről úgy tűnik, mintha a Katrina hurrikán pusztítása óta New Orleansban új dzsesszkultúra bontakozna ki a romokból.

 

Fotó: Daniel Vrabec

DDB: Szerintem is. A zenei életben fontos változások történtek a hurrikán óta. A fiatal zenészek elhatározták, hogy nevet teremtenek maguknak és a helyeknek, ahol játszhatnak. Jonathan Batiste zongoristát például most szerződtették le egy népszerű talkshow stúdiózenekara vezetőjének. Ez óriási lökést fog adni a karrierjének. A tévés szerződéseket inkább tapasztaltabb zenészeknek szokták adni, mert a gyors váltásokhoz nagy rutin kell. Fantasztikus, hogy ilyen fiatalon megkapta ezt a felkérést a Ste­phen Colbert Show-ba.

MN: Mit jelent a Veszprémben is bemutatott új lemezanyag címe, a Dee Dee’s Feathers? A nyilvánvaló utaláson túl, hogy ezeket a dalokat úgy viseli, mint gyöngyöket, ékszereket.

DDB: A lemez címe a borítóképpel együtt bármit jelenthet, ami a közönségnek eszébe jut róla. Irvinnel a stúdióban éppen visszahallgattunk számokat, amikor odafordult hozzám a görgős székben, és azt mondta: Dee Dee’s Feathers! Rögtön tudtam, hogy mire gondol, és azonnal rávágtam, hogy meg van véve. Egyszer felléptem Irvinnel, akkor volt egy boám tollakból. És azután ott van a törzsfőnökök tollas fejdísze – ők is felvonulnak a Mardi Gras-n. Amikor a nevelőapámnak, aki rákban halt meg, nem volt már sok ideje, engem választottak ki, hogy segítsem át a túlvilágra. Akkor egy látomásban sok sast láttam, és persze tollakat. Néhány nappal azután, hogy meghalt, a házunk felett egy sast vettem észre, amelyik nagy köröket írt le. Kiszaladtunk a kertbe, távcsővel figyeltük, és azt láttuk, hogy spirálvonalban felfelé halad, egyre magasabbra, és közben néhány tollat el is hullajtott, azután eltűnt. Erre is utal a Feathers, sok konnotációja van.

MN: A Keeping Tradition című 1993-as lemeze óta repertoárja tudatosan épül a dzsesszhagyomány bemutatására. Milyen alapon választ az elődök közül?

DDB: Általában amellett döntök, ami éppen akkor megszólít, ami zenei inspirációt ad. Talán észrevette, hogy öt év is eltelt az előző lemezem megjelenése óta, mert nem éreztem különösebb inspirációt rá, amíg fel nem léptem Mayfieldékkel.

MN: A lemezen Mayfield úgy szól, minta énekes lenne, különösen néhány duettjükben.

DDB: Egyszer azt mondta nekem, hogy imádja az énekeseket, és hogy azt szeretné, hogy a trombita hangja hasonlítson az énekre. És van is egy nyelvtechnikája, ahogy észrevettem, ezzel el is tudja érni ezt a sűrűbb hangzást. A hangunk nagyon jól összeillik. Én a saját zenekaraimra mindig úgy gondoltam, hogy az én hangom ott a trombita.

MN: A lemezen van néhány dal, amelyekhez, azt hittem, nem lehet már mit hozzátenni, mint például a Wonderful World.

DDB: Nagyon szervesen, magától adódott minden, amikor dolgoztunk a lemezen. A hangszereléseket kivétel nélkül a NOJO tagjai készítették, meg akarták mutatni magukat is, nem csak lekottáztak egy kíséretet. Szembeálltam a zenekarral a stúdióban, és ez a színpadon is így lesz. Irvin nem a hagyományos módon állítja fel a zenekart, hanem félkörben. Fantasztikusan működik.

MN: A lemez koncepciója befogadó módon viszonyul a város hagyományához – holott voltak már próbálkozások, hogy a dzsesszben a New Orleans-i származást valamiféle kutyabőrként kezeljék.

DDB: Egyes számok New Orleansról szólnak, másokat ott született vagy ott híressé vált embe­rek komponáltak. A koncepciót eleve a lehető legszélesebben értettük, csak az volt a feltételünk, hogy valamilyen módon minden szám a városhoz kötődjön. És hogy éltesse a hagyományt – leg­inkább meg a város életkedvét és újjászületési képességét. Van egy újfajta büszkeség, öntudat az itteni zenészekben, és ez érződik a játékukból.