„Úristen, mit tettem?”

Frank Turner énekes-dalszerző

Bahreinben született, Etonban együtt tanult Vilmos herceggel, de konzervatív neveltetése ellenére is lázadó folk-punk zenész lett. A jelenleg Amerikában turnézó 41 éves angol zenész hamarosan Budapesten lép fel The Sleeping Souls nevű kísérő zenekarával.

Magyar Narancs: Eddig 2869 koncertet adtál. Miért fontos, hogy számon tartsd ezt?

Frank Turner: Csak onnan tudom mindig a pontos számot, hogy ráírják a színpadi szettlistámra, és én mindig megmondom a közönségnek, hogy hányadik koncertemnél tartok. Magamtól nem tudnám, és nem is arról van szó, hogy bármiféle rekordra hajtanék. Tény, hogy utánanéztem különféle rekordoknak, de azok megdönthetetlenek. Az olyan régi blueszenészeknek, mint B.B. King vagy John Lee Hooker három különböző fellépésük is volt negyven éven keresztül az év 364 napján. Az több mint 40 ezer koncert. Kizárt, hogy ezt bárki is megdöntse. Azért jó számon tartani a koncertjeim mennyiségét, mert így legalább emlékszem, hogy merrefelé jártam eddig. Ahogy haladunk előrefelé az időben, egyre többen kérdezgetik, hogy szerintem hány koncertem lesz életem során. Ez olyan, mintha azt kérdeznék, hogy mikor fogok meghalni, vagy hogy mikor hagyom abba a zenélést. És ezek eléggé súlyos kérdések. Ilyen szempontból inkább visszafelé tekintek, mint előre.

MN: Tavaly volt egy rekordgyanús mutatványod: 50 egymást követő napon adtál koncertet mind az 50 amerikai államban. Honnan jött az ötlet?

FT: Az egész csak egy egyszerű viccként indult köztem és a turnéügynököm között, és aztán elég hamar belevágtunk a dologba. Nem én voltam az első, aki ezt megcsinálta, hanem a harmadik (Turner előtt George Thorogood, illetve a Melvins vett részt hasonló turnén – a szerk.). Nem csoda, hogy más eddig nem nagyon csinált ilyet, mert ez rohadt kemény meló. A 47. koncertünk Nevadában, Las Vegasban volt, és utána együtt lógtam a Rancid nevű zenekar tagjaival. Ők kérdezték, hogy hogyan fogom érezni magam, ha lemegy az 50. koncert is. Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy olyan lesz, mint amikor egy maratoni futó beérkezik a célvonalra. Az utolsó koncert egy hétfői napra esett Hawaiion, ami nem tűnt különösebben izgalmasnak. Azt mondtam a rancides srácoknak, hogy senki nem fog nekem ezért egy érmet átadni. Erre ők aztán titokban felhívták egy hawaii barátjukat, és megbízták, hogy készíttessen nekem egy érmet. A koncert után megkaptam, és nagyon örültem neki.