Lemez

World music: három

klasszikus: száműzöttek, migránsok, zsidók.

  • Marton László Távolodó
  • 2020.01.05 13:12

Zene

Aziza Brahim: Sahari Aziza Brahim éppen ott folytatja, ahol a három évvel ezelőtti Abbar el Hamada albummal abbahagyta, a Szahara csúcsán. És szokás szerint mérget vehetünk rá, hogy az év legnagyobb hatású afrikai korongjától esik le az állunk. Kérdés persze, hogy emlékszik-e rá a kedves olvasó. Oké, csak dióhéjban, a rend kedvéért: Aziza Brahim az emigráns dalszerzők klasszikusa. Egy algériai menekülttáborban látja meg a napvilágot, miután Marokkó megszállja Nyugat-Szaharát. Édesapját anélkül veszíti el, hogy valaha is látná, édesanyja és nagyanyja bátorítja arra, hogy kiénekelje magából a végtelen homok keserűségét. Aztán egy ösztöndíj Kubába repíti hét évre, majd visszatér a táborba, ahonnan végül Spanyolországba menekül. Az ezredfordulót követően szaharai és spanyol együttesekben énekel az afrikai, a latin és a nyugati muzsikák közös befolyásával. Ez a sok hatás igen jól érvényesül Mabruk című debütáló lemezén, de a csodához nagyobb dózis kell a sivatagból. Annyi, mint a 2014-es Soutak és a 2016-os Abbar el Hamada című albumán.

És most itt van a Sahari, és túl vagyunk ugyan azon a megrázkódtatáson, amit a Maliban dúló polgárháború keltett Brahimban, a hangütés a régi: a gyöngéd, már-már ringató reménytelenségé. Az elektromos gitárok hiába párosulnak az archaikus „tabal” dobbal, a hangja annak is az otthontalanságé. Brahim és menekültek millióinak száműzöttségéé.
A mélyen átélt és megrendítő dalokba öntött gyökértelenségé. A népszerű sivatagi irányzatok közül a „desert blues” jegyei tűnnek ki leg­inkább, de Aziza attól is távol áll, ő valójában csak magához mérhető. Talán ezért is érezhető olyan fölöslegesnek, amikor a népszerű spanyol Amparo Sanchez énekelni és billentyűzni kezd egy számban. De végül is mindegy; így is csillagos ötös. (Glitterbeat Records, 2019)

 

 

 

 

Dimitrisz Misztakidisz: Here & There Dimitrisz Misztakidisz Szalonikiben él, és a világ legjobb görög gitárosa. Tíz évig a Loksi Falagga együttest erősítette, aztán önállósult, és nyakig merült a rembetikóban. Az úgynevezett „görög bluest” taglaltuk több ízben is, de az újabban érkezők kedvéért nem hallgatható el, hogy arról a mámoros kávéházi muzsikáról van szó, amely az 1923-as görög–török békeszerződést követő (vallási) cserevándorlás révén terjedt el a görög kikötővárosokban. Az egyik legnépszerűbb rembetikoszerző a buzukis-énekes Manolisz Hiotisz volt, aki úgy hangolta négy pár húrral szerelt buzukiját, mintha gitár volna. Állítólag Jimi Hendrix is a csodájára járt, amikor Hiotisz az Egyesült Államokban koncertezett, de ebbe most ne menjünk bele… Ami több mint tuti: Misztakidisz első nagy durranása, a 2015-ös Esperanto az ő dalainak a feldolgozását tartalmazta. Felsorakoztak mögötte a legmenőbb énekesek, de a két évvel későbbi Amerika albumon már jobbára egyedül énekelte az Amerikába kivándorolt görögök dalait.

Akárcsak a napokban megjelent Here &
There
címűn, amelyen viszont játszanak mellette vagy húszan, mindenféle fúvós, pengetős és ütős hangszeren. Ezzel a lemezzel olyan veszélyes vizekre merészkedett, ahol csak a legnagyobbak nem véreznek el, csiki-csuki módra a könnyűzene különféle irányzataiba oltva a rembetikót. Jazzbe, popba, bluesba, gospelbe, rapbe, és ez mind belefér, egyedül egy angol nyelvű countrydalban törik meg a fény. De ezzel együtt méltán képedhet el a hallgató: Misztakidisz úgy gombolyította tovább a rembetiko fonalát, hogy az éppolyan eredeti, személyes és élvezetes legyen, mint fénykorában; és hogy bármely pillanatban visszatérhessen. Tökély. (Fishbowl Music, 2019)

 

 

 

 

Jewish Monkeys: Catastrophic Life Az egyik szemem sír, a másik vadul ugrál. Két évvel ezelőtt elég aggasztó hírek keringtek a majmok körül, még az is a kalapban volt, hogy leáll. Hát az lett volna az igazi katasztrófa, nem ez az album – más kérdés, hogy hamar kiderül, komoly vérfrissítésen esett át a társaság.

Jossi Reich és Roni Boiko a hetvenes években a frankfurti zsinagógában énekelt, aztán kivándoroltak Izraelbe. Ott álltak össze Gael Zajdnerrel, és így hárman hozták össze kedvenc klezmer-punk zenekaromat, kezdetben a Boom Pam együttes tagjaival. Hét nyelven énekeltek és annál is több stílusból gyúrták össze a maguk külön bejáratú univerzumát, a klezmer és a punk mellett könnyedén mozogva a jazzben, a sanzonban, a szörfben, a skában, a rapben és a balkáni ritmusokban is. Szédítő váltásokkal, bámulatos energiával és olyan poénokkal, amelyekkel egyszersmind újrateremtették a zsidó kabarét. Kő kövön nem maradt… – amit persze látni kellett, a lemezeiket kevésbé ragadta magával a pörgés. 2014-ben Mania Regressia címmel jött ki az első, azt három év múlva a High Words követte.

Most pedig itt van a Catastrophic Life, mely maga a megújulás. A hangszerek frontján a fúvósok erősödése vág mellbe, a stiláris térhódításból pedig az afrobeat és a reggae tűnik ki, de hiphopban is komoly a fejlődés. A fiatalítás (vagy az alapító Roni Boiko távozása) ugyanakkor elkerülhetetlen veszteséggel is járt – a két háború közötti befolyások gyengülésével egy olyan űr támadt, ami megrendítette a majmok klezmerét. Persze semmi vész. Hiszen ez a „katasztrófa” végül is tetőtől talpig bulizene, könyörtelenül „élet”-es szövegekkel. (Greedy for Best Music, 2019)

 

Neked ajánljuk