Balkan Airs feat. Otros Aires: Otros Aires presents Balkan Airs Ami a tangó eredetét illeti, az a mai napig vitatott – hiszen afrikai, kubai és dél-európai vonásokat egyaránt mutat –, de hogy egy Buenos Aires-i bordélyban született, azt Jorge Luis Borges is megerősítette, ő pedig a leghitelesebb szakértők közül való. Onnan keveredett a kávéházakba, színházakba és kabarékba a bordélyok bezárása után, aztán nekivágott Párizsnak, hogy a jobb népek ebbe a táncba ölhessék vágyaikat két világégés között. Párizsban esett meg az is, hogy Nadia Boulanger ösztönzésére a gyökereibe kapaszkodott Astor Piazzolla, és Párizsban forradalmasította a tangót a francia–svájci–argentin Gotan Project is.
Az utóbbi években a nemzetközi helyzet tovább fokozódott. Az argentin–belga El Juntacadáveres hiphoppal, rockkal és latin tánczenékkel súlyosbította a műfajt, a „Gotan-iskolát” végzett Otros Aires pedig egy bolgár cigányzenekarral kollaborált. „Balkán és tangó?” – vonhatnánk össze a szemöldökünket, ha nem tudnánk, hogy volt már ilyen: a jugoszláviai háború után az újvidéki Boris Kovač The Last Balkan Tango címmel készített lemezt, azt a drámai pillanatot ragadva meg, ami az elmúlásban és az újrakezdésben közös. Ám míg Kovač terepe a szívfacsaró nosztalgia, Bojko Petkov társulata a Balkán tüzesebb oldalán otthonos. Szóval itt most két tánczenekar fonta egybe a magáét. 2012-ben volt egy közös számuk, és vérszemet kaptak tőle, majd beindultak újra a világhálón. A való világban ugyanis nem találkoztak soha. Négy éven át küldözgették egymásnak kikerekedő felvételeiket, míg azt nem érezték, hogy beállt a kényes egyensúly. Az arányok patikák, tangóként és balkáni cigányzeneként egyaránt ütős a cucc. És hát tény: Miguel Di Genova pompás tangóénekes, Marin Marinov pedig klarinétosnak tuti, ráadásul a számok sem rosszak – de akkor is, valahogy végig érződik, hogy egy steril kémiai laborban zajlik a buli. Ahol csak fékezett habzással lehet robbantgatni… (Galileo Music, 2017)
Dirtmusic: Bu Bir Ruya Az amerikai Chris Eckman (The Walkabouts) és az ausztrál Hugo Race (True Spirit, Bad Seeds) a Dirt Music című Tim Winton-regény nyomán nevezte el 2007-ben alapított zenekarát. Afféle gyökértelen, akusztikus városi folkkal kezdték, de aztán Maliban úgy rákattantak a sivatagi bluesra, hogy a következő lemezeiket (BKO, Troubles, Lyon City) sorra mali zenészek társaságában vették fel. Éppen abban az időben, amikor Mali északi részén a radikális iszlamisták „betiltották” a nyugati vonásokat is tükröző zenét, rettegésben tartva azok előadóit.
Chris közben beindította Glitterbeat nevű kiadóját, és egyre többet időzött egy másik „veszélyes zónában”, Törökországban is. Így került kapcsolatba a Baba Zula együttessel és Gaye Su Akyol énekesnővel, akiknek a kiadója lett, és akikkel most a Dirtmusic ötödik albuma készült.
Hogy túl sokat agyaltak rajta, az nem állítható. Inkább arra apelláltak, ami adta magát: Isztambul „hidegháborús” hangulatára, a fenyegetettségre, a menekültválságra, a szabadsághiányra. Szóval, minden rákészülés nélkül bevették magukat (a Baba Zula-főnök) Murat Ertel garázsstúdiójába, és vadul improvizálni kezdtek az elektromos sazzal és gitárjaikkal. Hat-nyolc perces, nem éppen fülbemászó és nem is túl változatos darabok születtek így, de akik nem félnek sötétben, azoknak ritka élményt nyújthat ez a sűrű sodrású, látomásokban gazdag, mélyvízi korong. (Glitterbeat Records, 2018)
Samurai Accordion: Te Nem is olyan régen, 1996-tól 2010-ig működött egy nemzetközi harmonikaegyüttes, úgy hívták, hogy Accordion Tribe. A szlovén–amerikai Guy Klucevsek hozta össze, azt tanúsítva, hogy ezzel a közismert hangszerrel olyan dolgokat is lehet művelni, amikről álmodni sem mertünk azelőtt. Három albumot készítettek, és leborult előttük a fél világ, de aztán a svéd Lars Hollmer váratlan halálával az együttes pályafutása is véget ért.
Nagy szerencse, hogy pillanatokon belül követőre talált ez a hagyomány. A Samurai Accordion első formációját az olasz Riccardo Tesi, az ír David Munnelly, a finn Markku Lepistö, a belga Didier Laloy és a francia Bruno Le Tron alkotta, majd 2015-ben Didier és Bruno helyére a baszk Kepa Junkera és az olasz Simone Bottasso került. Második albumuk, a Te már ebben a felállásban készült.
A diatonikus harmonika kiválóságai valamennyien, akiknek életműve alatt megroggyanna egy asztal. Munnellyt a Chieftainsből, Lepistőt a Doina Klezmerből, Tesit a Banditalianából ismerhetjük, Junkera alanyi jogon Grammy-díjas – de mindez szinte érdektelen, hiszen most úgy adódik össze a stílusuk, hogy egy másféle világ kerekedjen ki. „Japán világ, szamuráj világ” – adódik a névből és a címből (a japán te magyarul kéz): mintegy életre-halálra szolgálva a harmonikát. Amit hallunk, az persze független ettől a mítosztól. Hiszen megesik, hogy az öt szamuráj harmonikája egy szimfonikus vagy rezesbandát idéz, a gyökerei szerteágaznak, és hullámzó a hangulata is: olykor dallamosan nosztalgikus, olykor atonálisan elborult. Tíz szám, tíz kéz – véresen komoly mutatvány. (Visage Music, 2017)
