Lemez

World music: lőttek

Zene

a tiszta forrásnak, itt most mindenki mindenkivel…

Balkan Airs feat. Otros Aires: Otros Aires presents Balkan Airs Ami a tangó eredetét illeti, az a mai napig vitatott – hiszen afrikai, kubai és dél-európai vonásokat egyaránt mutat –, de hogy egy Buenos Aires-i bordélyban született, azt Jorge Luis Borges is megerősítette, ő pedig a leghitelesebb szakértők közül való. Onnan keveredett a kávéházakba, színházakba és kabarékba a bordélyok bezárása után, aztán nekivágott Párizsnak, hogy a jobb népek ebbe a táncba ölhessék vágyaikat két világégés között. Párizsban esett meg az is, hogy Nadia Boulanger ösztönzésére a gyökereibe kapaszkodott Astor Piazzolla, és Párizsban forradalmasította a tangót a francia–svájci–argentin Gotan Project is.

Az utóbbi években a nemzetközi helyzet tovább fokozódott. Az argentin–belga El Juntacadáveres hiphoppal, rockkal és latin tánczenékkel súlyosbította a műfajt, a „Gotan-iskolát” végzett Otros Aires pedig egy bolgár cigányzenekarral kollaborált. „Balkán és tangó?” – vonhatnánk össze a szemöldökünket, ha nem tudnánk, hogy volt már ilyen: a jugoszláviai háború után az újvidéki Boris Kovač The Last Balkan Tango címmel készített lemezt, azt a drámai pillanatot ragadva meg, ami az elmúlásban és az újrakezdésben közös. Ám míg Kovač terepe a szívfacsaró nosztalgia, Bojko Petkov társulata a Balkán tüzesebb oldalán otthonos. Szóval itt most két tánczenekar fonta egybe a magáét. 2012-ben volt egy közös számuk, és vérszemet kaptak tőle, majd beindultak újra a világhálón. A való világban ugyanis nem találkoztak soha. Négy éven át küldözgették egymásnak kikerekedő felvételeiket, míg azt nem érezték, hogy beállt a kényes egyensúly. Az arányok patikák, tangóként és balkáni cigányzeneként egyaránt ütős a cucc. És hát tény: Miguel Di Genova pompás tangóénekes, Marin Marinov pedig klarinétosnak tuti, ráadásul a számok sem rosszak – de akkor is, valahogy végig érződik, hogy egy steril kémiai laborban zajlik a buli. Ahol csak fékezett habzással lehet robbantgatni… (Galileo Music, 2017)


 

 

 

 

Dirtmusic: Bu Bir Ruya Az amerikai Chris Eckman (The Walkabouts) és az ausztrál Hugo Race (True Spirit, Bad Seeds) a Dirt Music című Tim Winton-regény nyomán nevezte el 2007-ben alapított zenekarát. Afféle gyökértelen, akusztikus városi folkkal kezdték, de aztán Maliban úgy rákattantak a sivatagi bluesra, hogy a következő lemezeiket (BKO, Troubles, Lyon City) sorra mali zenészek társaságában vették fel. Éppen abban az időben, amikor Mali északi részén a radikális iszlamisták „betiltották” a nyugati vonásokat is tükröző zenét, rettegésben tartva azok előadóit.

Chris közben beindította Glitterbeat nevű kiadóját, és egyre többet időzött egy másik „veszélyes zónában”, Törökországban is. Így került kapcsolatba a Baba Zula együttessel és Gaye Su Akyol énekesnővel, akiknek a kiadója lett, és akikkel most a Dirtmusic ötödik albuma készült.

Hogy túl sokat agyaltak rajta, az nem állítható. Inkább arra apelláltak, ami adta magát: Isztambul „hidegháborús” hangulatára, a fenyegetettségre, a menekültválságra, a szabadsághiányra. Szóval, minden rákészülés nélkül bevették magukat (a Baba Zula-főnök) Murat Ertel garázsstúdiójába, és vadul improvizálni kezdtek az elektromos sazzal és gitárjaikkal. Hat-nyolc perces, nem éppen fülbemászó és nem is túl változatos darabok születtek így, de akik nem félnek sötétben, azoknak ritka élményt nyújthat ez a sűrű sodrású, látomásokban gazdag, mélyvízi korong. (Glitterbeat Records, 2018)

 

 

 

 

Samurai Accordion: Te Nem is olyan régen, 1996-tól 2010-ig működött egy nemzetközi harmonikaegyüttes, úgy hívták, hogy Accordion Tribe. A szlovén–amerikai Guy Klucevsek hozta össze, azt tanúsítva, hogy ezzel a közismert hangszerrel olyan dolgokat is lehet művelni, amikről álmodni sem mertünk azelőtt. Három albumot készítettek, és leborult előttük a fél világ, de aztán a svéd Lars Hollmer váratlan halálával az együttes pályafutása is véget ért.

Nagy szerencse, hogy pillanatokon belül követőre talált ez a hagyomány. A Samurai Accordion első formációját az olasz Riccardo Tesi, az ír David Munnelly, a finn Markku Lepistö, a belga Didier Laloy és a francia Bruno Le Tron alkotta, majd 2015-ben Didier és Bruno helyére a baszk Kepa Junkera és az olasz Simone Bottasso került. Második albumuk, a Te már ebben a felállásban készült.

A diatonikus harmonika kiválóságai valamennyien, akiknek életműve alatt megroggyanna egy asztal. Munnellyt a Chieftainsből, Lepistőt a Doina Klezmerből, Tesit a Banditalianából ismerhetjük, Junkera alanyi jogon Grammy-díjas – de mindez szinte érdektelen, hiszen most úgy adódik össze a stílusuk, hogy egy másféle világ kerekedjen ki. „Japán világ, szamuráj világ” – adódik a névből és a címből (a japán te magyarul kéz): mintegy életre-halálra szolgálva a harmonikát. Amit hallunk, az persze független ettől a mítosztól. Hiszen megesik, hogy az öt szamuráj harmonikája egy szimfonikus vagy rezesbandát idéz, a gyökerei szerteágaznak, és hullámzó a hangulata is: olykor dallamosan nosztalgikus, olykor atonálisan elborult. Tíz szám, tíz kéz – véresen komoly mutatvány. (Visage Music, 2017)


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.