Makám és Bognár Szilvia: Almanach. Hogy a Makám együttes kitûnõ passzban van, most már lassan szakállas hír. Elõször öt éve, a SkanZen album kapcsán jelezhettük, aztán csak fokozódott a helyzet: a karácsonyi 9 colinda (2001), a gyerekekhez szóló Szindbád (2002), tavaly pedig a háborús Anzix nemcsak ragyogó nõi hangjaival tûnt ki, de azzal is, ahogyan tematikus csokorba szedte a dalait. Meg különben is, együtt volt, ami kell: elegancia és erõ, letisztultság és könnyedség - Krulik Zoltánnak olyan szerzõi birodalmat sikerült kiépítenie, amelyben az eredeti darabjai egy követ fújnak-pengetnek az archaikus népdalok feldolgozásaival.
Hál' isten, az Almanach sem esett messze ettõl a gyümölcsöstõl. Különlegesen szép az 'sz, és majdnem annyira a Párom, párom, a Sárga a repce virága és a Holló fekete álom is, de ezúttal inkább csak ezeket a számokat ismételgetem majd, mint az album egészét. Persze a legkevésbé sem gondolom, hogy minden lemeznek teljesen önálló jegyekkel illene rendelkeznie, de valahogy mégsem a kedvemre való, hogy az Almanach leginkább olyan dalok gyûjteménye, melyek, ha sarkíthatok, mintha "lemaradtak volna" a 9 colindáról, a Szindbádról, az Anzixról. Megerõsítve a Makám-hitemben, de reveláció nélkül. (FolkEurópa/Z Paraván, 2004) HHHH és fél
Csík Zenekar: Be sok esõ, be sok sárÉ Éppen egy éve, a kecskeméti Kamaraszínházban ünnepelte tizenöt éves fennállását a Csík Zenekar - akkor készült, ott készült ez a koncertfelvétel. Régi vágású, paraszti muzsika Erdélybõl, aztán a Tiszán innen s a Dunán túl, csupa-csupa tiszta s mégis, ma már egyre nehezebben fellelhetõ forrásból. A Csík Zenekar persze korántsem csak azzal tûnik ki, hogy "szembemenetel" az idõvel, de azzal is, hogy nincs az a nyelvjárás, nincs az a tánc, amelybe beletörne a vonója. Nem véletlen, hogy Dresch Dudás Mihály - aki maga is a zenekar tagja - Csík Jánost a mesterei között tartja számon; más kérdés - de ez legyen az én bajom -, hogy még szívesebben hallgatnám õt kevésbé puha énekhanggal. (Fonó, 2004) HHHH
Técsõi Banda: Vertek engem, vertekÉ Hogy mi újság Kárpát-Ukrajnában s ruszin barátainknál a Tisza felsõ vidékén, arról nem sokat hallhattunk, sokáig. Úgy két-három éve tûnt csak fel nálunk a técsõi Csernavec família jó harminc éve regnáló vállalkozása, s bizony, rögvest csodaszámba ment az arra kószáló-keveredõ orosz, magyar, román, zsidó és cigány melódiák nagyszerû elõadásával. Szaporodtak hát a meghívások, és két éven belül immár a második albumuk is kijött, melyen most - bónusz forrás gyanánt - csupa-csupa feledésre ítélt, a mindennapi mulatságokból kikopott dallamok hallhatók. Szóval eddig minden oké, már ami a zenekart és a repertoárt illeti, mégsem mondható a lemezrõl, hogy fenékig tejfel, hiszen a végén olyan soványra sikerült keverni, mintha valami múzeumi leletek közül kaparták volna elõ. Nagy kár; jobbat érdemelt volna. (Etnofon, 2004) HHHH alá
Besh o droM: Gyí! Jó, hát nem mondom, hogy minden szinten el vagyok ájulva, de azért úgy tûnik, a Besh o droM legjobb lemeze ez. És hát mindenképpen: a legpragmatikusabb. Elkerüli az elektronikus és szkreccselõs zsákutcákat, és a lírát is hagyja másra - ami azért, maradjon köztünk, elgondolkodtató. Szóval a Gyí! arról szól, amiben a Besh o droM tutira otthon van: a kifinomult - Balkán ihlette - zúzásról. Mégsem mondható, hogy egy helyben topog, hiszen stúdióban most sikerült elõször a koncertek intenzitásával szólalnia meg, sõt, hogy tovább menjek: azt is most éreztem elõször, hogy a zenekar valamennyi tagja pontosan tisztában van a dolgával. Hihetetlenül erõs - ugyanakkor mentes a fölös cifrától - a basszus és a dob alapozása, a szaxofonnak immár egyenrangú társa a trombita, s a gitár is pörög, kivált abban a számban, amikor Django Reinhardtra hajaz. (Cimbalomból talán legközelebb kicsivel többet kérnék, Szalóki Ági és Juhász Miczura Mónika énekes hölgyeket csókoltatom.) Így aztán folyamatosan, továbbá újra meg azután is élvezettel forgatható ez a korong, s még egy kis büszkeség is rápakolható: az ilyen friss csocsek párját ritkítja a szerbek és macedónok földjén is. (Szerzõi kiadás, 2004) HHHHH
Paniks: Ethnotica. A Vajdaságba értünk, bezárul a kör. Másfél évvel ezelõtt, szabadkai zeneiskolásokból állt össze a Paniks zenekar, és máris az asztalra tett egy albumot. Ez a lendület - amiként az a lendület is, amely a számok mögött feszül - igazán lehengerlõ, és hát folytathatnám még: imponáló felkészültség, nagy érzések és hozzá a kellõ átszellemültség, mégis úgy érzem, hogy korán készült ez az album. Mert amit hallok, az leginkább a hatásokról s a széljárásról szól, egyelõre anélkül, hogy azokból valami igazán sajátos hang keveredett volna ki. Egy kis cigányzene, egy kis Balkán, egy kis dzsessz, egy kis komoly kamaramuzsika - ugye ismerõs ez arról az égtájrólÉ De hangsúlyozom, semmi vész, végül is így fest minden indulás, a pakliba pedig bõven belefér, hogy újabb másfél év múltán a Paniks is elismerésre méltó iskolát teremtsen. Ám addig megállnék a rokonszenvnél. (X-Produkció, 2004) HHH és fél
Marton László Távolodó
