A rendőrségi vizsgálatok jelen állása szerint az eredetileg tíz, tizenkét fősnek gondolt elkövetői kör mellett még legalább tucatnyi személy segítette a merényletek előkészítését. A résztvevők túlnyomó többsége fiatal francia és belga állampolgár volt – két, a Stade de France-nál magát felrobbantó öngyilkos terrorista személyazonossága továbbra is ismeretlen, ők akár menekültek is lehettek, de sem erre, sem az ellenkezőjére nincs bizonyíték. Ettől eltekintve egyelőre úgy tűnik, hogy a menekülthullám, a közel-keleti térségből származó emberek nagy tömegeinek részben ellenőrizetlen mozgása Európában különösebben nem segítette az elkövetőket. Franciaország és Belgium között – itt volt a legintenzívebb a terroristák közlekedése – nincs határ, és azoknak közülük, akik államhatárokon keltek át, rendes, szabályos, francia vagy belga útlevelük volt. Ha nem, úgy hamisított papírokat használtak, ezek könnyű hozzáférhetősége egyébként kiterjedt alvilági kapcsolatokat tételez fel. (A francia és belga hatóságoknak azt sem állt módjukban megakadályozni, hogy a csapat vezetői lényegében ingázzanak Szíria és Franciaország, illetve Belgium között – ehhez többé-kevésbé azt kéne betiltani, hogy francia, illetve belga állampolgárok Törökországba utazhassanak.) Jó okkal vélhetjük tehát, hogy ha egyetlen menekült sem érkezett volna Európába, a merényleteket akkor is végre tudják hajtani. A menekültválságot értelmetlen közvetlen összefüggésbe hozni a terrorizmussal; az a tétel, hogy az európai menekülthullám nélkül nem lenne európai terrorizmus sem, nem állja meg a helyét. Ez persze nem jelenti azt, hogy muszlim vallású személyek korlátok nélküli bevándorlása Európába kívánatos vagy megengedhető lenne: ez csak azt jelenti, hogy két, egymástól elkülönítendő jelenségről kell gondolkodnunk.
A három, közel azonos időben, a rue de Paris-n, a Stade de France-nál és a Bataclan színházban elkövetett merénylet eddig ismert részeseinek szociológiai profilja nem ad ki egységes mintázatot – azon túl, hogy mindegyikük iszlám szélsőséges, dzsihádista volt, és persze hogy arab származásúak. Volt köztük a társadalmi-jövedelmi ranglétra alsó fokain álló családból származó egyén, de jómódú, a francia, illetve belga környezetbe a lehetőségek szerint beilleszkedett, törvénytisztelő família sarja is. Sokuk korai pályafutásának szinte egyetlen közös eleme a börtön, ahová apróbb-nagyobb köztörvényes bűncselekményekért kerültek. A gyakran erőszakos bűnözők a domináns minta szerint itt tértek meg, s váltak a radikális iszlám hívévé; azelőtt a vallás különösebben nem érdekelte őket. Mindezek a körülmények legalábbis megfontolásra kell késztessenek bárkit, aki a terroristák és az iszlám vallás, vagy a terroristák és a nyugat-európai iszlám közösségek, vagy a nyugat-európai muszlimok összessége közé egyenlőségjelet kíván állítani. A tettesek vallási fanatizmusa kétségbevonhatatlan – az önként vállalt halálhoz elengedhetetlen a „szent ügy” –; ugyanakkor ezt a pusztító és önpusztító beállítódást az egész iszlámra kivetíteni nyilvánvalóan téves következtetés lenne. Egyes tudós vélemények szerint a „valódi” iszlámnak vajmi kevés köze van a merényletekhez, úgy dogmatikailag, mint az elkövetők személyiségét, lelki szubsztanciáját tekintve, még annyiban sem, hogy ez a gyilkos fanatizmus a vallás szélsőségességig vitt, ám logikus konzekvenciája lenne. (A franciaországi iszlám egyik kitűnő szakértője, Olivier Roy szerint valójában nem az iszlám radikalizálódik, hanem a radikalizmus, az erőszak kultusza iszlamizálódik; azaz az iszlám vallás belekeveredése ebbe a históriába úgyszólván esetleges. Végső soron az észak-írországi katolikus vagy protestáns közösség nevében fellépett terroristákat sem azonosíthattuk józan ésszel a világ katolikusaival vagy protestánsaival.) Nyugtalanító tény ugyanakkor, hogy az effajta terrorsejtek fenntartásához rendszerint valamilyen közösségi támogatásra is szükség van; s abban, hogy Salah Abdeslam oly sokáig el tudta kerülni a letartóztatást, szerepet játszott mikrokörnyezetének segítsége is. Arról sincs biztos tudásunk, hogy a nyugat-európai muszlimok bizonyos köreiben akár az Iszlám Állam, akár az európai terrorcselekmények ne örvendenének valaminő, legalább hallgatólagos elismerésnek; s arra, hogy ezt az elismerést mennyire a félelem, s mennyire az identitásközösség érzése szüli, talán nincs is megragadható válasz. Ennek ellenére a párizsi merénylők politikáját, személyiségjegyeit, céljait az egész muszlim közösségre kivetíteni nemcsak ezen szellemi manőver logikátlansága miatt lenne végzetes hiba, hanem azért is, mert akár csak kis részben önbeteljesítő jóslatként lángba boríthatja Európát.
De bármi lett légyen is a merénylők motivációja, belső mozgatórugója, azt is biztosan tudjuk, hogy az Iszlám Állam nélkül nem juthattak volna el ilyen messzire, a parancsláncolat végén annak stratégái állnak. Az Iszlám Állam Európán kívüli merényleteinek hosszú sora arról is tanúskodik, hogy legyen bármennyire is irreális és kivihetetlen a „Kalifátus” eljövetele, nagy hatékonysággal tudják exportálni legfőbb háborús módszerüket. E listából – melyen félelmetesen gyors ritmusban taposnak egymás hátán a törökországi, jemeni, tunéziai, egyiptomi tömegmészárlások –, valamint az elmúlt másfél évben megakadályozott európai merénylettervek listájából az is kitűnik, hogy az Iszlám Állam pusztításának egyetlen ellenszere a megfelelő rendőri és titkosszolgálati munka; amelynek viszont az európai államok fenntartások nélküli együttműködése és a nyugat-európai muszlim közösségek bevonása a kulcsa. Minden olyan politika, amely ezeket hátráltatja, csak a következő merényletek megelőzését lehetetleníti el.
