A magyar történelem jó néhány keserű epizódjának nyitánya volt a más népeket, de gyakran a (másként gondolkodó, viselkedő) magyarokat is alacsonyabb rendűnek minősítő kijelentés. A kultúrnemzetezést mindig is a frusztráció indokolta, valós tartalma nem volt; s mivel e fogalom sulykolása a két világháború között élte fénykorát, magától értetődő, hogy Orbán Viktor sem tartóztatja meg magát. Legutóbb idén januárban, a Magyar Zene Házában dicsekedett el azzal, hogy a magyarok önképének fontos része, hogy „mi kultúrnemzet vagyunk”, miután azzal hozakodott elő, hogy a magyar kulturális kiadások az első helyen állnak az Európai Unióban.
Ami vagy igaz, vagy nem, kérdés, hogy mit tekintünk „kulturális kiadásnak” – talán az élsportra fordított közvetett és közvetlen állami dotációt is beleszámítja a miniszterelnök? –; az elmúlt 12 év szomorú tapasztalata azonban az, hogy a kultúrából leginkább az óriásberuházások – és az azokon fogható korrupciós jutalék – mozgatja meg a rezsim fantáziáját; és persze az uralkodó nacionalista ideológia igazolására hivatott intézményrendszer kiépítése. Vagyis a közvetlen politikai haszonszerzés. A választások után, a sokszorosan túlárazott, ám múzeumi tartalmát tekintve egyelőre semmi újat nem kínáló új Néprajzi Múzeum átadásán Orbán arról is beszélt, hogy „április 3-án a magyar emberek megerősítettek minket abban, hogy Európa legnagyobb kulturális beruházásának teljesen el kell készülnie”. Ám jobban tesszük, ha ezt sem valamiféle közművelődési, hanem politikai imperatívuszként fogjuk fel, e kijelentés ugyanis azt vetíti előre, hogy ha törik, ha szakad, megépítik a Városligetben az új Nemzeti Galériát, mely művelet egyetlen valódi értelme és célja, hogy Orbán a teljes Budai Várat birtokba vehesse.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
