Kisvártatva a tagjelöltség perspektívája általános ünneplés és öngratuláció tárgya lett uniószerte, a Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen kék-sárga összeállításban lépett szószékére a tárgyban. Ez valóban nagyszerű fejlemény, de mielőtt magunk is önfeledten eurohallelujázni kezdenénk, tegyünk legalább egy halvány kísérletet az örvendetes fordulat kontextusának vizsgálatára.
Legelőször is azt érdemes eszünkbe idézni, hogy Ukrajnát 2013-ban már megkínálták az uniós társult tagsággal, azaz egyszer már jártunk (jártak) majdnem ott, ahol most, igaz, most biztosan nem löki majd el a kinyújtott kezet Kijiv, mint akkor – ha emlékeznek rá, az egész mostani kravál akkor kezdődött, amikor Janukovics elnök egyik pillanatról a másikra visszamondta a jelentkezést. Ettől azonban, mármint attól, hogy Ukrajna jelen vezetése (és társadalma) kapva kapna a teljes jogú tagságon, az még nem fog egyhamar bekövetkezni, nincs szó arról, hogy az országnak ne kéne végigjárnia az acquis – azaz az uniós joganyag átültetésének –, és egyáltalán, e bonyolult politikai és diplomáciai folyamat minden stációját. Ez pedig hosszú évekig el szokott tartani, és a sikerre, azaz a tényleges tagságra sincs semmi garancia. Arra is érdemes emlékeztetni magunkat, hogy még a leghamaribb, akár a holnapi EU-tagság sem okvetlenül jelentene automatikusan robusztusabb katonai segítséget Ukrajnának, elvégre az EU nem a NATO, a tagállamok itt nem egymás védelmére esküdtek fel és össze. Szóval: vagy lesz tagjelöltség, vagy nem lesz, de ha lenne, az sem tagság lenne – és mire lenne tagság, lehet, hogy nem lesz már Ukrajna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
