A Pegasus-ügy és a társadalom, amelyet hidegen hagy

Több mint három hónapja tudjuk, hogy a magyar kormány az izraeli NSO cég kémfegyverével, a Pegasussal figyelt meg többek között újság­írókat és ellenzéki üzletembereket, politikusokat is. Lapunk munkatársáról, Németh Dániel fotóriporterről derült ki, hogy feltörték a telefonját. Vajon miért nem rázza fel ez a mocskos ügy a társadalmat, és mi lesz velünk, ha átalusszuk ezt a botrányt is?

Jelblokkoló tokot már néhány ezer forintért is lehet venni, de a minőségibb darabokért több tízezret is elkérnek. Cipzárral vagy tépőzárral csukható, fémmel bélelt kis tasakról van szó, amelybe a mobil készülékünket helyezve megszűnik annak hálózati kapcsolata, és így a követhetősége, illetve a lehallgathatósága is megnehezül.

Szívesen összehasonlítanánk a jelenlegi magyarországi árakat az egy évvel ezelőttiekkel, csakhogy egy évvel ezelőtt még azt sem tudtuk, ilyesmi egyáltalán létezik. Vagy ha feltételeztük is, hogy igen, nem kerültünk a közelébe, hiszen olyan felhasználói körök játékszerének tűnt, amelyekhez nem volt addig közünk. Ehhez képest a minap olyan beszélgetésnek voltam fül- és szemtanúja, hogy sajtóban dolgozók egymás jelblokkolóit nézegetve vitatták meg az egyes termékek ár-érték ará­nyát. Egyelőre úgy tűnik, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország legmocskosabb megfigyelési ügye közvetlenül csak az ő életükre és munkavégzésükre van hatással – de ez egyben a magyar társadalom önvédelmi reflexeinek, szabadságeszményeinek és egyáltalán a külvilágra történő odafigyelésének válságos állapotáról is fájdalmasan pontos kórképet ad.

Alig több mint két hónap (cikkünk 2021. szeptember 30-án jelent meg – a szerk.) telt el azóta, hogy a Direkt36 portálon megjelent egy nemzetközi együttműködésben készült tényfeltáró cikk arról, hogy a magyar kormány információszerzésre használta fel újságírók, üzletemberek, ellenzéki médiaszereplők és politikusok ellen is az izraeli NSO Group nevű kibercég Pegasus nevű kémszoftverét.

A szoftver kifejezés kissé félrevezető is ebben a helyzetben; szoftvernek elsősorban a mindennapi életben praktikusan felhasználható programokat szoktuk nevezni – táblázatkezelőt, szövegszerkesztőt, játékot, vagy a rissz-rossz fotóink feljavítását segítő alkalmazást. Ehhez képest a Pegasus inkább egy kiberfegyver, amelynek a használata komoly következményekkel járhat. Gyerek kezébe nem való, autokrata kormányéba meg még kevésbé. Persze, autokratikus tendenciájú államok attól függetlenül használják, hogy a gyártó elvileg csak szigorú feltételekkel – és nem utolsósorban az izraeli kormány engedélyével – adhatja azt el az érdeklődőknek.

Elhomályosítani

A megfigyelési ügy kirobbanása óta meglehetősen óvatosan kommunikáló NSO nem is győzte ismételgetni, hogy egyfelől csak olyan esetekben járulnak hozzá a kémfegyver alkalmazásához, amelyekben a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harc a cél. Másfelől azoknak a felhasználóknak a jogosultságát, akik ezt az alapelvet nem tartják be, felül fogják vizsgálni és vissza fogják vonni. Az általánosságban elhangzott szép szavakon túl természetesen nem tudható, hogy a valóságban történtek-e ilyesfajta konkrét lépések az elmúlt hetekben.

Az mindenesetre világosan látszik, hogy Magyarországon azután kezdődtek el a pegasusos megfigyelések, hogy előbb Benjámin Netanjahu akkori izraeli miniszterelnök 2017 júliusában Budapestre jött, majd a következő év februárjában a magyar kormány küldöttsége – többek között Czukor József egykori hírszerzőtiszt, Orbán Viktor bizalmi embere – ment Izraelbe hivatalos találkozóra. A Direkt36-nak több forrás is megerősítette, hogy Magyarország valóban az NSO kliensei közé került ekkoriban, s ezeket az értesüléseket a magyar kormány mind ez idáig nem is igyekezett megcáfolni, habár erre számtalan alkalma nyílt volna. Az pedig szilárd tény – hiszen a későbbi, egymástól független szakértői vizsgálatok (Citizen Lab, Amnesty International) egyértelműen bizonyították –, hogy több magyar újságíró, politikus és üzletember telefonját is ezzel a fegyverrel törték fel 2018 után. Ezek az akciók nyilvánvalóan sem terrorizmussal, sem szervezett bűnözéssel kapcsolatos nyomozásokkal nem hozhatók összefüggésbe. Amit azért érdemes nyomatékosítani, mert a kormány a meglehetősen zavaros magyarázkodásaiban ezeket a tényeket igyekszik – nem megcáfolni, ami már önmagában sokat mond, hanem – elhomályosítani.

A történet lényege tehát ez:

egy katonai és titkosszolgálati célokra kifejlesztett fegyvert a magyar kormány a fegyver gyártójának (és kezelőjének) szándékaival ellentétesen a civil lakosság ellen fordított jogszerűtlenül és aljas módon.

Mondhatni persze, hogy törvényesen, hiszen a magyar törvényi környezetet úgy alakították, hogy gyakorlatilag bárki bármilyen indokkal megfigyelhető – csakhogy a gyakorlat ettől még nem lesz valóban jogszerű is, ahogyan erre a Magyar Narancsnak a TASZ részéről nyilatkozó jogi szakértő, Remport Ádám is felhívta a figyelmet (lásd: Besurranók, Magyar Narancs, 2021. július 28.).

Ha nem a kibertérben zajlott volna ez az információgyűjtés, hanem kézzelfogható módon, mondjuk bedrótozott lakásokban, személyi követők segítségével, ne adj’ isten vallatással, alighanem a társadalmi megrázkódtatás is nagyobb lenne – bár ebben sem lehetünk egészen biztosak. Mindenesetre azzal, hogy bonyolult informatikai folyamatokról beszélünk, könnyű úgy tenni, mintha az egész egy virtuális történet volna – holott nagyon nem az.

És rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy az egyik nem váltja ki a másikat: a fizikai és a kibertérben zajló megfigyelések nem képviselnek más minőséget, így nem tér el a jelentőségük sem. A Pegasussal megfertőzött egyik telefon tulajdonosa, Varga Zoltán, a Centrál Médiacsoport tulajdonosa elmondta a Direkt36-nak, hogy fizikailag is megfigyelték, a háza előtt parkoló autóból, sőt a kertje fölé berepülő helikopterből is. A kormányközeli sajtó is gyakorlatilag részt vett ebben az ügymenetben, amikor az üzletember házánál forgattak lejárató videókat – hasonlóképpen a kormánypárt kegyeiből kiesett oligarcháról, Spéder Zoltánról készült korábbi videókhoz. Mindkét esetben erős gyanú merül fel, hogy a közzétett felvételek nem egyszerűen a titkosszolgálati megfigyeléssel párhuzamosan, „szinte véletlenül” készültek ugyanott és ugyanakkor, hanem részben vagy egészben a leplezett megfigyelések fedősztorijaiként szolgáltak.

A Pegasus használata mindezzel együtt nem egy új paradigma megjelenését, hanem egy létező és egyre erősödő régi paradigma új szintre emelését jelzi. És nemcsak a helyi értékét érdemes tanulmányozni most, hanem innen visszafelé olvasva kiköveztetni belőle a politikai szándékot is: ha ilyen eszközöket vet be a kormány újságírók, üzletemberek, ellenzéki politikusok ellen, akkor az eddig sejthetőnél is mélyebbre merültek a paranoiában. Innen nézve nem kételkedhetünk abban sem, hogy már ezt megelőzően foggal-körömmel igyekeztek ezekről a területekről (még egyszer: sajtó, üzleti élet, ellenzéki politika) minél több információt kinyerni. Erre utalt a Direkt36-nak nyilatkozó volt magyar titkosszolgálati tiszt is, amikor úgy fogalmazott, „a magyar kormányt régóta zavarta az, hogy a hagyományos lehallgatási módszerekkel nem férnek hozzá olyan kommunikációhoz, ami a titkosított applikációkon (mint amilyen például a Signal vagy a WhatsApp) zajlik, ezért kaptak a lehetőségen, hogy használhassák az NSO termékét”.

 

Túl minden határon (Tiltakozás a megfigyelések ellen)

Fotó: Németh Dániel

Megfőtt béka

Arról viszonylag kevés szó esett nyár óta, hogy a kiberfegyver használata egyáltalán nem olcsó mulatság. A Direkt36 mexikói (64 ezer dollár, körülbelül 19 millió forint), illetve panamai (89 ezer dollár, körülbelül 27 millió forint) árakat említ, vagyis ezekben az országokban célpontonként ennyit kért az NSO a kémfegyver használatáért. Hozzánk a magyar esetekről valamivel alacsonyabb (15 millió forint) becslés jutott el, de a nagyságrend hasonló. A júliusi listán 300 magyar telefonszám szerepel: ha ezeknek csak a felét törték is fel valójában, az is több mint kétmilliárdos költség a leg­alacsonyabb becsült árral számolva is. De könnyen lehet ennek sokszorosa a végösszeg. Csak hát ott, ahol a NER-elitbe beágyazott kisebbség olyan hobbiprojektjére, mint amilyen a vadászati világkiállítás, 70 milliárdot el lehet tapsolni, könnyen előfordulhat, hogy nem a kémfegyver néhány milliárdos használata fogja kicsapni a biztosítékot.

Ha a forintosítás mint klasszikus, az értelmezést megkönnyítő eszköz sem hat már, akkor mégis mi marad? Kétségtelenül sokat segítene, ha a politikai játéktér azon maradék szereplői, akik a személyes szabadságjogokat, a szólás- és sajtószabadságot, a magánélethez való jogot és hasonlókat – egyszóval a jogállamot – megkerülhetetlen értéknek gondolják, határozottabban forszíroznák a Pegasus-témát. A jogállam egyik ismérve, hogy a nyilvánosság ellenőrzi a hatalmat, és nem fordítva; csakhogy ez az ügy épp e fonák perspektívát tárja fel. Mi sem lenne könnyebb, mint ezt számon kérni a kormánypárton, amely ráadásul láthatóan nem találja hónapok elteltével sem a megfelelő narratívát a történet eltérítésére – talán mert nincs is ilyen. Eltéríteni nem, elhallgatni talán lehet – gondolják, és, mint látjuk, tesznek is rá erős kísérleteket Pintér Sándor belügyminiszter semmitmondásától Varga Judit igazságügyi miniszter riporterek előli meneküléséig. Mégsem kovácsolódott össze egyértelmű és határozott platform az ellenzéki oldalon azzal a követeléssel, hogy a megfigyelési ügyet minél alaposabban, a nyilvánosság bevonásával derítsék fel.

„A Fidesz alaposan megfőzte ezt a békát” – mondja Németh Dániel, a Pegasus-üggyel kapcsolatos társadalmi érdektelenségre utalva. Munkatársunkkal néhány nappal azután beszélgettem, hogy kiderült, több telefonját is feltörték a kémfegyverrel.

Dani az a más lapoknak is dolgozó fotós, akinek a képei nyomán egyebek mellett a luxusrepülőzés és a jachtozás a NER-elit hedonizmusának szimbólumává vált. Beszélgetésünk közben az ő telefonja is jelblokkoló tokban pihent. A felvetésre, hogy ha hinni lehet az árfolyam-információknak,

a kormány csak az ő nyomon követésére több tízmilliót költött,

nem szállja meg a jókedv. Elképesztően nehezített pályán kell dolgoznia, egy-egy erős fotó hosszú felkészülés, kutatás, sok utánajárás, kitartás és nagy adag szerencse segítségével készülhet el. Noha az általa készített képek alapvetően tematizálták a közbeszédet, a független sajtónak alig van arra pénze, hogy a kétséges végkimenetelű fotós utakat méltányosan megtámogassa. Ráadásul a hírfogyasztó közeg az online térben megjelenő tartalmakat, beleértve a képriportokat is, még mindig afféle magától létrejövő, közösségi tartalomként fogja fel – függetlenül attól, hogy mennyi munka áll az adott produkció mögött. Minderre jön most még a megfigyelési ügy, és az annak nyomában megmutatkozó szolidaritáshiány is.

„Nem véletlen, ha ezek után még kevesebben vállalkoznak az efféle fotóriporteri munkára – mondja Dani –, pedig így is már alig néhányan foglalkozunk vele.” A hatalomnak természetesen az a jó, ha minél kevesebben ellenőrzik, ha minél kevesebben láthatnak bele a legféltettebb titkaiba. Ahogyan a Pegasus-ügy kiváltotta reakciókból egyelőre kitűnik, könnyen meglehet, hogy a kormány kivárása nem kizárólag, és nem is elsősorban a megfelelő narratíva hiányával lesz magyarázható hosszabb távon, mint inkább azzal, hogy meglátták a lehetőséget a botrányban.

Ha egy ilyen horderejű leleplezés ennyire kevéssé motiválja tiltakozásra a társadalom túlnyomó többségét, az sem kizárt, hogy a Pegasus-ügy a magyarországi „megfigyeléskultúra” újabb, még gátlástalanabb szakaszának a bevezetője lesz csupán. Ebben a pillanatban még minden a válaszreakciók minőségén múlik.