Interjú

„A résztvevők kikerülnek a saját buborékjukból”

Bördős Éva, a DemNet Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány igazgatója a közösségi gyűlésekről

Belpol

Véletlenszerűen, ám demográfiai mutatók alapján kiválasztott idegenek ülnek le egymással beszélgetni, majd több alkalom után – szakértők segítségével – konkrét javaslatokat tesznek le a helyi önkormányzat asztalára. Ez a közösségi gyűlés, a közügyek intézésének új útja. A szabályairól és itthoni alkalmazásáról a módszer hazai szakértőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Az önkormányzatok rendszeresen tartanak lakossági fórumokat és közmeghallgatásokat olyan témákban, amelyek megosztják, illetve fokozottan érdeklik a közvéleményt. A közösségi gyűlés miben tud mást nyújtani?

Bördős Éva: A közösségi gyűlés elmélete néhány évtizeddel ezelőtt abból az igényből indult ki, hogy jobban és hatékonyabban kellene bevonni az embereket a közös ügyeinkről folytatott gondolkodásba. Az látszott ugyanis, hogy a részvétel a közügyekben egyre inkább egy privilegizált csoportnak, jellemzően a magasabb iskolai végzettséggel rendelkező, jobb módú állampolgároknak a kiváltságává válik, míg a társadalom többi része egyre apolitikusabb lesz. Az általános állampolgári hit és bizalom megingott a demokratikus intézményrendszerben, egyre többen érzik úgy, hogy nincs semmilyen ráhatásuk arra, hogy akár a közvetlen környezetükben milyen irányba mennek a dolgok. Az eddig használt részvételi eszközök nagyon alacsony hatékonysággal működnek. A sokszor káoszba forduló közmeghallgatásokra, önkormányzati fórumokra általában csak a közösség hangadói mennek el, vagy azok, akik az épp terítéken lévő témát valamilyen irányba szeretnék terelni; az önkormányzatoknak jellemzően nincs kapcsolatuk a politikából és a közügyekből kiábrándult állampolgárokkal. Így ezek az alkalmak nem feltétlenül a közösséget szolgálják. A közösségi gyűlés módszere alkalmas arra, hogy elérje ezeket a választókat is, így ők is részesei lehetnek a közös gondolkodásnak.

A közösségi gyűlés tagjainak a kiválasztása ugyanis több lépcsőben, véletlenszerűen történik. Az eddigi itthoni gyakorlat alapján az önkormányzat először lekérte az adott településen élő tízezer, a Népesség-nyilvántartó által véletlenszerűen kiválasztott lakos adatait, akiknek meghívót küldött a gyűlésre. A meghívóra válaszolók közül sorsoltunk ki ötven embert úgy, hogy ők korcsoportra, nemre, iskolai végzettségre és lakóhelyre nézve reprezentatív módon leképezzék a város 18 év feletti lakosságát. Ők lettek a közösségi gyűlés résztvevői. Ezek 40–200 fősek szoktak lenni, attól függően, hogy mi a téma, mekkora az adott település, régió vagy az ország – mert külföldön van példa számos országos szintű gyűlésre is.

MN: Magyarországon eddig három városban volt közösségi gyűlés, először 2020-ban Budapesten, majd 2021-ben Miskolcon és idén tavasszal Érden. Mi alapján választottak települést?

BÉ: Minden megyei jogú várost megkerestünk azzal a javaslattal, hogy szervezzünk közösen közösségi gyűlést. Végül csak ezzel a három településsel sikerült végigvinnünk az egyeztetéseket, és megszervezni ezeket az alkalmakat. Bár a módszer itthon és a kelet-közép-európai régióban még új, más országokban egyre népszerűbbé válik. A döntéshozók mind több helyen ismerik fel, hogy az ilyen fórumok hasznosak nekik is, hiszen megtudhatják, hogy egy-egy kérdésben mit gondolnak, hogyan priorizálnak az emberek – nem egyénenként, hanem közösségként.

MN: Volt olyan település, amely kifejezetten elutasította a kezdeményezést?

BÉ: Sok helyről választ sem kaptunk, s voltak kifejezetten elutasítók is. Több településről jelezték azonban, hogy az ötlet figyelemre méltó, azonban a járvány miatti elvonások nyomán az önkormányzatoknak szorosabbra kellett húzniuk a nadrágszíjat, így a közösségi gyűlés megvalósítása most nem fér bele a büdzsébe.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.