Agora. Egy közvélemény-kutatás, amely a vélemény-formálódás folyamatáról is tudósít, s egyben médiaesemény is. Az új szociológiai módszer hazai debütálását péntektől vasárnapig bárki nyomon követheti a köz-szolgálati tévén és rádión, valamint a T-online portálján. A CEU Open Society Institute által támogatott projekt-ről, melynek első témája a romakérdés, a főszervezőt kérdeztük.
Magyar Narancs: Honnan ered a "vitatkozó közvélemény-kutatás" technikája?
Örkény Antal: A deliberative poll módszerét az Egyesült Államokból importáltuk, magyarul "gondolkodtató" vagy "vitatkozó" közvéleménykutatásnak hívhatnánk. Az alapötlet két felismerésből ered. Egyrészt, a társadalomtudományok mára túlságosan elszakadtak tárgyuktól; a felhalmozott tudást nem képesek úgy közvetíteni, hogy az az emberek hasznára is váljon. Másrészt, a demokrácia túlontúl közvetetté vált; szinte csak a választási részvételre korlátozódik, az embereknek nincsen elég információjuk a közügyekről, és az intézésükbe is csekély a beleszólásuk. Ezért találták ki ezt a projektet, amelyben a tudomány, a társadalmi nyilvánosság és a média találkozik. A hagyományos közvéleménykutatás csupán azt nézi, hogy mit gondolnak az emberek erről-arról. A deliberative poll ezzel szemben felméri a véleményeket, majd lehetőséget ad a válaszolóknak arra, hogy összegyűljenek és vitatkozzanak, ha pedig információkra van szükségük, abban is segít. A folyamat végén újra megkérdezi az emberek véleményét ugyanarról. Ilyenkor rendre kiderül, hogy az új isme-retek és a vita hatására megváltoznak a véle-mények. A módszer szülőatyja, James Fishkin egészen odáig megy, hogy az amerikai elnökválasztás előtt az összes szavazót alávetné ilyen vitáknak. Ez persze képtelen ötlet, de bájosan idealista is ugyanakkor.
MN: Miért épp a romakérdésről szól az első Agora?
ÖA: A szervezők szakértelme döntötte el a témát. Egy 1000 fős reprezentatív mintát megkérdeztünk a romakérdés különböző aspektusairól, a válaszolók közül 250 főnek pedig alkalma lesz arra, hogy most péntek estétől vasárnap délig, több lépésben megtárgyalja a felvetett problémákat. Fiatalok, öregek, pestiek, vidékiek, képzettek és képzetlenek - tehát nagyon vegyes társaság. Ezt követően ismét megnézzük a véleményeiket. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy előítéletesek-e, erről már rengeteg vizsgálat készült - mi kifejezetten policy-kérdésekre összpontosítunk, szám szerint háromra. Az első, hogy a döntéshozóknak külön kell-e kezelniük a romaszegénységet. A második, hogy honnantól beszélhetünk faji diszkriminációról, hisz ha egy munkaadó nem vesz fel egy romát, az még nem feltétlenül hátrányos megkülönböztetés. A harmadik a szegregáció kérdése. Kinek és hogyan kellene megszüntetnie a cigánytelepeket, és hová mennének onnan a romák? Az iskolai szegregáció elleni küzdelemben negligálhatjuk-e a nem roma szülők szabad iskolaválasztáshoz való jogát? Ezekre a kérdésekre két markáns, relatíve világosan elkülöníthető álláspont létezik - ezért választottuk őket, hisz a célunk a vita. Mégpedig a nyilvános vita; akik részt vesznek a kutatásban, azok az arcukat is vállalják, így az egész folyamat nyilvános. Ezáltal a diskurzus még jobban kiszélesedhet.
MN: Milyen témák várhatók a későbbiekben, és milyen rendszerességgel tartanának ilyen vitanappal kombinált kutatásokat?
ÖA: Bulgáriában a rendőrség működéséről láttam hasonlót, de ideális téma lehet például az egészségügyi biztosítás rendszere vagy a halálbüntetés. Egy ilyen általános kérdés feldolgozása körülbelül 100 millió forintba kerül, ezért nem biztos, hogy kizárólag országos témákban kell gondolkodni. Kis közösségek problémái esetén, mint például egy hulladéklerakó építése, a feldolgozás jóval egyszerűbb, és - nem utolsósorban - lényegesen kevesebbe is kerül. A lényeg, hogy megadjuk az embereknek a politikai részvétel örömét, a mai modern társadalmak ugyanis megfosztják őket ettől. Pedig a politizálás lehet értelmes is, a demokrácia pedig tulajdonképpen egy izgalmas, szórakoztató játék. Ezért a folyamat legvégét egy majdhogynem választási jellegű műsor jelenti, ahol eldől, hogy változtak-e a vélemények a kezdethez képest. Ideális esetben egy téma feldolgozása a promóciótól a végeredményig egy hónapig tartana, addig az adott ügy folyamatosan a köznyilvánosság és a média fókuszában állna. Félévente lehetne feldolgozni egy-egy problémát. Persze minden a bemutatkozás sikerén múlik, így a későbbi témák kijelölése is. Az mtv számára szerintem egyébként ez a műfaj jelentené a közszolgálat csúcsát.
MN: Mi a szakértők szerepe ezekben a vitákban?
ÖA: Semmiképp nem hierarchikus. Először 17 kis csoportban, moderátor segítségével vitatkoznak a résztvevők. Nem kell konszenzusra jutniuk, csak közösen meg kell fogalmazniuk egyetlen kérdést. Ezeket a plenáris vitán egy másik moderátor felteszi a jelen lévő szakértőknek, kutatóknak és az érintett minisztériumok kompetens vezetőinek. Utóbbiaktól persze nemcsak kérdezni lehet, hanem számon is lehet kérni tőlük, hogy mit és miért tettek vagy nem tettek. Befolyásolásról nincs és nem is lehet szó, csak információhoz akarjuk juttatni az embereket, hogy erősödjön döntési képességük.
MN: Hogyan lehet elkerülni a politikai agitáció vádját egy ilyen rendezvény esetében?
ÖA: Ez egy lényegét tekintve politikai projekt, de semmiképpen nem pártpolitikai. A legszomorúbb személyes tapasztalatom az volt, amikor pusztán a polarizált vélemények bemutatásának igényével, szakmai alapon megkerestem egyeseket, ők viszont rögtön nemet mondtak, csupán azért, mert valamely politikai oldalhoz soroltak engem. A MIÉP ebből a szempontból kellemes csalódás, ők hajlandóak elmondani a véleményüket például az integráció-szegregáció kérdésében. De a nagy pártok, úgy tűnik, nem érdekeltek a vélemények ütköztetésében. Remek szakértőket hívtam például a jobboldalról, de egyikük sem jön el. Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat. Pedig ez a vitasorozat nem az ideológiákról szól, hanem a végrehajtás szintjén megjelenő politikai alternatívákról. Az emberek ezekről mondják el a véleményüket, így a döntéshozók számára óriási haszonnal járhat mindez.
MN: A társadalomtudomány számára mit adhatnak ezek a kutatások?
ÖA: Elmondhatatlanul sokat. Rengeteg adat gyűlik össze, hisz mindent rögzítünk, később pedig elemzünk. Ott lehetünk a nyilvánosság születésénél, és alkalmunk lesz megnézni, hogy miként formálódnak a személyes vélemények. Ezekről eddig nagyon keveset tudtunk. Most viszont, minthogy a külső körülményeket mi kontrolláljuk, és a résztvevők szociológiai jellemzőit is ismerjük, megnézhetjük, hogy az egyes hatások milyen erősen befolyásolják a véleményalkotást. Különösen érdekes dimenziója az első vitának, hogy a résztvevők 8 százaléka - hűen tükrözve a társadalmi arányokat - roma lesz, tehát az is kiderül, hogy tudnak-e vitatkozni egymással romák és nem romák, illetve, hogy képesek-e romák meggyőzni nem romákat. Sok minden ki fog derülni a magyarországi érvelés- és vitakultúráról és a köznapi politikai kultúráról is - ezekről ma alig tudunk valamit. Reményeim szerint az eseménysorozatnak pozitív visszahatása lesz a vitatkozás kultúrájára is.
MN: A reprezentatív mintát alkotó résztvevők racionális vitája után kialakul egy végeredmény, amely a vélemények megoszlását mutatja. Szerepel a céljaik között, hogy az így szerzett tudással kezdjenek valamit a döntéshozók is?
ÖA: Mi csak generálunk egy eseménysort, amiből sokfajta tanulság levonható. Hogy ebből a társadalom, a politika és a média vezetői levonják-e a magukét, és egyáltalán, hogy lesz-e folytatása mindennek - ezekre majd a jövő adja meg a választ. Látni kell, hogy egyetlen ilyen projekt önmagában nem alkalmas nagy léptékű változások elindítására. De ha rendszeresen lennének ilyen viták, országosan és helyi szinten egyaránt, akkor egy újfajta nyilvánosság születhetne, és a demokrácia új minősége jöhetne létre. Ez most csupán bemutatkozás, amely fölkínál egy lehetőséget. A többi már nem rajtunk múlik.
