n "Életemben elõször hívtam Télapót a gyerekhez. Tudja, ki jött el krampusznak? B., a vidék egyik legnagyobb fatolvaja. Azt hittem, felrobbanok" - újságolja feldúltan egy ügyintézõ az Egererdõ Rt. szilvásvárad-arlói erdészetének központjában. A jelentõs erdõgazdálkodási hagyományokkal és szezonális üdülõforgalommal megáldott Szilvásvárad lakosainak döntõ része legálisan szerzi be a téli tüzelõt, ami a másfél évtizede padlón lévõ észak-magyarországi övezet kellõs közepén korántsem egyértelmû. Az "zd felé vezetõ mûút melletti egyik állami erdõterületet gyakorlatilag már kivégezték; néhány erõsebb tél, és nemsokára csak huzatos pusztaságot meg facsonkokat találunk itt. A tolvajok a hegyoldalban a méregdrága gépi földmunkával kiásott védõárkot késlekedés nélkül betemették, így a svarcban kidöntött rönköket a közeli kisvasút nyomvonalából bicikliúttá lett közlekedési folyosón egészen "zdig lehet zökkenõmentesen utaztatni. Arló felé közeledve egyre több olyan bozótos domb látszik, ahol csak egy-két torzó, úgynevezett boszorkányfa jelzi, mekkorára nõtt régen az erdõ. 1990 elõtt a nincstelenek jártak rá a fára, míg ma a gazdálkodók szerint a lopott anyag kétharmadát szervezett csoportok mozgatják és értékesítik. A lánc egyik végén befolyásos környékbeli famíliák és helyi kisvállalkozók gyarapodnak megrendelõként, a másik oldalon segélyen tengõdõ falusiak kereset-kiegészítésért gályáznak.
Arló a magára hagyott vidék "faiparának" logisztikai központjaként számtalan rendszám nélküli vagy rendszáma alapján kizárólag személyautózásra használható Zsuk, Robur, IFA telephelye. A gépek platóit, hátsó üléseit fakéreg, gally borítja. Az erdészeti dolgozók megfigyelései szerint ilyen jármûveken indul útjára a lopott tüzelõ a környék és az Alföld elszegényedett lakosainak fáskamrái, esetenként a hivatalos értékesítéssel foglalkozó cégek raktárai felé. A településen néhány porta udvarán
térdig áll a fûrészpor;
az összevissza hasogatott, kupacba hányt fadarabokra pillantva a hozzáértõ azonnal észleli, hogy nem tüzépteleprõl származik. A falu végén apa és fia fûrésszel a kézben olyan nyugalommal bandukol haza az erdõrõl, mint aki csak egészségügyi sétára vitte a célszerszámot. "'k darabolni voltak, nem hoznak semmit. A szervezett falopás a kockázatminimalizálás jegyében fázisokra bontott munkafolyamat, ahol az egyik ember kimegy az erdõre, kidönt néhány fát, másnap valaki feldarabolja, megint mások véletlenül belebotlanak a tuskókba, és hazahurcolják. Ezt a biztonság kedvéért fõleg nem büntethetõ, tizennégy év alatti gyermekek vagy terhes anyák végzik kézikocsit tolva, szamárfogatot vezetve. A bírságtételek világában otthonosan mozgó emberek jól tudják, hogy egyszerre csak keveset szabad markolni. A faluban az árut tovább aprítják, hajnaltájt pedig egy letapadt teherautó a rendeltetési helyére szállítja a rakományt - a kocsi elõtt két-három kilométerrel mobiltelefonos felvezetõ autó halad. Korábban a fûrész, fejsze és szamárfogat jelentette a tolvajok eszköztárát, ma a megbízó jóvoltából egyre többen láncfûrésszel ballagnak ki a zöldbe, néha hûtõautó cipeli az árut" - jellemzi a rendszerváltás óta jócskán modernizálódott viszonyokat Grédics Szilárd erdészetvezetõ.
Ahogy a gyárkapun át aktatáskában fokozatosan el lehetett lopni a gyárat, úgy apránként az erdõt is haza lehet vinni. Biciklin, szekéren, kézikocsin tavaly csak a szilvásváradi-arlói állami erdõkbõl 3500, idén pedig 4500 köbméter - egy zsúfolt rendezõ pályaudvarnyi - fát hurcoltak ki. A közel ezer hektár magántulajdonú erdõt kezelõ "zdi Erdõbirtokossági Társulás területérõl több fa tûnt el, mint amennyinek a ki-vágását a hatóság abban az évben a gazdálkodó számára jóváhagyta.
A "talált" faanyaggal a seftelõk az erdészek szerint úgy jutnak haszonhoz, hogy a vevõiket rendre becsapják. A teherautóra levegõsen, gúlába pakolt, névlegesen egy köbméter fa a fáskamrában felpolcolva 0,7-0,8 köbméterre apad, aki meg mázsára vásárol, ugyanúgy kevesebbet kap, mert friss, vizes fához jut, ami késõbb sokat veszít a súlyából. A bandák proaktív üzletpolitikájának köszönhetõen néha az is vásárol, aki nem akar: elõfordul, hogy a háziak távollétében a nyitott kapun bedobálják a fát, aztán az árát leverik a védtelen embereken. Az áru mégis kelendõ, hiszen errefelé kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a teljes fûtési szezonra elõre vásároljanak; a segély, nyugdíj érkeztével viszont kis mennyiséget is rendelhetnek, amit ráadásul házhoz hoznak.
Az "zdot övezõ dombok tetején már csak roncs erdõ, cserjés-bozótos vegetáció kornyadozik. A salakra, salakból épült Hetés a város és az ország talán legrongyosabb nyomornegyede; a tölgyes felõl érkezõ fiatalok megpakolt taligákkal küszködnek a telep cúgos házai felé. "Elesett emberek, a családjuknak szedik össze, amit találnak, nem lehet rájuk haragudni" - magyarázza Grédics Szilárd, aki jóval kevesebb megértést mutat annak az ózdi vállalkozónak a hivalkodó otthona elõtt, aki a gyalázatosan fizetett bérmunka keretében saját népét és az erdõt is kizsigereli.
Sajóvárkony az illegális fakitermelés elõretolt helyõrsége. A begyûjtõ udvarok mellett a kerítésnek támasztott autósülések megfigyelõposztok. "Mindig tudják, merre járok, mikor ebédelek, mikor megyek a postára. A legkisebb gyerek is rám van állítva" - mondja Kisbenedek József kerületvezetõ erdész.
A kanyarokban néha szekér vagy bicikli bukkan elõ, a többség a fákat iparszerûen döntögetõk után takarít. Az ösvényen az erdõ sûrûje felé imbolygó szekér gazdái egy nemrég kidöntött rönk nyomában járhatnak, minket megpillantva azonban fürgén hurkapálca vastagságú gallyakért kezdenek hajladozni. A jelzett turistaút kiöblösödésénél a munkagépekkel felállított akadály kéttonnás betonelemeit tegnap éjszaka
emelõvel billentették ki
a helyükbõl, az erdészek nehezen palástolják elkeseredésüket. "Ebben a völgyben el lehet felejteni az erdészkedést" - sóhajt egyikük. "Minden így marad, amíg nem a megbízón csattan az ostor, és az elkövetõ visszakapja a szerszámot, az eljárás évekig húzódhat, a jogalkalmazó nem lép fel a törvény szigorával, a büntetés pedig közmunkával megváltható" - sorolja a jogi környezettel szembeni kifogásait Grédics Szilárd. A körzetben a legmagasabb ismert bírság húszezer forint volt, ráadásul minél jobban megsuhintanak valakit, annál hamarabb indul újra lopni, hogy megkeresse az árát. Az erdészet azt is nehezményezi, hogy az okozott kár felbecsülésekor a törvény csak a köbméterben számolt tûzifa hiányával kalkulál, és nem mérlegeli, hogy az erdõ egyéb (rekreációs, természetvédelmi) funkcióiban is állandóan sérül. "A hatóság zárjegy nélküli dohánytermékre, alkoholra bukkanva lefoglalja az autót is, itt viszont a bûnelkövetés eszközének kizárólag a favágó eszközt ismerik el, pedig maga a lopás ténye szállító jármûvel valósul meg, és abból nehezebb lenne újat szerezni. Az is sokat segítene, ha az önkormányzatok legalább egyszer utánajárnának, ki jogosult valójában fakereskedelemre, és ki kereskedik nap mint nap az udvarán" - vet fel néhány további megoldási lehetõséget az erdészeti vezetõ.
"Nem vágtunk ki semmit, kapunk mi fát a tanácstól" - egyenesedik fel ruganyosan egy tisztás szélén a friss irtás maradékát éppen kocsijába tuszkoló fiatal pár, akik ijedtükben megmutatják, honnan származik a lepattanó. Elvileg a lehullott fát is csak engedéllyel, pénzért lehetne összegereblyézni, ám ennek érvényesítése ebben a közegben teljesen illuzórikus. Csilingelve, nagy kiáltozással a hegy irányából befut egy szekér, a feltartóztatott, szegényes öltözetû fiatalok égre-földre esküdöznek, hogy kizárólag száz éve lehullott száraz fát húz a gebe, a továbbjutás reményében szaporán a hátuk mögé mutogatva pedig támpontokkal szolgálnak arról, hogy feljebb milyen kár érte az erdészetet. Egy közeli házból elõbújó ember alig várja, hogy szóhoz jusson. "Itt jártak az éjszaka láncfûrésszel, autóval, de nem tudom, kik voltak. Azt kiabálják, hogy ha kitolom a képem, összehasogatnak" - panaszolja a félelemtõl kiabálva a csapzott, idõs ember, akinek rendre elviszik a szerszámait és a lábasjószágát.
A precízen szervezett, csapatos, teherautós farablás rendszerint holdvilágos éjszakákon esik meg, szintén következmények nélkül. "Egy októberi estén tizenkét embert fogtam, öt motorfûrésszel, három Zsukkal és egy platós Uazzal jöttek. A rendõrök nem értek ide fél órán belül, ennyi embert meg lehetetlen volt ott tartani. A rendõrségen, bíróságon egyedül nulla vagyok, hiába dokumentálok mindent. Volt, hogy videóra vettük az egészet a fa kidöntésétõl a pénz leszámolásáig, de a jogalkalmazó elõtt ez is kevésnek bizonyult. Nemrég kivittem a nyomozókat egy házhoz, éppen vagy százezer forint értékû lopott fát pakoltak fel; azt sikerült lefoglalni, de visszaragasztani azt sem lehet. Ebbõl is csak valami alacsony bírság lesz, röhögve kifizetik. Visszatartó erejû ítélet itt még nem született, kártérítést pedig soha nem kap az erdészet" - kesereg a kerületvezetõ erdész.
"Egy fiatal tölgynek semmi esélye, hogy Farkaslyuk környékén megérje a vágásérett kort" - halljuk Bárdos Andrástól, az "zdi Erdõbirtokossági Társulás vezetõjétõl. A várostól negyedórányira a lapos völgyben fekvõ, fülig sáros telep elsõ látásra abban különbözik a többitõl, hogy az erdõszéli otthonok zöme házgyári elemekbõl épült, és az ordító szegénység ellenére több porta udvarán is használt, középkategóriás nyugati autó parkol. A telep utolsó háza elõtt kocsink lefékez, egy teherautóra épp pakolnak. "Honnan van ez a fa?" - érdeklõdik a kísérõnk. "Majd, ha rendõrt hív, elmondom" - veti oda válaszképpen a harminc körüli, széles vállú fiatalember. Az erdész így is tesz, mi pedig abban a pillanatban ezt nem bánjuk, mivel a kezében
baltát lóbáló
családfõt elönti a pulykaméreg. "Mi a szentséges Úristent akar maga tõlem? Ezt én vásároltam. Engem még sosem kaptak el fával. Miért nem azokat hajkurássza, akik naponta szétlopják az erdejét? Tudja, akik megkenik a rendõröket is. De tõlem ne várja, hogy majd köpök magának. Kapja el õket, ez a maga dolga" - mondja most már kiabálva, majd a baltát a lábunk elõtt a földhöz csapva ujjával megfenyegeti a higgadtan válaszolgató erdészt. "Erre még maga nagyon rábaszik egyszer" - ígéri még a méregtõl fújtatva, majd beviharzik a házba, ahonnan egy számlával tér vissza. Kísérõnket nem gyõzi meg a papír, biztosra veszi, hogy a fa és a számla nem egy alomból származik, és ezt a meglepõen hamar kiérkezõ járõrök által felvett jegyzõkönyvbe is bediktálja. Közben a közeli házakból szurtos kölykök, derülõ tinédzserek, kutyák, dühöngõ matrónák, csecsemõkkel a karjukon papucsban kiszaladó fiatalasszonyok bújnak elõ. A rendõrök nem túl lelkesek, hiszen vacogtató hideg van, a helyzet nem egyértelmû, és a vitatott fa mennyisége legfeljebb egy szabálysértési eljárás alapja lehetne. Ezért udvariasan, de sebesen evickélnek át az eseten. A helyi bûnüldözés szempontjai között nyilván nem a nehezen bizonyítható falopási esetek felgöngyölítése a legégetõbb feladat, és sokan úgy vélik, ez még mindig jobb, mintha az emberek rablógyilkosságokból élnének. A járõrpáros egyik tagja lecsendesíti a hõbörgõket, akik még ekkor is azokat az érinthetetlennek titulált tolvajokat emlegetik, akik helyett állandóan õket veszik elõ.
"Ez nem volt vészes helyzet - meséli hazafelé a kísérõnk. - Egy hete, amikor a kollégám egy másik helyen utánament egy szekérnyi fának, kijött az egész telep. Lincshangulat volt a javából, két rendõrkocsinak kellett kijönnie, máskor meg csak a figyelmeztetõ lövés segített. Nekünk is van pisztolyunk, de nem hordjuk, félõ, hogy valaki áldozata lenne a saját fegyverének. Amikor volt pénzünk, õriztettük az erdõt, de ez borzasztó drága, ráadásul elég egy évet kihagyni, és fújhatjuk az egészet". Az "zdi Erdõbirtokosság Társulás vezetõje egy darabig szintén biztonsági cégre bízta tulajdonát: abban az idõszakban a negyedére csökkent a lopáskár. "Ez azonban több millióba kerül évente, ráadásul száz hektár erdõnket figyelmeztetésképpen rögtön fel is gyújtották azok, akik továbbra is a fánkból akarnak élni. Védtelenek vagyunk."
Linder Bálint
