A patafizikus második legjobb műve (Jovánovics György szobrász)

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kiállítóteremben néhányan egy rádiókészülék körül állnak. Az arcokon elképedés, döbbenet. Van, aki önfeledten tapsol, mások rémülten kapják kezüket a szájuk elé. Van, aki ravaszkásan mosolyog, vagy hitetlenkedve bámul. 1970-et írunk. Korabeli fotóról rekonstruálható, gyakorlatilag láthatatlan "alkotás". 29 éve és 29 napja készült. Jovánovics György szerint ez a heves reakciókat kiváltó néhány perc talán élete legjobb műve.

MaNcs: Miért van a képen rádió, és min csodálkoznak a többiek?

Jovánovics György: Az akkori kultúrpolitika jól ismert alapkoncepciója szerint mi, az úgynevezett "ipartervesek" a három T-bõl a tûrt és a tiltott mezsgyéjén álltunk. Ami azt jelentette, hogy egy ócska, emeleti galéria paravánokkal leválasztott, ötszögletû, kicsi termében, a Rákóczi úti Fényes Adolf teremben állíthattuk csak ki mûveinket, ráadásul úgy, hogy mi fizettük a teremõr nénit, a meghívókat, a villanyszámlát és minden egyéb költséget. Ez a megaláztatás egyik módja volt, hisz az akkori "állami" mûvészek a Mûcsarnokban vagy bárhol máshol ingyen kapták mindezt. A mû, amit oda konstruáltam, belsõ mûvészeti fejlõdés eredménye volt. A pop art akkori állapotából továbbléptem az environment, az akció, az installáció felé. A mûvet Fényes Adolf terem objektnek neveztem el. Mert csak ott, azon a helyszínen volt érvényes, hiszen a terem szabálytalan, ötszögletû alaprajzát követõ, leírhatatlan tárgy volt, amely a termet ábrázolta, s amely a saját környezetével foglalkozott. Megkockáztattam tehát, hogy szobrászként olyan mûalkotást készítsek (egyébként ez volt a legnagyobb magyar beltéri szobor), amelyet utána el kell dobni.

MaNcs: Végül is nem dobta el.

JGY: A tervem eredetileg az volt, hogy amikor vége a kiállításnak, akkor a harminchat jó nagy gipszlemezbõl álló tárgyat ismét szétszedem, tehertaxit bérelek, és a Budafoki úti pincemûterembe vezetõ úton visszafelé, a Petõfi hídon megállítom a tehertaxist, és még mielõtt lebuknék - gyorsan kellett volna cselekednem, mielõtt rendõrök jönnek -, egyenként dobom a Dunába a gipszdarabokat, méghozzá Csepel irányába, hogy a szél besodorja õket a hídról a vízbe. S miközben libegnek, lebegnek a szélben, Erdély Miklós az akkor használatos amatõr filmfelvevõ géppel mindezt megörökítette volna, hogy azután Nyugaton is látható legyen ez a különös projekt.

MaNcs: Helyette azonban...

JGY: Igen. A sors iróniája, hogy épp Erdély Miklós, akivel általában nagyon hasonlóan gondolkodtunk, mást javasolt. Megdöbbenésemre azt mondta, hogy ez a szobor túl szép ahhoz, hogy eldobjam. Fölajánlotta, állítsuk föl az õ Virágárok utcai kertjében a kis csemete õszibarackfa köré. Nekem ez nem tetszett, de Miklós végül is rábeszélt. Máig sajnálom egy kicsit, hogy ezzel közösen megakadályoztuk egy olyan különleges mûnek a létrejöttét, amikor harminchat darab hatalmas gipszfüggöny negyven méter magasból, a szél járását követve hullik a Dunába. Ez olyasmi lehetett volna, mint egy Christo-mûalkotás. Persze így Miklós a mûvemnek egy gyönyörû másik életet teremtett: Baksa Soósékkal, a Kex együttes tagjaival óriási akciókat szervezve álltuk körül ezt a gipszasztalszerû dolgot, mintegy Erdély Miklós kertjébe transzponálva a Fényes Adolf termet. Mindez a L´Humanité Dimanche-ban, a vasárnapi kulturális különszámban mint a kelet-európai avantgárd illegális úton megszerzett anyaga jelent meg egy gyönyörû fotográfián.

MaNcs: Erdély Miklós a Fényes Adolf terem címû mûalkotásról azt mondta, hogy "ezzel a mûvel érte el a magyar mûvészet a világszínvonalat".

JGY: Ezt valószínûleg úgy értette, hogy a II. világháború után ismét. De a mû csak a megnyitóval együtt képezett ilyen nagy egységet.

MaNcs: Akkor most térjünk a Nádler-Jovánovics-kiállítás ominózus megnyitójára.

JGY: Mivel ilyen konspirációban még életemben nem vettem részt, olyan magányos voltam, mintha a Habsburg-ház örökösét akartam volna megölni. Úgy kellett készülnöm a tervemre, hogy senki, még Erdély Miklós, a legjobb barátom sem tudhatott róla. Az akció, amit most elmesélek, sok pénzbe került, de én akkor, életemben elõször, gazdag voltam. Ugyanis Makovecz Imre barátom nekem és Lakner Lászlónak szerzett egy nagy munkát fönt a Várban, a Halászbástya étterem mellett. Ezért annyi pénzt kaptam, amennyi háromévi megélhetésemhez lett volna elegendõ. Ebbõl költöttem néhány hónapnyit az akcióra.

MaNcs: Mi volt az akció?

JGY: Éreztem és tudtam, hogy ehhez a mûhöz, amellyel átléptem a pop artból egy új korszakba, más illik, mint a hagyományos, bornírt megnyitók, amikor a mûrõl úgy beszélnek, mint bármely más mûalkotásról. Hogy X. Y. köszönti a jelenlévõket, és elmondja, hogy "tisztelt vendégek, a mû így és így készült, ilyen és ilyen stílusban, ezzel a magyar kortárs képzõmûvészet új... stb. stb.". Valami egészen másnak kell itt történnie. Egyébként is utálom a kiállításmegnyitókat: Beethoven VII. szimfóniáját vagy Tolsztoj Háború és békéjét sem kellett megnyitnia senkinek.

MaNcs: Mit akart helyette?

JGY: Egy megfelelõ értékû mûvet kellett létrehozni. Azt találtam ki, hogy azt a büntetést, amellyel bennünket akkoriban sújtottak, hogy épp csak hogy megtûrt embereknek számítottunk, eldugnak, nem jelenhet meg rólunk plakát vagy újsághír, nem készül interjú, kritika stb., tehát ezt a diszkriminációt fogom ellensúlyozni, méghozzá nagyon is trükkös módon. Abból indultam ki, hogy mindent meg lehet változtatni, csak a "szent"-nek tekintett dolgokat kell szentnek tekinteni. Azt kérdeztem magamtól, hogy mi lephetné meg a legjobban a magyar avantgárdot, azt az ötven-száz embert, akik ott, a kiállítás megnyitásakor összegyûlnek. Az, ha a Kossuth rádió arról beszélne, hogy Nádler István és Jovánovics György itt kiállít. Akkor a Kossuth rádió Esti krónika mûsora igazi szentségnek számított, hatmillióan hallgatták. Elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, a Kossuth Krónikában errõl fognak beszélni. Igen ám, de ez az akkori körülmények között teljességgel lehetetlennek tûnt. Hacsak nem tudom elérni, hogy az egész dolognak a tökéletes illúzióját keltsem a teremben. Vagyis manipulálnom kellett a jelenlévõket.

Tehát iszonyú furfangokkal, rendkívül bonyolult módon létrehoztam egy olyan Kossuth-híradást a jelen lévõ rádiókészülékben, amelyet Frank János mûvészettörténész a kiállítás megnyitása helyett, illetve elõtt 20 másodperccel bekapcsolt.

MaNcs: Õ tudott róla, hogy mi fog megszólalni?

JGY: Mondom, hogy senki sem tudta; õ, akinek a neve rajta volt a meghívón, mint aki megnyitja a kiállítást, csak annyi információt kapott tõlem a megnyitó elõtt fél órával, hogy ne mondja el azt a csodálatos beszédet, amit Nádlerrõl és rólam megírt. Arra kértem csupán, hogy nyomja meg a Kossuth rádió gombját húsz másodperccel hét óra elõtt, hogy meghallgathassuk a híreket.

MaNcs: Mit szólt?

JGY: Zseniálisan viselkedett. Nem kérdezett semmit, azonnal a zsebébe nyúlt, széttépte a céduláit, csak azt kérte, hogy ne neki kelljen megnyomnia a gombot, mert õ ilyet soha nem csinál, a gombokat a felesége szokta helyette megnyomni. Õ technikai analfabéta. Egy évre elõre állnom kellett az összes konyakozását, csak így tudtam rábeszélni, hogy végül is vállalja el a gomb megnyomását. Megnyomta a gombot, s felcsendült a híres "éljen a magyar szabadság..." szünetjel, majd pedig a Krónika szignálja. És ekkor megszólaltak a fõbemondók, Bátonyi György és Konkoly Anna, úgy, ahogy kell. Váltva elmondták a legfontosabb híreket. Hogy Fock Jenõ Varsóból hazaérkezett Budapestre, hogy Izrael légitámadást intézett Libanon ellen, hogy két diákot megöltek egy líbiai tüntetésen, hogy milyen károkat okozott az árvíz stb. Ekkor a jelenlévõk még csak jót derültek, gondolván, milyen jó pop artos ötlet a Kossuth rádió híreivel nyitni egy kiállítást. Csakhogy ezután jött a döbbenet, ugyanis a két bemondó ugyanezen a fahangon folytatva elmondta, hogy ezekben a percekben nyílik a Fényes Adolf teremben Nádler István festõmûvész és Jovánovics György szobrászmûvész kiállítása.

MaNcs: Körülnézett, hogy ki hogyan reagált?

JGY: Igen, nagyon alaposan körülnéztem, és sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Tamkó Sirató Károly eltátotta a száját, tíz centit nõtt, és elkezdett tapsolni. Ezt a tapsot nem lehet elfelejteni. Akkor értettem meg igazán, hogy az elõttünk járó generáció avantgárdjai, akik a tiltás és az elnyomás következtében nálunk sokkal többet szenvedtek: a vasmunkásnak küldött Kassákok, Tamkó Siratók, Wesszelszkyk, a totálisan a társadalom szélére szorítottságuk után ha egyszer csak azt hallják, hogy az újak, a fiatalok eljuthatnak oda, hogy a Kossuth rádió nemcsak Varga Imrét, Pátczay Pált mondja be, hanem Nádlert és Jovánovicsot is, akkor ettõl igazi gyönyörûséget éreznek. Azt gondolják magukban, hogy mégsem éltek hiába. Amikor aztán ment tovább a dolog, és az igazi bemondó folytatta a mondókáját, hogy Nádler István négy régebbi és két újabb képpel van jelen a kiállításon -amelyek ilyen és ilyen technikával készültek, ilyen és ilyen méretûek, ebben és ebben a keretben láthatóak -, nos, akkor kezdett kiülni az igazi döbbenet az arcokra, hiszen ilyesmit még Pátczay Pálról sem mondtak volna be. Láttam Barcsay Jenõ, Szántó Piroska és a többiek tekintetét, amit egy életre megjegyeztem. Itt van ez a fotó, ami akkor készült, azokban a pillanatokban. Látható volt, hogy Erdély Miklósnak tátva maradt a szája, Major János a markába kuncog, a többiek meredten állnak. S ekkor még mindig Bátonyi György fõbemondó hangját lehet hallani, amint azt mondja, hogy a rádiókészüléktõl jobbra az Hommage á Vajda címû alkotás látható. Hogyhogy jobbra? A Bródy Sándor utcától, a Kossuth rádiótól, a Lakihegytõl vagy mitõl?

MaNcs: Ez volt az a pillanat, amikor rájöttek a trükkre?

JGY: Nem, egyáltalán nem. Ha hiszi, ha nem, senki nem jött rá, hogy itt mirõl is van szó igazán. Azt hitték, hogy valóban lejátszottam a Kossuth rádió híreit. Az erõsebb információ, nevezetesen az, hogy minden olyan volt, amilyennek a Kossuthon lennie kellett, elég volt a meggyõzéshez. Ez olyan, mint azok a híres optikai trükkök, amelyekkel a perspektíva-érzékelésünket meg lehet zavarni. Úgyhogy mûvész barátaim, akik egyébként dörzsölt, ravasz emberek, most, harminc évvel a történtek után bevallották nekem, mostanáig fel sem merült bennük, hogy ezek ne az igazi hírek lettek volna. Még az sem tûnt föl nekik, hogy a rádión keresztül hallható utolsó mondat az volt: János, akkor kapcsold ki a híreket, s ezzel a kiállítás meg van nyitva.

MaNcs: Ezek szerint errõl az egész "műrõl" csak most lebbentette fel a leplet?

JGY: Igen, ez történt április 14-én az Art-Pool Galériában, amikor az akkor készült fotókat bemutattuk, majd lejátszottam az ott felállított rádiókészülékbe beleapplikált hangszalagot, s elmeséltem az egész alkotás folyamatát és lényegét. Sõt azokat a nehézségeket is, amelyek miatt az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sikerül-e a nagy terv. Két súlyos probléma is volt, az egyik, hogy a technikus nem próbálhatta ki a készüléket a megnyitó elõtt, mert minket, a "tûrteket" nem engedtek be korábban a kiállítóterembe. Ezért egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy 7 óra 00 perckor valóban el fog indulni a hangszalag a hírekkel. A másik, még ennél is nehezebben leküzdhetõ akadály az volt, hogy Bátonyi György azzal a kikötéssel ment bele a dologba, ha én még hét óra elõtt öt perccel egy titkos számon, amelyet nem írhattam le, hanem meg kellett jegyeznem, föhívom õt a rádióban, hogy meggyõzõdhessem arról, miszerint dél óta a kicsempészett hírek nem változtak meg. Hogy Fock Jenõ valóban megérkezett Budapestre, és hogy nem történt semmi olyan, amirõl tudni kellett volna. Így is tettem, lerohantam, s egy tantusszal fölhívtam a megadott titkos számot a bemondói szobában, ahol Bátonyi csak annyit mondott, hogy "mehet". Szóval el se tudja képzelni, hány és hány akadályt kellett leküzdeni, amit most aztán végre részletesen elmesélhettem a közönségnek.

MaNcs: Miért éppen most, harminc évvel késõbb tárta fel a valóságot?

JGY: Azért, mert a közelmúltban jelent meg a Magyar neoavantgardizmus elsõ generációja címû kiadvány, amelyben a szerkesztõ, Fabényi Júlia mûvészettörténész, számomra váratlanul, az akkori kiállításon készült fotográfiákat is publikálta. Amikor megláttam ezeket a harmincéves dokumentumokat, rádöbbentem, hogy az akkori alkotás tovább él. Ezért döntöttem úgy, hogy nyilvánosság elõtt elmondom az egész történetet.

MaNcs: Arra is fényt derített, hogyan sikerült belevinnie a rádióbemondókat egy számukra ennyire veszélyes játékba?

JGY: Igen, elmeséltem, de itt most nem szeretném közzétenni, mert Bátonyi Györgynek megígértem, hogy soha nem adom ki a nyilvánosság elõtt. Ha õ majd egyszer hajlandó lesz feltárni az igazságot, az más. De én egyoldalúan nem szeghetem meg ezt az ígéretemet.

MaNcs: Viccnek szánta az egészet?

JGY: Nem, egyáltalán nem. Ez egy úgynevezett patafizikus mûvem volt, amit - még ha kicsit ironikusan hangzik is - nagyobb mûnek tekintettem, mint akármelyik Jovánovics-képet, -szobrot vagy -fotót, akár még a Nagyhasábnál is, amelyet a Velencei Biennáléra csináltam, és amely a Nemzeti Galériában Csontváry képe mellé került. Természetesen nem egyszerû kijelenteni, hogy melyik is az ember fõ mûve, de az biztos, hogy ez a legfontosabbak közé tartozik. Mint ahogyan az is, amikor az Operaházban a Don Giovanni Ljubimov-féle rendezését a két felvonás közötti szünetben egy kicsit megváltoztattam. Ez is patafizikus akció volt.

MaNcs: Mi az a patafizika?

JGY: Ennek a története számomra úgy kezdõdött, hogy a híres-hírhedt Iparterv-kiállítások után, amelyek a magyar neoavantgárd elsõ nyilvános megnyilatkozásait jelentették, méghozzá óriási botrányokat kavarva, nagyon szoros kapcsolat jött létre Erdély Miklós és köztem. Ezt a barátságot a Budapest Szálló presszójában mindennapos meditációval egybekötött beszélgetésekkel és konyakozással erõsítettünk meg. Egyik nap Miklós izgatottan mesélte, amit Párizsban hallott, talán Konok Tamástól. E szerint Nyugaton nemcsak új stílusok léteznek, mint a pop art, a minimal art vagy a politikummal átitatott underground mozgalom, hanem van egy olyan tevékenység, amely nem vágyik sikerre, anonim, olyan emberek hozzák létre, akik más módon már nevet szereztek maguknak, s most nem akarják névvel jegyezni az akciót. Olyan alkotások, amelyeknek az a céljuk, hogy általuk a világot tisztábban láthassuk.

MaNcs: A néhány nappal ezelõtt tartott elõadásán a szabadkõmûvesekhez hasonlította a patafizikusokat.

JGY: Annyiban emlékeztet a szabadkõmûvességre, hogy ez is több ember közös tevékenysége, és a világ rendjében idéz elõ változást. De a szabadkõmûvesek célja a társadalom jobbítása. A patafizikusok a mûvészet eszközeit használják, és nem is akarnak semmin javítani, csak egy kicsit megváltoztatni, hogy ezáltal világosabbá váljanak a bajok. A nagy patafizikusok a cselekvés és a kész mû egységét hirdették. Az egyik tipikus mû, amelyrõl Erdély Miklóssal akkor értesültünk, az volt, hogy titkos levelezések, nemzetközi összefogás, telefonálás stb. segítségével valakik elérték, hogy a kanadai alkotmány szövegébe belecsempésszenek egy helyesírási hibát. Ez a hír meg a néhány pohár konyak Erdéllyel reggelig ámulatban tartott bennünket. Ennél szebbet, mint egy helyesírási hibát belecsempészni az alkotmányba, nekünk senki sem tudott volna mondani. Ez számunkra megvilágító erejû volt. Akkor még nem tudtuk, de azóta már egyértelmû, hogy Alfred Jarryval, az Übü király szerzõjével indult a patafizikusok mozgalma, aztán Marcel Duchamp, Magritte és még jó néhányan követték. Pontosan persze nem lehet ismerni a névsort, csak feltételezéseink vannak. Egy biztos, Erdély Miklóssal abban a pillanatban mindketten tudtuk, hogy attól kezdve mi tudatosan is patafizikusok vagyunk, mert valószínûleg már addig is azok voltunk. Hisz mi pontosan így gondolkodtunk.

Amit a patafizikusok csinálnak, az olyasmi, mint a betegségekben a láz. Kártékony jobbító erõ. Ezek által láthatjuk világosan a világ betegségeit. Ha megnézzük a mai világot, hogy milyen állatiassá vált a politika, mennyire önmagukból kifordult emberek lettek neves mûvészekbõl, milyen bornírttá lett jó néhány híres sportoló, hogy mindenütt katasztrófákat látni, hogy a világ egyre abszurdabbá lesz..., hogy nekem, Jovánovics Györgynek ezzel a szerb névvel, amikor a Vajdaságból az én elõadásomra érkezett Tolnai Ottó barátommal beszélgetek, egymásra kell néznünk, és nem mondhatunk mást, mint hogy súlyos elmebeteg lett a világ. Mindezt tudva és látva még inkább megerõsödik bennem, hogy a patafizika lényege a banális, józannak látszó, de mégis õrült mindennapok megváltoztatása, a világ rendjébe való beavatkozás, méghozzá hatalom nélkül. Ez az én titkosan végzett, mégis legfontosabbtevékenységem.

MaNcs: Értsem úgy, hogy Jovánovics György Kossuth-díjas szobrász tanár, a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia és a Tudományok és Mûvészetek Európai Akadémiájának tagja, a New York-i Guggenheim Múzeumban és jó néhány egyéb világhírû galériában kiállító mûvész számára ezek a szinte leírhatatlan, láthatatlan és megfoghatatlan tevékenységek fontosabbak mindennél?

JGY: A felsorolt címek, rangok, díjak nem érdekelnek. Nem használom õket, nem írom be katalógusokba. Azt tartom fontosnak, hogy Jovánovics György vagyok, akinek a tevékenységei közül a Don Giovanni megváltoztatása vagy az elrontott törvényszöveg meg hát az itt elmondott rádiós akció legalább olyan fontos, mint az, hogy Magyarországot képviseltem a biennálén 1995-ben. Csakhogy a világot ezek a dolgok nem érdeklik eléggé. Pedig ha rádöbbennének, hogy mi az igazán fontos, akkor talán nem kéne bombázni Kosovóban.

Ami pedig a patafizikai akciók mûvészeti értékét illeti, ezek természetesen egyértelmûen az avantgárd fogalomkörébe tartoznak, vagy mondhatnám, ez az igazi avantgárd. Az elõzõ több ezer év mûvészetétõl ugyanis mindenekelõtt abban különbözik, hogy nem akar a falon lógni, vagy a kiállítótermeket díszíteni, hanem egyszerûen "csak" annyit akar, hogy a mûvészetben nyert tudást hasznosítsa.

MaNcs: Remélem, hogy értem, de biztos, hogy még jobban fogom, ha elmondja a saját többi patafizikus példáját.

JGY: Például a kanadai helyesírási hiba becsempészése után huszonhét évvel belecsempésztem egy változtatást a magyar felsõoktatási törvénybe. Máig senki nem tudja, hogy ezt én csináltam. De tudok olyan rektorról, aki büszkén mesélte, hogy ez megtörtént. Nem mesélem el, hogyan csináltam, részben mert titkos, másrészt meg azért, mert a 70-es kiállításmegnyitó ennél még izgalmasabb akció volt. De megnyugtatásul elmondom, hogy rövidesen elkészítem a hat patafizikai fõmûvem katalógusát.

Váradi Júlia

publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra