E két, a közösség mûködésének minden szintjén megvalósuló alapelvet ugyanis nem célzott, elkülönült programokkal, hanem a gazdaságpolitikán, az infrastrukturális beruházásokon és a humánerõforrás-fejlesztésen keresztül érvényesítik. Ez a felfogás egyébként már Magyarországon is kezd meghonosodni, hiszen példának okáért a járdák és a középületek akadálymentesítését, liftesítését sem egy elkülönülõ, a mozgássérültek érdekeit szem elõtt tartó keretbõl végzik el, hanem az engedélyeztetési szabályokon keresztül garantálják e szempontok figyelembevételét.
Vagyis az újonnan épült létesítmények terveit már eleve ez esélyegyenlõségi szempontokat is figyelembe véve kell elkészíteni ahhoz, hogy az illetékes hatóságok rábólintsanak. Így az akadálymentesítés költségei már
nem egy önálló
fejezetben, hanem a legkülönfélébb beruházások költségvetési résztételeiként jelennek meg. Ugyanez történik az uniós pályázatok elbírálásakor is; a szóban forgó két horizontális cél megvalósulását elõsegítõ projektek nagyobb eséllyel számíthatnak közösségi pénzekre. Mint ismeretes, az Egyesült Államokban is majdhogynem kvótákat szabnak arra nézvést, hogy egyes kisebbségeket milyen arányban foglalkoztassanak a munkáltatók. A vállalkozók ezt kezdetben inkább nyûgnek érezték, de aztán fokozatosan elfogadott magatartásmintává vált. Az uniós pályázati szisztémában is jobbak az esélyei egy olyan vállalkozás tervének, amely mondjuk elkötelezi magát, hogy csökkent munkaképességûeket is foglalkoztat majd.
Szaló Péter, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal elnöke a Narancsnak elmondta: 2004 és 2007 között 3,1 milliárd eurónyi az a közösségi támogatási keret, amelybõl Magyarország 5 operatív programját támogatják. Bár maga a program végrehajtása decentralizált, hisz 4 minisztérium és a Magyar Területi és Regionális Fejlesztési Hivatal hajtja végre, mégis, létezik egy, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal által készített pályázati útmutató, és az ebben foglaltakat minden egyes pályázati kiírásnál figyelembe kell venni. A konkrét pályázatokat tehát nem a Nemzeti Fejlesztési Hivatal bírálja el, de szabályozási eszközei vannak a pályáztatási tevékenység koordinálására. Következésképpen minden pályázónak az az érdeke, hogy bizonyítsa: fejlesztési elképzelései összhangban vannak a közösség eme két alapvetõ célkitûzésével - hisz a pályázatok ezzel kapcsolatos elemeiért pluszpontok járnak.
Természetesen nem elég, ha csak a szöveg szintjén jelennek meg ezek a szempontok, hisz a megvalósítás mikéntje ellenõrizhetõ is, vagyis ha valaki azt vállalta, hogy 8 ötven év feletti férfit fog foglalkoztatni a vállalkozásában, akkor azt be is kell tartania, máskülönben szankciókra számíthat. Már csak azért sem elegendõ, ha egy pályázó csupán néhány, muszájból odavetett "gyógymondattal" tér ki a horizontális célok megvalósulásának elõsegítésére, mert a beruházás engedélyeztetésekor a környezetvédelmi hatóságok amúgy is számon kérik majd rajta az elõírásokat, és az esélyegyenlõségi törvény rendelkezéseit is maradéktalanul be kell tartania. Természetesen a fejlesztések egy része óhatatlanul károsítja a környezetet - a kérdés az, hogy még elfogadható mértékben teszi-e ezt. Vagyis hogy a természet károsítása miként aránylik az elérni kívánt társadalmi célhoz. Ebbõl is látszik, hogy a mérlegelés igen nehéz feladat, hiszen olyan dolgokat kell méricskélni, amelyek nehezen összemérhetõk. A közösség irányelvei és gyakorlata azonban az ilyen esetekben is mankóként szolgál; az unió például már csak regionális hulladéklerakókat támogat, amelyhez bizonyos meghatározott eljárási technológiák tartoznak, a hulladékégetõk már
teljesen kiszorultak
a támogatott beruházások körébõl. Azért, mert indokolatlan mértékben szennyezik a környezetet, és a visszamaradt égéstermékek elhelyezése is gondokat okoz, hisz veszélyes hulladéknak minõsülnek. A hulladékégetés úzusa tehát nincsen összhangban a közösség környezetpolitikájával, csak a le-rakás támogatott, annak is csak meghatározott módozatai. Például össze kell kapcsolódnia a szelektív hulladékelhelyezéssel. A hulladékok szétválogatásáról köte-lezõ mindenkinek gondoskodnia, annak érdekében, hogy az újrahasznosítás minél nagyobb fokú legyen. A hátrányos helyzetûeket több dimenzióban is felkarolják a Magyarországon beindított programok. Az elmaradottabb régiók számára több támogatást biztosítanak, az alapfokú oktatási, nevelési intézményeket pedig kizárólag a hátrányos helyzetû településeken támogatják. Ezenkívül külön programelemek léteznek a hátrányos helyzetû társadalmi rétegek számára, legyen szó akár a romák, akár a nõk, akár a csökkent munkaképességûek integrációjáról.
Szaló Péter arra is rámutatott, hogy az 5 operatív programunk (a gazdasági versenyképességet elõsegítõ, az agrár- és vidékfejlesztési, a humánerõforrás-fejlesztési, a környezetvédelmi infrastruktúrával foglalkozó és a regionális fejlesztési program) végrehajtása korszakhatárhoz érkezett. Minden várakozásnál nagyobb ugyanis az érdeklõdés mind a vállalkozók, mind az önkormányzatok, mind a nonprofit szervezetek részérõl. Mint mondta, "az év elején még amiatt aggódtak egyesek, hogy Magyarország nettó befizetõje lesz az uniónak, és saját erõ hiányában nem fogunk tudni elegendõ pályázatot beadni. Az élet erre igencsak rácáfolt; a beérkezett pályázatokban foglalt igények elérik a hároméves keret mértékét, vagyis meghaladják a 700 milliárd forintot. Ez egyben azt is jelenti, hogy lehetõségünk van a szigorú minõségi követelmények érvényesítésére; így az esélyegyenlõségi és a környezetvédelmi szempontoknak is sokkal nagyobb hangsúlyt adhatunk." Ez a fokozott érdeklõdés már csak azért is örvendetes, mert 2007 után sokkal jelentõsebb támogatási összegekhez férhetünk majd hozzá akkor, ha az ország abszorciós kapacitása már nem képezi vita tárgyát. "Mindenki arra ösztökélt bennünket, a tag-államok, a bizottság képviselõi és az itt dolgozó külföldi szakértõk is, hogy minden tõlünk telhetõt tegyünk meg a rendelkezésre álló közösségi pénzek elköltése érdekében" - folytatta Szaló. "Az adatok azt mutatják, hogy ez sikerült is."
B. Gy.
A cikk megjelenését a Nemzeti Fejlesztési Hivatal támogatta.
