Szeptember 15-én lépett hatályba az a kormányrendelet, amelynek értelmében a többségi köztulajdonban álló vállalatok kötelesek honlapjukon közzétenni a vezetőik fizetését. A cégek döntő többsége határidőre eleget tett a kötelezettségnek, ami két azonnali hatással járt. Bár a közérdekű adatok nyilvánossá tételének egyetlen funkciója az átláthatóság, a megismert információk segítségével a közpénz elköltésének ellenőrizhetősége, a felfokozott hangulat és a zsigeri irigység miatt e fizetések egyelőre mint önmagukban álló tények tartanak számot a közérdeklődésre. Így lett például pillanatok alatt vita tárgya Klados Gusztávnak, a négyes metró projektigazgatójának a jövedelme - havi bruttó 8,2 millió forint - anélkül, hogy a "listaelső" teljesítményének érdemi értékelésére akár csak próbálkozás történt volna. (Hogy mit tud Klados, arról lásd vele készült interjúnkat: Környezetváltozás, Magyar Narancs, 2008. június 5.) Igaz, még ennek megtörténte sem garancia semmire, tekintve a rádióelnök keresete miatti felháborodást (interjúnkat lásd: "Ráállhatnánk arra is, hogy állandóan sírunk", Magyar Narancs, 2009. augusztus 20.). A másik fontos - jogvédőknek persze nem új - tapasztalat, hogy milyen óriási különbség van a "csak" nyilvános és a külön kérés nélkül közzétett információ között. A közérdekű adatok megismeréséhez nincs szükség komoly erőfeszítésekre, cserébe viszont bárki kedvére csámcsoghat a közölt szenzitív adatokon. Az egyelőre nem tudható, hogy mennyire sikerült balanszírozni a két szempont között.
A BKV-botrány után sebtében megalkotott kormányrendelet azon gazdasági társaságok vezetőire vonatkozik, amelyekben többségi befolyása van az államnak, valamelyik helyi önkormányzatnak, költségvetési szervnek, illetve közalapítványnak.
Kérni sem kell
A jogszabállyal tovább bonyolódott az eddig sem egyszerű helyzet, hogy az úgymond "állami vezetők" közpénzből folyósított javadalmazása mikor nyilvános, és mikor kell még ezen túl kifejezetten közzé is tenni. A vezető beosztású közalkalmazottak és köztisztviselők bére alapból nem nyilvános, de nevük, beosztásuk, munkakörük igen, amiből kikövetkeztethető a besorolásuk, és a törvényileg szabályozott illetményalapból a jövedelmük (a legkülönfélébb kiegészítések, pótlékok, támogatások, jutalmak miatt persze igencsak hozzávetőlegesen). Bizonytalanság itt is van: emlékezetes volt az idei nyár egyik eseménye, amikor is az egyetemi és főiskolai vezetők nem voltak hajlandóak elárulni fizetésük mértékét. Jóri András adatvédelmi biztos szerint az illetmények nyilvános adatnak számítanak, de a Magyar Rektori Konferencia szerint nem - a döntés a bíróságra vár. (A sajtó a körülbelüli összeget azért megtudta, havi bruttó 4-5 millió.) Péterfalvi Attila előző adatvédelmi ombudsman közbenjárására volt szükség ahhoz is, hogy 2004-ben a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) legalább egyszeri alkalommal közzétegye mintegy kétszáz, a korábbi és az akkori kormány alkalmazásában álló politikai tanácsadó nevét és fizetési besorolását. Egy tavaly májusi törvény értelmében pedig nyilvános a 2000 júliusa óta miniszterelnöki, miniszteri, államtitkári, szakállamtitkári, politikai államtitkári, közigazgatási államtitkári, címzetes államtitkári, valamint helyettes államtitkári tisztséget betöltő személyek fizetése - a MeH akkor négyszáz államigazgatási vezető juttatását tette közzé. A köztulajdonú gazdasági társaságokra viszont külön jogszabály nem vonatkozott, a fizetések nyilvánosságát "csak" az adatvédelmi törvényből lehetett levezetni, ami sosem tesz jót a gördülékeny ügymenetnek. Olyannyira, hogy amikor tavaly a Blikk (majd később további sajtóorgánumok) kíváncsiak lettek volna az állami cégvezetők fizetésére, a vállalatok megtagadták az adatok kiadását. A bíróság idén februárban azután jogerősen is a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) képviselte felperesnek adott igazat: a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. végül nemcsak a napilap adatkérésében szereplő öt társaság, hanem negyven cégvezető javadalmazását hozta nyilvánosságra.
Az új szabály jelentősége tehát a kérés nélküli közzététel előírásában van, hiszen nem kell hónapokig pereskedni egy nyilvános adat megszerzéséért, vagy az önkormányzatok testületi üléseiről készült jegyzőkönyvekben reménytelenül bogarászni. Egyes cégvezetők felvetették ugyan, hogy nem lehet holmi rendelettel alapjogokat korlátozni, de egy törvény alsóbb szintű jogszabállyal történő pontosítása önmagában nem alkotmányellenes. Ráadásul az adatvédelmi törvény azt is tartalmazza, hogy a közzétételre kötelezettek esetében "a tájékoztatás módját, a vonatkozó adatok körét jogszabály is megállapíthatja" - és a rendelet éppen ezt teszi. A sietős jogalkotás azért nyomot hagyott a kormányrendeleten: a közzététel pontos helyét például nem tartalmazza (néhány cég élt is a keresés megnehezítésével), és a TASZ arra is felhívta a figyelmet, hogy kimaradtak a közhasznú társaságok és a felsőoktatási intézmények vezetői, de az érintett vállalatok körét sem feltétlenül az 50 százaléknál nagyobb köztulajdonúaknál kell meghúzni.
Főtakarítónő
Az igazi próbatétel viszont az a nóvum, hogy a kormányrendelet kiszélesítette a vezetői pozíció értelmezését. Ide sorolandók a munkáltató első számú vezetője, a helyettese, minden vezető tisztségviselő, a felügyelőbizottság tagjai, az elkülönült szervezeti egységet vezető munkavállalók, valamint a tartósan egyes munkavállalók tevékenységét irányító munkavállalók. A két utóbbi kategória miatt tört ki a vihar, hiszen ez akár csoportvezetői, brigádvezetői szintet is jelenthet - több cég ezen "alsóbb" kör személyiségi jogaira hivatkozva úgy döntött, hogy csak a legfelső vezetés bérezését közli. Vagy például a Magyar Villamos Művek egyes leányvállalatainál úgy ítélték meg, hogy a vezérigazgató, az igazgatósági és fb-tagok felelnek meg az anyavállalat osztályvezetői szintjének. A kreatív értelmezésnek, de akár a rendelkezés elszabotálásának konkrét szankciója amúgy nincs. A legfőbb visszatartó erő a nyilvánosság lehet, illetve a nem jogszabályszerű cégműködés miatt a cégbíróság bírságolhat (amit persze közpénzből kellene kifizetni). Viszont a jogszabály olyan körre terjesztette ki a közzétételi előírást, aminek még a "sima" nyilvánossága sem eldöntött tény. Az Alkotmány, az Alkotmánybíróság gyakorlata és a jogszabályok erre nem adnak eligazítást, a precedens értékű Blikk-perben pedig a Fővárosi Bíróság és másodfokon a Fővárosi Ítélőtábla csupán a vezérigazgatók, igazgatósági és felügyelőbizottsági elnökök jövedelmét minősítette közérdekből nyilvános adattá. A harmadik, negyedik szint, pláne a kertészek főnökének a fizetésénél ilyen teszt még nincs. Lapzártánk idején Jóri András éppen a kormány képviselőivel tárgyal a jogszabály esetleges pontosításáról - ha már előzetesen valamiért nem egyeztettek vele (mellesleg az adatvédelem komoly civil szereplőivel sem). A Békés Megyei Vízművek Zrt. pedig az Alkotmánybírósághoz fordult: a testületnek abban kell majd állást foglalnia, hogy a gazdálkodást közvetlenül befolyásoló jogkörökön túl vajon meddig írja felül a közérdek a személyes adatok védelmét.
A kormányzati törekvés abból a szempontból érthető, hogy - mint arra a BKV végkielégítései is rámutattak - a közpénz magánzsebekbe folyatása technikailag és általában nem a legfelsőbb vezetői fizetések szintjén zajlik. Mióta állami vállalat létezik, így van ez - ellenben van egy "köztes" réteg, akiknek majdhogynem a munkakörükhöz tartozik bizonyos pénzek felvétele, majd részben-egészben a visszajuttatása. Ebből a szempontból az alsóbb szintek, a vezérigazgatói kiskirályságok igencsak megérettek a nyilvánosság kontrolljára. Ráadásul mostanra azért a tulajdonosi képviseletek (MNV, minisztériumok stb.) a legtöbb esetben létrehozták és alkalmazzák az általuk kinevezett vezérigazgatók, igazgatósági és fb-tagok bérezésére a legalapvetőbb szabályozókat. A Vagyontanács és a tárcák előírják a felső vezetők kiválasztását, bérezését és teljesítménymérését. Nemegyszer fordult elő, hogy nem lehetett a legjobb pályázatot benyújtó jelentkezőt alkalmazni, mert a fizetési igénye meghaladta a bérezési szabályzatban meghatározott - a cég létszámától, árbevételétől, fontosságától stb. függő - keretének felső határát. A premizálási feltételek közül is egyre inkább eltűnnek a mondva csinált okok, a fél kézzel teljesíthető mutatók, és inkább a hosszabb távú eredményességet igazoló indikátorokat alkalmazzák. Természetesen szó sincs arról, hogy itt minden a legnagyobb rendben volna, de a fizetések csak egyenként, az említett feltételrendszerek ismeretében volnának értékelhetők - amiket viszont nem kell közzétenni. Az viszont már most látszik, hogy a nagy pártokból a téma újra csak kihozta a nettó gyengeelméjűséget. Az MSZP a jegybankelnök bérének negyedében maximalizálná a köztulajdonú vállalatok és a közmédiumok vezetői juttatásait, a Fidesz gondos számítások után a mostani fizetések felére gondolt - teljesen mindegy tehát, hogy ki mit teljesít, hogy az illető tolvaj-e, avagy tisztességes munkavállaló. A helyzet abszurditását jelzi, hogy adekvát megszólalása az egész folyamatot elindító Kocsis Istvánnak volt, aki cizellált formában utalt a kontraszelekció veszélyére: "A jó munkaerőnek ára van, azt meg kell fizetni, ha ezt nem tesszük, akkor csak hülyéket kapok."
Mutogatósdi
A jogi aggályok megalapozottságától függetlenül kérdés, hogy a logikus cél elérése vajon nem jár-e aránytalan áldozattal. Hiszen alapesetben nem véletlenül tartozik a jövedelem a legérzékenyebb személyes adatok körébe: soha nem lesz két egyformán kereső munkavállaló. A nyakló nélküli közzététel a munkahelyi konfliktusoknál akár nagyobb gondot is jelenthet, ha például a szülői értekezleten kérnek az apukától kicsit komolyabb anyagi hozzájárulást, hiszen úgyis jól keres: megírta az újság is; vagy mondjuk az orvos tartja kevéssé gálánsnak a felajánlott paraszolvenciát. Ezek egyelőre csak elméleti lehetőségek, az eltelt egy hét alatt nem lehet értékelni a kiváltott hatást.
Ezért a Narancs által megkérdezett alsó szintű és középvezetők is inkább az előérzeteiket tudták megosztani. Az egyik energetikai cégnél nem meglepő módon vérmérsékletüknek megfelelően mondták azt, hogy egyáltalán nem érdekli őket a kitudódott fizetésük, illetve azóta szemlesütve várják a fejleményeket, netán a többiekén fel vannak háborodva. A legtöbbször elhangzó félsz a vagyonbiztonságra vonatkozott, hiszen nem nagy kunszt megtudni bárkinek a lakcímét. Az egyik legnagyobb állami vállalatnál egyöntetű vélekedés szerint a kikerült fizetési listák egyszerűen megalázó helyzetet teremtettek, mivel a számok semmit nem mondanak a mögöttük álló teljesítményről. Sokan ijedtükben beütötték a nevüket a Google-ba, hiszen eddig semmilyen közszereplést nem vállaltak: kétségbeesetten látták, hogy az egyetlen találatnál csak a nevük és a havi bruttójuk szerepel. Volt olyan középvezető, akit egyetlen nap alatt megkerestek azzal is, hogy mi az istenért kap ő ennyit, és azzal is, hogy ilyen röhejes pénzzel mekkora lúzer. Miután egyre kevésbé értették, hogy miért kellett stréberségből az egyik legrészletesebb közzétételi listát produkálniuk, a társaság elnöke külön értekezleten győzködte a kompániát: az ő fizetése már évek óta köztudott, higgyék el, mindez hamar lecseng, és senki nem fog ezzel foglalkozni. További kérdés, hogy a magánszféra vállalkozásai vagy a fejvadász cégek mihez kezdenek a nekik is fontos szakemberek adataival. Kétségtelen, a nyilvános információkból sokszor az derült ki, hogy bizonyos szektorokban, pláne a válság idején, már most is jobban keresnek az állami cégeknél dolgozók - de például a műszaki vagy a jogi területen biztosan nem így van.
Az egyik közszolgáltató részvénytársaság vezérigazgatója azonban konkrét következményről is beszámolt: röpke három nappal a rendelet hatályba lépése után felmondott az egyik legmegbecsültebb beosztottja, miután a lánya iskolájában állandó téma lett az apa fizetése. Speciális szakterületről lévén szó, a volt munkatárs most Nyugat-Európában keres munkát - utódját is onnan kell majd megfelelő és nyilvános fizetésért idecsábítani.
