Burkavita Franciaországban - "Nem fognak majd zavarni"

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2010. február 18.

Belpol

Húsz évvel a nagy port kavaró "fejkendőügy" és öt évvel a feltűnő vallási jegyek viseletét állami iskolákban megtiltó "fátyoltörvény" után Franciaországban újra paragrafust írnának egy ruhadarabról. Egyesek szerint ez az egyetlen módja egy terjedőben lévő "középkori, barbár ideológia" megfékezésének. Valóban veszélyben a köztársaság?
Húsz évvel a nagy port kavaró "fejkendőügy" és öt évvel a feltűnő vallási jegyek viseletét állami iskolákban megtiltó "fátyoltörvény" után Franciaországban újra paragrafust írnának egy ruhadarabról. Egyesek szerint ez az egyetlen módja egy terjedőben lévő "középkori, barbár ideológia" megfékezésének. Valóban veszélyben a köztársaság?

Jól kezdődött a tavalyi nyár is: egy kommunista képviselő a legnagyobb példányszámú napilap, a Le Parisien hasábjain tette közzé, hogy parlamenti bizottság felállítását kezdeményezi a "burka" franciaországi terjedésének ügyében. Öt nappal később Nicolas Sarkozy a parlament Versailles-ba összehívott két háza előtt, múltról és jelenről szóló víziók ecsetelése közben leszögezte, hogy "a burkát nem látjuk szívesen a köztársaságban". Ezzel meg is pecsételődött a burka politikai és médiakarrierje: sebtiben megalakult a bizottság, és beindult az ötletelés, hogy ki és milyen alapon tilthatná be az ominózus ruhadarabot.

Persze maga a burka francia földön gyakorlatilag nem létezik. Egyrészt a nemzetbiztonságiak augusztusban az arcot is elfedő fátylak viselőinek számát 367-ben állapították meg, majd a jobbról hallatszó felhördülés és némi baloldali gúnykacaj nyomán ezerkilencszázra módosították. Ezek a hölgyek általában az arab országokból származó modelleket, főképp az ún. nikábot hordják, ami engedi látszani a szempárt. E lexikai tévedés valójában a "muzulmánokról" szóló francia közbeszéd jellegzetes csúsztatása. A köztudatban a Talibán rémével összeforrt burka szó talán könnyebben idézi fel mindazt, amitől irtóznunk érdemes, de éppoly kevés köze van az érintettekhez, mint a csadornak volt 1989-ben, amikor is három kamaszlány fejkendőjéből a hetekig tartó médiakampány nyomán kitört az első fátyolaffér. Húsz évvel ezelőtt egy iráni viselet szolgált referenciaként egy túlnyomó többségében maghrebi eredetű lakosság bizarr viselkedésének dekódolásához, ma pedig Afganisztán. Ráadásul a ma használatos érvek és klisék nagy részét már két évtizede megcáfolták azok, akiknek hangját ma sem hallani a féligazságok és az önhitt fecsegés zajában. Thomas Deltombe Az imaginárius iszlám című könyvében - ami 1975 óta elemzi a téma megjelenését a médiában - elolvasható a jelenlegi viták, áldilemmák és valódi magyarázatok java, mintha csak a mai híradót néznénk, sajtót olvasnánk. A megdöbbentő időutazás felveti a kérdést: vajon a tömegmédia fokozott, bár ritkán elmélyült figyelme a kisebbségeket szükségképpen karikatúraként ábrázolja, és a negatív előítéleteket, dogmatikus elképzeléseket erősíti?

A vegyület persze akkor válik különösen robbanékonnyá, ha a szimbolikus kijjebb rekesztés politikai haszonnal kecsegtet, a burkában pedig szerencsésen ötvöződik számos politikailag előnyös tényező. Először is a lakosság és a muzulmánok nagy része egyáltalán nem állhatja. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a válaszadók több mint fele (57 százalék) támogatna egy tiltó törvényt; az érintettek esélye az ellenállásra pedig minimális. Néhány paragrafus szerkesztése e tárgyban kevésbé kockázatos, és jóval egyszerűbb, mint szöszölni a válság nyomán felmerült vagy felerősödött társadalmi problémákkal. Nem is beszélve a biztosra vehető médiavisszhangról és a közelgő választások során kaszálható szélsőséges hajlamú voksokról.

Leszállít a kalauz

A kezdeményezőből bizottságelnökké előlépő André Gerin egy lyoni előváros expolgármestereként tisztában lehet egyes kommunista és szélsőjobb szavazók szociológiai közelségével is. A Nemzeti Front zavarosában évek óta sikerrel halászó Nicolas Sarkozy szintén nem véletlenül kapta el a témát röptében, ahogy a nemzeti identitásról ősszel indított vitája is köztudottan a márciusi regionális választásokra (14. és 21.) hivatott egybetoborozni a szétszaladt híveket. Jean-Francois Copé, a kormányzó UMP (Union pour un Mouvement Populaire - Unió egy Népi Mozgalomért) frakcióvezetője pedig már a következő elnökválasztásokra méregeti erejét, és pont a burka ürügyén próbál egységfrontot létrehozni a bomló fegyelmű párton belül. Ahol Sarkozy egyeduralma évek óta most először lehet kérdéses - Copé ezért is merte, az Élysée ellenállásával dacolva, még a bizottság munkájának lezárása előtt bejelenteni, hogy törvényjavaslatot nyújt be a burka utcai viseletként való felszámolására. Az ő személyes ambíciója adta meg a kegyelemdöfést André Gerin megfogyatkozott csapatainak: a korábban sem túl lelkes szocialisták a finisben kiszálltak, majd az UMP-képviselők is összekaptak, végül a sajtó jelenlétében az alelnök majdnem ölre ment a törvénypártiak vezérével.

Farhad Khosrokhavar szociológus egy tizenöt évvel ezelőtt megjelent könyvében úgy vélte, a 89-es "csadorügyben" a fátylak a de gaulle-i örök Franciaország identitását fenyegető veszély bizonyítékát testesítették meg. "Valójában néhány fejkendős lányra koncentrálódott a felfedezés sokkhatása: egy olyan lakosság letelepedése megy végbe, akiket jobb szerettek volna idegennek látni." Mára, amikor egy szélsőbal pártocska, az Olivier Besancenot nevével fémjelzett NPA (Nouveau Parti Anticapitaliste - Új Antikapitalista Párt) egyik választási jelöltjének fejkendőjét jobbról-balról rögtön provokációnak, "totális ideológiai kisiklásnak" és a szekuláris modell elleni támadásnak minősítik - a helyzet látszólag nem sokat változott.

Ha a muzulmánokhoz köthető francia identitásgondok gyökereit keressük, szükségképpen felmerül az algériai háború öröksége. Az 1991-ben, Benjamin Stora történész Fekély és felejtés című kötetében írottak ma is időszerűnek tűnnek: "Az 'integráció' és 'asszimiláció' szavak mögött kirajzolódó nagy kérdés az arabok Franciaországban betöltött helye, szerepük újdonsült állampolgárokként. (...) lehet valaki muzulmán és teljes jogú francia? Újra kirajzolódik a sosem rendezett kihívás, ami az algériai háborúhoz vezetett."

Az identitásféltés persze ritkán nyugszik objektív érveken, és - miközben a továbbra is Másikként, Idegenként számon tartottak tömegeit éri hátrányos megkülönböztetés nap mint nap - a burka jó ürügy arra, hogy a többségi társadalom mégis áldozatként tételezze önmagát. Illetve olyan, monolitikusan értelmezett értékek védelmezőjeként, amelyek a dominanciaviszonyok klasszikus sémája szerint a többség civilizációs előnyét igazolják. Jelen esetben ezek az értékek a női egyenjogúság és a la•cité, azaz a francia szekularizációs modell, amelynek nevében a feltűnő vallási jegyek iskolai viseletét tiltó törvény megszületett 2004-ben.

Első körben úgy tűnt, a női méltóság védelme jó alap lehet egy újabb törvényre. Aztán kiderült, hogy az érvényben lévő nemzetközi és francia szabályozás alapján bajosan lehet levettetni az ominózus fátylakat a szabadságjogok nevében - nem is beszélve a végrehajtás praktikus nehézségeiről, ha például a rendőrök által felszólított egyénre nem hat a szép szó. Marad a la•cité, ezért körvonalazódik most egy olyan elképzelés, hogy a közszolgáltatások (közhivatalok, állami létesítmények, oktatási intézmények, közlekedési eszközök stb.) használatából való kizárás lehetne az üdvös megoldás, amennyiben az alkotmányossági vizsgálat pozitív eredménnyel jár. Illetve a közbiztonság kérdése, feltehetően erre hivatkozva tiltaná az utcai viseletet Copé javaslata - ezen az elven működnek a helyi hatókörű tiltó rendelkezések egyes belga vagy olasz területeken is.

Még néhány évezred

Hasonló hatásai a 2004-es törvénynek is voltak, így az érintett lányok némelyike magániskolákban tanult tovább, miközben a fátyol negatív társadalmi megítélése és a vita során elszabadult indulat járulékos áldozatokat is szedett. Többen úgy vélték, ha valóban akadnak bizonyos csoportok fokozatos elszigetelődésére utaló jelek, a köztársaság éppen legjobb mediátorait, közvetítőit kockáztatja, ha továbbra is elutasítólag viszonyul a ma részben kanadai, amerikai egyetemekre emigrált "fejkendős" elithez, vagy akár azokhoz az asszonyokhoz, akiket már nem hívnak el gyermekeik osztálykirándulására, mert fátyluk nem elég "szekuláris". Ha bizonyos konkrét, praktikus szabályokat érdemes rögzíteni, az elvárás a közös értékek és normák elfogadására csak akkor lehet legitim, ha közben az állam láthatólag és eredményesen törekszik az esélyegyenlőség biztosítására. Jelképes gesztusaival nem a különbségeket nagyítja fel, hanem beemeli azokat a közös referenciák közé - például úgy, hogy az iszlámmal kapcsolatos stúdiumok méltóbb helyet kapnak a felsőoktatásban.

A nyolcvan százalékban fehér férfiak alkotta francia parlament burkabizottságának - ami mellesleg kiváló mustrát nyújtott a legelterjedtebb előítéletekből és jellegzetes ostobaságokból is - egyik legviharosabb ülése Jean Bauberot történész-szociológus részvételével zajlott. Miután néhány képviselő kétségbe vonta a professzor tárgyi tudását, és lesajnálta "lagymatagon szekuláris" gondolatmenetét, Bauberot, aki az első la•cité-tanszék alapítója, közölte, hogy e fogalmat ideológiai okokból a franciák gyakran félreértelmezik, és sajnos "dicső és dicstelen eszmék paravánjaként szolgál". A méltatlankodó képviselőknek kvázi azt tanácsolta, frissítsék fel tanulmányaikat, ugyanis az 1905-ös törvény szelleme jóval nyitottabb és toleránsabb volt, mint amilyennek ma beállítják, majd óva intette őket McCarthy szemléletétől.

1986-ban a Figaro Magazine címlapján egy lefátyolozott Marianne illusztrálta a kérdést: vajon franciák leszünk-e még harminc év múlva? Negyed századdal később a muzulmán országokhoz kötődő egykori bevándorlók meg utódaik, a potenciális 4-6 millió muzulmán szociológiai adatai jobbára azonosak a többségével, vagy azokat gyors ütemben közelítik - legyen szó a nők iskolázottságáról, a gyermekvállalásról vagy a valláshoz való viszonyról. Egy 2009-es mérés szerint harmaduk vallja magát muzulmánnak és hívőnek, és 23 százalékuk látogatja rendszeresen a mecseteket. Családi, szociális kötődésük gyakran fontosabbnak látszik életmódjuk alakításában, mint a vallási elvárások. Így az iszlám öt pillére - a hitvallás, az ima, az adakozás, a mekkai zarándoklat és a ramadán - közül a legtöbben csak az utóbbihoz ragaszkodnak - a francia muzulmánok hetven százaléka. A 35 éven aluli nők nyolc százaléka állítja, hogy néha hord fátylat. A legkiáltóbb különbségek a diszkriminációból erednek: a lakáshoz, munkához, közszolgáltatásokhoz jóval kisebb eséllyel jutnak azok, akiknek életrajzán a fénykép, a név vagy a lakóhely arra utal, hogy a köztársaság szürke zónáiban élnek. A belügyminisztérium adatai szerint a muzulmán vallásra áttérők száma évente kb. négyezer, míg Mohamed követői közül kb. 800-an veszik fel a kereszténységet. Ahogy a Le Monde diplomatique januári számában a "hódító iszlám fantazmagóriáját" tényekkel tételesen cáfoló Samir Amghar fogalmaz: ebben ez ütemben jó néhány évezredig is eltarthat a hegemónia kialakulása.

Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy az iszlám látható jeleivel kapcsolatos közbeszéd olyan ingoványos területté vált, ahol az egyébként előítéletesnek, demagógnak vagy gyűlölködőnek minősített sémák megengedhetők, öncenzúrázatlanul vállalhatók. Még a felvilágosult vitázók egy része is úgy véli, ha tényleg leveszik majd a burkát, a kendőt, és minareteket sem építenek, magától kitisztul a légkör. "Amint francia muzulmán barátaink olyanok lesznek, mint a többiek, azt hiszem, senkit sem fognak majd zavarni" - mondta a fátyolról az örmény származású énekes legenda, Charles Aznavour 1989-ben. Francia muzulmán barátaink, még egy kis erőfeszítést, ha lehet!

Neked ajánljuk