Bush háborúja: Hív a régi csatatér

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- viszont az ország vallási vezetője bejelentette, hogy országa megtámadása esetén szent háborút hirdet. Közben folytatódik a nyugati világ hadigépezetének felvonulása a térségben. Az első körből, úgy tűnik, a tálibok kerültek ki győztesen: a Pentagon ugyan nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy egy kémrepülőgépét lelőtték Afganisztán fölött.

- viszont az ország vallási vezetője bejelentette, hogy országa megtámadása esetén szent háborút hirdet. Közben folytatódik a nyugati világ hadigépezetének felvonulása a térségben. Az első körből, úgy tűnik, a tálibok kerültek ki győztesen: a Pentagon ugyan nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy egy kémrepülőgépét lelőtték Afganisztán fölött. Feléledni látszik viszont tetszhalott állapotából a tálibokkal szemben álló Északi Koalíció: a tálibok - főként tádzsik etnikumú - fegyveres ellenzéke bekerítette az ország északi részének nagyvárosát, Mazár-i Sarífot. Mindez azt vetíti előre, hogy bliztkrieg helyett elhúzódó harcokra számíthatunk. De ki fog harcolni ki ellen?

Diplomáciai forgalom

A nemzetközi diplomáciában csúcsforgalom van e napokban. A múlt héten figyelemre méltó körutazást tett Tony Blair brit miniszterelnök. Nemcsak a heveny lőingerrel küszködő Bush elnök lecsillapításában játszhatott komoly szerepet, de Chirac francia elnököt és Schröder német kancellárt is megnyerte az antiterrorista koalíció számára; külügyminisztere, Jack Straw pedig Iránból igyekezett legalább valamiféle semlegességet kicsikarni. Maga Bush elnök nem csak telefonon beszélt reménybeli partnereivel, mint például Parvaz Musarraf pakisztáni és Sezer török elnökkel, de pénteken fogadja Abdulláh jordániai királyt is. Hoszni Mubárak egyiptomi elnök németországi látogatása után Franciaországba érkezett, miközben Arafat a szír elnökkel tárgyalt. Dusanbéban, Tádzsikisztán fővárosában járt Anatolij Kvasnyin orosz vezérkari főnök és a FÁK terrorizmuselhárító központjának igazgatóhelyettese, Valerij Vercsagin is. Látogatásukkal egy időben bukkant fel a tádzsik fővárosban Muhammad Fahímhán, aki Ahmed-sáh Maszúd helyét vette át a tálibokkal harcoló Északi Koalíció élén. ´ nem azért érkezett oda, hogy Emomali Rahmonov tá-dzsik elnökkel társalogjon, inkább Kvasnyin és Vercsagin társasága vonzotta, valamint a térségben állomásozó orosz 201. hadseregé és a FÁK vegyes határőrségéé. Az ilyen találkozók általában lelkesítően szoktak hatni az Északi Koalíció harci moráljára. A sikerekre szükségük is van, hiszen a harcok nem egy esetben alig 10-15 km-re folynak a határtól, és az Északi Koalíció kezén levő területek az ország egészének úgy öt százalékára zsugorodtak. Ez azt is jelenti, hogy a tálibok hadserege mintegy lőtávolra megközelítette Üzbegisztánt és Tádzsikisztánt, ahol jelenleg már amerikai és brit erők is várják, hogy harcba vessék őket. Putyin orosz elnök pedig, miután összehívta a legnagyobb nemzetbiztonsági tanácskozást, amit az Oroszországi Föderáció történetében valaha összehívtak, megnyitotta az orosz légteret az amerikaiak előtt. Bár bejelentette azt is, hogy orosz katonákat nem küld még egyszer Afganisztánba, deklarálta, hogy Oroszország igenis újra hadat visel az afgán fronton. Ivanov védelmi miniszter pedig elismerte, hogy Oroszország régi kapcsolatban áll az Északi Koalícióval (ez eddig sem volt valami nagy titok).

E látszólag példás összeborulás láttán mégis az juthat az eszünkbe, hogy az események valószínűleg nem fajulhattak volna idáig, ha húsz évvel ezelőtt a jelenlegi szövetségesek nem dúlják fel Afganisztánt.

Pakisztán: kint is, bent is

A mintegy ötven-hatvan ezres tálib hadsereg nem juthatott volna idáig déli szomszédja támogatása nélkül. Pakisztánt mintegy 2500 kilométernyi közös határ választja el Afganisztántól, és a pakisztáni hadsereg hivatalos tanácsadói mellett mintegy három-négyezer pakisztáni önkéntes is harcol Afganisztánban. Afganisztánban képezték ki azoknak az önkénteseknek a nagy részét is, akiket Pakisztán a saját kasmíri háborújában vetett be India ellen, miközben a pakisztáni hírszerzés, az ISI az egyetlen olyan szervezet, amely előtt nyitott könyv a tálibok hadigépezete.

Pakisztán - legalábbis a pakisztáni kormány - ezzel együtt Amerika legfontosabb szövetségese a térségben. Parvaz Musarraf tábornok rezsimje ma kétséget kizáróan élvezi ezt a státust, ami azzal is jár, hogy az amerikai kormány feloldotta azt az embargót, amelyet még - Indiával együtt - atomfegyferei kifejlesztéséért kapott az ország. A katonai hatalomátvétellel az elnöki székbe jutott Musarraf bizton reménykedhet abban is, hogy bekerül a legitim államfők sorába.

Pakisztán ennek ellenére nem egyszerű eset Amerika szempontjából. Az ország értelmiségi elitje attól tart, hogy megismétlődik a két évtizeddel korábbi játszma, azaz Amerika csak addig dédelgeti hazájukat, amíg az afganisztáni konfliktusban szüksége van rá, azután pedig magára hagyja, és az ígéretesebb India, Pakisztán ősellensége és antitézise mellett teszi le a világpolitikai voksot.

Pakisztán 1947-ben az indiai muzulmánok államaként jött létre, bár keleti része 1971-ben elszakadt, s Bangla Desh néven alakult önálló állammá. Az ország négy fő etnikumát (pandzsábi, szindi, beludzsi, pastu) összetartó erő az iszlám. A lakosság 48 százalékát kitevő pandzsábiak túlhatalmától erősen tartanak a többi etnikumhoz tartozók. A beludzs nacionalisták egyenesen úgy vélik, az amerikai erők pakisztáni megjelenése pompás alkalom arra, hogy a beludzs nemzet szenvedései elnyerjék méltó jutalmukat, lehetőleg független ország formájában.

A nemzetről és a nemzetiségről alkotott fogalmaink persze nagyrészt működésképtelenek e térségben. Ha ugyanis a nálunk szokásos nyelvi etnikumok mentén akarnánk értelmezni a történéseket, akkor a pakisztáni pandzsábiakkal egy nemzet tagjai közé kellene számítanunk az indiai pandzsábiakat, főként pedig a szikheket, erre a szentségtörésre azonban senki sem vetemedett arrafelé. A pakisztáni átlagembert elsősorban az határozza meg, hogy muzulmán, és nyilván nehezen felejti el egyik napról a másikra a két évtizede sulykolt leckét, miszerint a szomszédos Afganisztán megvédéséért úgy kell áldozatokat hoznia, mintha önmagáért tenné. Nehéz elmagyarázni neki, miért lett az egykori kistestvérből ellenség. Pakisztán északnyugati részének pastu lakossága valószínűleg eleve nem fogna fegyvert a határ túloldalán élő etnikai testvéreire. Musarraf tábornok lehetőségeit behatárolja az is, hogy szembe kell néznie országa vallási vezetőinek nyílt Amerika-ellenes kiállásával, valamint azzal, hogy az országban két szélsőséges erő is tevékenykedik, a Harakatu i-Anszár és a Dzsajs-i Muhammad. Az ország északi részén a szélsőségesek komoly társadalmi sikereket aratnak, a tálibok mintájára a házak falai mögé kényszerítve az asszonyokat, s széttörve a televíziós antennákat. Még aggasztóbb, hogy a pakisztáni hadsereg tiszti és altiszti kara sem támogatná egyértelműen Musarraf Afganisztán elleni hadba szállását, nem szólva arról, hogy a jelenleg a tálibok mellett harcoló afgán tanácsadók és önkéntesek a túszok nem túl biztató helyzetébe kerülnének. Pakisztán csak egy bizonyos határig kényszeríthető bele a legújabb afganisztáni kalandba - viszont ha Afganisztánban felgyullad az etnikai vagy vallási polgárháború lángja, akkor a tűz átterjedhet Pakisztánra is. Ami az egész közép-keleti térséget lángba boríthatja.

Afgán népvándorlás

Az elmúlt két évtizedben Afganisztánban nemcsak politikai és vallási háború zajlott, hanem valódi népvándorlás is, ami a szomszédos Pakisztánra is átterjedt. Az ország alapvető etnikuma, a tulajdonképpeni afgánoknak tartható, eredetileg nomád pastuk aránya a népességben 48 százalékról 38 százalékra csökkent. E tömeg Pakisztán pastu népességét gyarapította, még ha az esetleges nezetiségi statisztikákban - állampolgárság híján - nem is szerepel. A pastuk adják a tálibok etnikai bázisát is. Ugyanakkor az ország második legjelentősebb nemzetisége, a főként városlakó, perzsa nyelvű tádzsikok aránya és tekintélye megnőtt: ők azok, akik nyíltan szembehelyezkedhetnek a tálibok uralmával. Különleges helyzetben vannak a szunnita afganisztáni területen szigetként élő síita hazárák (ők mongol eredetű, perzsául beszélő nomádok), akik számára a szovjet uralom nemcsak a szenvedés, de a társadalmi emelkedés lehetőségének éveit is jelentették. Az ő csoportjaik tűntek fel északon, Mazár-i Saríf környékén, és őket sújtja leginkább a tálibok terrorja. A Mazár-i Saríf-i iráni konzulátus tragédiája így közvetlenül összekapcsolódott az afganisztáni belső népmozgásokkal. Az ország területén élő jelentősebb népcsoportok közül meg kell még említeni a hazárákhoz hasonlóan mongol eredetű, perzsa nyelvű, de szunnita csehár ajmakokat is. A Hindukustól északra a tádzsik elemet fokozatosan a török népek etnikai dominanciája váltja fel: az üzbégeké és a türkméneké. Az üzbégek alkotják a tádzsikok mellett az Északi Koalíció fő erejét.

Afganisztán

multietnikus

és jellegzetesen prekapitalista

társadalmában nem az egyének konszenzusa, netán a piac a társadalomszervező erő, hanem a különféle etnikumok és szubetnikus csoportok bonyolult hierarchiája, amelyet veszélyes megbolygatni. Etnikumának helyzete viszont az egyénét is meghatározza. A szovjetellenes harcok és a polgárháború viharaiban Pakisztánba menekült pastu fiatalok sorából kikerült tálibok helyzete tehát kettős. Ideológiájuk szerint univerzalisták, hiszen az iszlám eredendően nem ismeri, sőt kifejezetten tagadja az etnikai vagy törzsi különbségek jelentőségét. Valójában viszont fellépésük sikere és bázisuk éppen a pastu etnikum korábban megtépázott tekintélyének helyreállításával kapcsolódik össze, amely mögé az iszlám univerzalizmusa segítségével igyekeznek új legitimációs bázist teremteni. Ez a folyamat nyilvánvalóan párhuzamba állítható Irán vagy Pakisztán iszlám rezsimjeinek kialakulásával: az iszlám mindhárom esetben a többnemzetiségű társadalom kötőanyagának szerepét tölti be. Ám ez a tény világosan ki is jelöli a jelenség határait. Az afganisztáni pastu tálibok képesek voltak arra, hogy az iszlám nevében maguk alá gyűrjék Afganisztánt, tovább azonban nem terjeszkedhetnek, hisz rendszerüket csak úgy tudnák exportálni, ha a célterület saját lakosaiból válogatják ki és képezik ki harcosaikat. Uszáma bin Ládin szerepe és egyben sikerének kulcsa az volt, hogy mintegy törzsek és etnikumok feletti instruktorként és integráló erőként működhetett; de a pastu etnikai bázis nélkül vélhetően nem sokra ment volna.

Éppen ezért elképzelhetetlen az, hogy az Északi Koalíció tagjai tartósan hatalomra kerülhessenek Afganisztánban. Az üzbég Abdurrasíd Dosztum vagy éppen Muhammad Fahímhán katonai erényekben nem szegényebbek, mint a tálibok, és valószínűleg az iszlámhoz is tiszta szívből ragaszkodnak. Származásuk és társadalmi bázisuk azonban nem teszi lehetővé, hogy az ország feletti uralmat tartósan a kezükben tudják tartani. Ha a terroristaellenes koalíció arra számít tehát, hogy a pastu tálibok uralmát valamely más etnikai csoport uralmával fogja felváltani, lehet, hogy elkapja Uszáma bin Ládint, de könnyen csöbörből vödörbe kerülhet. Márpedig rajtuk kívül kormányképesnek tűnő erő se közel, se távol nem látszik. A jelenleg Rómában élő utolsó afgán uralkodó, Záhir sáh próbálkozik azzal, hogy a pastu törzsi gyűlésből kinőtt királykori parlament, a Loja Dzsirga összehívásával újraintegrálja az egyébként szétesett afgán társadalmat: a kísérlet sikere kérdéses.

Afganisztánban, ebben az 1842 óta orosz, majd szovjet befolyás alatt álló országban az európai értelmeben vett modernizáció csíráját az oroszok és a britek vetették el. Nem sok sikerrel: az utolsó modernizátort és helytartót, Nadzsibullah elnököt Kabul főterén akasztották fel a győztes autochton politikai erők - azok, akik későbbi közreműködése nélkül a szeptember 11-i merényletek sem jöhettek volna létre. A feladvány megoldásának ismét neki lehet futni.

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
2001/39. (09. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra