A Kádár-korra vonatkozó kollektív emlékezetben kitüntetett helyet foglal el a néhai Országos Anyag- és Árhivatal, amelyet a legendákkal övezett Csikós-Nagy Béla vezetett (pályafutásáról lásd keretes írásunkat). A szervezet a jelen kétségbeesett árszabályozási kísérleteihez előképeket kereső cikkekben, tanulmányokban is többször felbukkan. Az utólagos hiedelmekkel szemben azonban a sokszor mindenhatónak beállított hivatal korántsem kénye-kedve szerint állapította meg az árak széles körét. A maga korában kifejezetten pengésnek számító szakembergárda gondosan kidolgozott, például az árrendszer átalakítását célzó javaslatait többször is felvizezték vagy egyszerűen lesöpörték. Stratégiai árkérdésekben a döntés az állampárt legfelső grémiumaira, azon belül is néhány, például a gazdaságpolitikáért felelős erős emberekre maradt, akiknél amúgy vajmi csekély szerepet játszott a hozzáértés.
Torz arányok
A létező szocializmus időszakára jellemző, bizonyos gazdasági szektorokat, illetve társadalmi rétegeket és fogyasztói csoportokat jutalmazó, másokat meg kifejezetten büntető árarányokat gyakorlatilag a forint bevezetése, a negyvenes évek pénzügyi stabilizációja során kialakították. A mezőgazdasági termények árát az emelkedő élelmiszerárak jellemezte világpiaci tendenciáktól teljesen elszakítva rendkívül alacsonyan szabták meg – ehhez képest az ipari termékek és a fogyasztási cikkek árát viszonylag magas szintre lőtték be. De ekkor határozták meg a máig hatóan torz bérarányokat is, egyebek közt az aránytalanul alacsony pedagógus- és orvosbérekkel. Ez az árrendszer hozzájárult a jövedelmek átszivattyúzásához, illetve a szélesre nyílt agrárolló segítségével az állami tőkeakkumulációt szolgálta a néhány éven át intenzíven a 3. világháborúra készülő Rákosi-diktatúrában. Az ár- és bérrendszer indirekt módon hozzájárult a mezőgazdasági munkaerő iparba vándorlásához is (erről lásd a Germuska Pállal készült korábbi interjúnkat: „Megszűntek az állam bevételi forrásai”, Magyar Narancs, 2022. március 2.).
Az irreálisan alacsony mezőgazdasági felvásárlási árakhoz igazított – szintén irreálisan alacsony – hatósági fogyasztói árak gyorsan megteremtették a közgazdasági tankönyvekbe illő következményt: áruhiány alakult ki az állami bolthálózatban, amit átmenetileg a jegyrendszer bevezetésével próbáltak orvosolni. A még ekkor sem teljesen felszámolt szabadpiaci kereskedelem révén pedig fennmaradt a kettős árrendszer. Akadtak olyan alapélelmezési cikkek (például a krumpli), amelyekért a piaci kofák a hivatalos hatósági árak hétszeresét is elkérték. Ám az alacsony árakat akkor sem lehetett tartani: jöttek az „árrendezések”, és velük az ötvenes évek elején (sőt már a negyvenes évek végén) a forint inflációja (1946 és 1952 között duplájára nőtt az árszint) – még ha erről beszélni, vagy éppen az infláció szót kiejteni nem is volt ajánlatos. A kor leleménye volt a burkolt áremelkedés is: nem változott a termék ára, ám alaposan (és tervezetten) leromlott a minősége.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
