Ahhoz képest, hogy a klímakatasztrófa fenyegette világban a víz az egyik legnagyobb érték, s aligha kérdés, hogy a következő évtizedek konfliktusainak és háborúinak nem kis része a vizek felhasználása és a vízbázisok feletti uralom miatt törhetnek ki, Magyarországon a víz fontosságát nem veszik komolyan – erről árulkodik a Víz Koalíciónak az a pillanatfelvétele, amelyet a 2020-as legfontosabb műszaki paraméterek alapján állított össze, és amelyből egy korábbi cikkünkben már röviden idéztünk.
Összefoglaló anyagában a tíz civil szervezetet és öt szakszervezetet magában foglaló országos szerveződés, a Víz Koalíció arra tett kísérletet, hogy feltérképezze a magyarországi víziközműrendszer állapotát és annak javítására javaslatokat tegyen. Tette ezt azért, mert az ügy fontossága ellenére nincs ilyen felmérés és összegzés, ami annál is megdöbbentőbb, mert úgy hihetnénk, hogy a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) feladat- és hatásköréből adódóan gyűjti, rendszerezi, tárolja és folyamatosan értékeli az ezzel összefüggő legfontosabb paramétereket. De ez nincs így.
A helyzet még ennél is rosszabb, mert amikor a MEKH helyett ezt a feladatot magára vállalta a Víz Koalíció, akkor az adatkérésüket 38 szolgáltató közül ezt csak 30 teljesítette. Egységesen és formailag kísértetiesen hasonló módon megtagadta az adatközlést a DRV Zrt., ÉRV Zrt., DMRV Zrt., ÉDV Zrt., TRV Zrt., mind többségében állami tulajdonú szolgáltatók, a Pannon-Víz Zrt. és az E.R.Ö.V. Zrt, a megkeresésre sem válaszoltak, míg a Nyírségvíz Zrt. adatszolgáltatási díjat kért olyan adatok átadásáért, amelyeket a saját weblapjukon jogszabályi kötelezettség alapján közérdekből közzé kell tenniük és közel egy éve már megküldött a MEKH részére, így ezek előállítása nem járhatott munkaerőforrás aránytalan mértékű igénybevételével. A Víz Koalíció az elmaradt adatszolgáltatások miatt beadvánnyal fordult a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósághoz (NAIH). A többségében állami tulajdonban lévő szolgáltatók csak ezt követően teljesítették az adatszolgáltatást.
A Víz Koalíció tanulmánya az adatok egybegyűjtése és értékelése alapján bemutatja
- a 2020-ban előforduló vízelosztó-hálózati hibák számát településenként;
- a felújítási ciklus években kifejezett hosszát víziközmű-rendszerenként és a szolgáltatók ellátási területére vonatkozóan;
- a vízelosztó hálózat 1 kilométer hosszára vetített hibaszámot víziközmű-rendszerenként és a szolgáltatók ellátási területére vonatkozóan;
- a hálózati veszteség értékét víziközmű-rendszerenként és a szolgáltatók ellátási területére vonatkozóan.
Az összefoglaló megállapítja: „Annak érdekében, hogy a vízellátó hálózatok jó műszaki állapota, a szolgáltatás hosszú távú fenntarthatósága biztosítható legyen, világosan megfogalmazott társadalmi célokra, hatékony intézkedésekre és főként hiteles adatokra van szükség.”
Azonban kiderül: mindettől messze vagyunk. A Víz Koalíció szakmai alapvetésként vitába száll a Nemzeti Víziközmű-közszolgáltatási Stratégia feljogosító feltételeinek teljesüléséhez szükséges intézkedésekről című stratégiai dokumentum alapján megfogalmazottakkal. Így azzal, hogy az ivóvízellátó-rendszerek közel 56 százaléka túlnyomóan kockázatos állapotú, ezek 45 százaléka pedig a műszakilag hasznos élettartamukon túl van.
Ugyanis az ivóvízellátó-rendszerek túlnyomóan kockázatos állapotára vonatkozó 56 százalékos érték csupán a hálózatok anyagösszetételének arányát mutatja meg és nem a létesítmények valós műszaki állapotát. Eközben világos, hogy a 40-50 év hasznos élettartamra tervezett azbesztcement anyagú csövek aránya az ivóvíz gerincvezetékek között 40 százalék körüli és az ilyen anyagú csövek gyártása és beépítése több mint negyven éve befejeződött, így ezek felülvizsgálata már időszerű lenne.
2020-ban a víz- és szennyvízszolgáltatással kapcsolatos legtöbb hibaszám a legnagyobb városban, Budapesten volt a legtöbb. Ez elérte a közel 4500-at, ám ez a szám önmagában – túl azon, hogy három évvel ezelőtt ennyi közműszolgáltatással összefüggő hibajavítás volt a fővárosban – nem sokat mond. Az már egy kicsivel többet, hogy
településenként – a legnagyobbtól a legkisebbig – átlagosan 42 hiba fordult el a szemlézett 2020-as esztendőben.
A legnagyobb hibasűrűség 34,32 db/km, Csehbánya település (Veszprém vármegye, ajkai járás) ivóvízellátó rendszerén mutatkozik, ahol a Bakonykarszt Zrt. adatai alapján 5,5 km vezetékhálózaton 2020. évben 191 (!) hibaeseményt észleltek. Az országos átlagos hibasűrűség kilométerenként 1,16 volt.
A víziközműrendszerek felújítási ciklusáról a következőt tartalmazza a nemrégiben közzétett anyag. Az ivóvízellátó hálózatokban üzemelő különböző csőanyagoknak eltérő a hasznos élettartama (30-100 év), amely nem azt jelenti, hogy ezt az időt elérve a cső használhatatlanná válik, de szignifikánsan megnőhet a meghibásodások száma, ezzel együtt az üzemeltetési költsége. A szakszerű üzemeltetés esetén és a szolgáltatás díjában képződő felújítási források biztosításával célszerű a hasznos élettartamon belül a felújítást elvégezni. A 2020-as összegzés szerint ekkor felújítás csak az összes rendszer alig több mint 7 százalékánál volt. Ez pedig azt jelenti, ha ebben a lassú ütemben folyik a rekonstrukció és felújítás, akkor az ország legtöbb részén, legtöbb szolgáltatójánál és legtöbb vezetéke esetében több száz, de akad hely, ahol több ezer (!) év. Ami elképesztő adat.
Legalább ilyen rossz a helyzet, ha a hálózati veszteségeket nézzük. Azaz, azt az értéket, amekkora mennyiségű víz elindul és végül megérkezik a fogyasztóhoz. Elképesztő adat, de akad olyan kistérsége, települése az országnak, ahol ez az adat 60 százalékos vagy akár ezt meghaladó. Ami nem kevesebbet jelent, minthogy minden a vízvezetékrendszerbe juttatott 100 liter vízből csak 40 vagy még ennél is kevesebb víz jut el a végfelhasználóhoz. A többi az adott vezeték állapota és hibái miatt elfolyik a föld alatt. Riasztónak tűnik, hogy összességében
nagy többségben vannak országos összesítésben azok a vezetékek vagy vezetékrendszerek, ahol 20, 30, 40 vagy 50 százalék felett a veszteség,
s csak alig 17 százaléka a teljes vezetékhossznak az, ahol 10 százalék vagy annál kisebb veszteséggel kell számolni.
A Víz Koalíciónak végül adatot szolgáltató 35 víziközmű-szolgáltató közül a legmagasabb átlagos hálózati veszteség érték, 47 százalék a Borsodvíz Zrt.-nél mutatkozott, de nem sokkal maradt el mögötte a MIVIZ Miskolci Vízmű Kft. a közel 44 százalékos értékével. A másik oldalon a legalacsonyabb hálózati veszteség értékeket mutató szolgáltatók vannak. Ilyen szempontból a legjobb adatot az összességében 9,7 százalékos veszteséggel a Soproni Vízmű Zrt. szolgáltatta. A képzeletbeli dobogó második fokára a Dél-zalai Víz- és Csatornamű Zrt.-nél mutatható ki.
Végül kiderül az is az összesített adatokból, hogy a nem állami tulajdonban lévő víziközmű cégek száma messze meghaladja az államiakét, annak a hatszorosa. Az általuk üzemeltetett vezeték hossza közel 57 ezer kilométer, ami a kétszerese az állami cégekének. Az pedig elgondolkodtató, hogy a nem állami cégek minden mutatóban jobbak az állami közműcégekhez képest. Így náluk kevesebb a felújítási ciklus évben megadott hossza, bár így is 262 év. (Ami, ha a mából számolunk tovább, akkor 2285-re lesz minden jelenleg működő vezeték felújítva.) De a nem állami cégek jobbak másban is, így náluk kevesebb a fajlagos hibaszám és kisebb a hálózati veszteség.
A Víz Koalíció összesítése ugyanakkor nem tesz említést arról, hogy a 2013-ban bevezetett rezsicsökkentés miatt a víziközműszolgáltatók jó része hosszú évekre visszamenően masszívan veszteséges. Az önkormányzati tulajdonban lévő cégek közül többet a pénzügyi ellehetetlenülés fenyegetett, amelyet aztán, mint például a békéscsabai székhelyű Alföldvíz Zrt.-t, végül az állam ingyen átvett.
A kialakult helyzetért az elhibázott rezsicsökkentés és a brutális elvonások egyezerre felelősek.
Ugyanis „a víziközmű-szolgáltatás igénybevételéért fizetendő díjban a vízi közmű működtetésével kapcsolatos indokolt költségeknek meg kell térülniük”. A törvényi előírást figyelmen kívül hagyva a 2011-es díjakat (-10 százalék rezsicsökkentés) kénytelenek alkalmazni a szolgáltatók. Így a megtérülés elve nem érvényesül. De úgy fest, ez a politikai döntéshozókat nem zavarja.
Emellett a társaságokat a brutális elvonások, így az aránytalanul kivetett közműadó, a felügyeleti díj sújtja. Az így kialakult pénzügyi helyzetben a sok cég nemhogy fejleszteni nem tudott, de az évenként szükséges karbantartásra és az amortizáció leírására és pótlására sem volt forrása. Így a víziközműrendszer egy elhibázott politikai döntés miatt mára kritikus állapotban van. Rövid időn belül több ezer milliárd forintra volna szükség, hogy érdemi javulás következzen be. Szakmailag ez előrelátható volt, de a politika másként döntött.
