Magyar Narancs: Az Országgyűlés a szociális törvény módosítását tárgyalja egy salátatörvénybe ágyazva. A legnagyobb visszhangot az keltette, hogy az egyén felelőssége sokkal nagyobb lesz a szociális ellátásban, az állam pedig háttérbe vonul. Ám a hatályos szöveg tartalmilag nem sokban más. A mostani módosításnak mi a jelentősége?
Tausz Katalin: Valójában mind a két szöveg az ún. szubszidiaritás elve alapján határozza meg a különböző szereplőknek a szociális ellátásokért viselt lehetséges felelősségeit. Az eredetiben feladatként határozza meg ezt egy egyszerű bővített mondatban. Abban is az szerepel, hogy elsősorban az egyén, a család, a helyi közösség feladata az ellátás, utána jön az önkormányzat és az állam felelőssége. A sorrend nem változott, de a bővített mondat helyett taxatív felsorolás szerepel a tervezetben. Emellett a régi szövegben az állam és a helyi önkormányzat együtt szerepel, az újban már szétválasztva. Tehát a sorrend: az egyén, a család, az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek, az önkormányzatok és végül az állam. A felsorolásnak retorikailag más az üzenete. Egy felsorolásban az első helyen szereplő súlya nagyobb. Bár ez váltotta ki a legnagyobb vihart, a hagyományos jóléti állam céljaival, szerepével kapcsolatos konszenzust Magyarországon nem ez a felsorolás mondta fel, sokkal inkább az, hogy a miniszterelnök elkezdett munkaalapú társadalomról beszélni, meg a jóléti államok várható bukásáról. (Orbán Viktor 2014. július 28-án Tusnádfürdőn beszélt a munkaalapú társadalom és az illiberális állam megteremtéséről – F. Sz. E.)
Ez a törvénymódosítás a szimbolikus felmondása annak a most már évszázados történetnek, hogy az önsegítés kis köreiből, az informális és karitatív szerveződésekből létrejött az állami szerepvállalás – Magyarországon az Eötvös-féle népoktatási törvénnyel, a bismarcki típusú társadalombiztosítási rendszerrel. Ezt a történeti hagyományt a miniszterelnök vagy a kormány már a tusványosi programadó beszédével elkezdte felszámolni. A rendszerváltás utáni első, az Antall-kormány a német mintát követő szociális piacgazdaságban gondolkodott, ez akkor az alkotmányba is bekerült. Az a szociális jelző nem azt jelentette, hogy mindenki oldja meg a saját problémáit, és majd legvégén, ha senki nem oldja meg, akkor jön az állam.
MN: Az amerikai típusú szociális rendszer valamelyest ezt az elvet képviseli azzal a különbséggel, hogy ott az újraelosztás mértéke nem a GDP 47, hanem a 33 százaléka, vagyis ott az állam mindkét oldalról jelentősen kivonul a rendszerből. Bár Európában ez elég idegen, elvileg járható út lenne?
TK: A liberálisnak nevezett jóléti rezsim Amerikában egészen másfajta társadalomban működik. És abba az ethoszba sem tartozik bele, hogy a legnyomorultabbaknak egy elnök azt mondja, hogy oldd meg magad a problémáidat. Még akkor sem, ha voltaképp a nagy amerikai álom erről szól. Abban is más az a társadalom, hogy ott nagyon erős a nonprofit szektor. Az adományozásnak, a segítésnek másfajta csatornái is vannak, nálunk viszont ezek nagyon korlátozottan működnek.
Ha egy kicsit visszamegyünk a szöveghez, számomra két dolog volt különösen mellbevágó. Az egyik az önhiba beemelése a preambulumba. Egy preambulum az értékeket, célokat, magasabb szintet közvetít. És ezen érték szerint, „ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban az anyagi lehetősége és személyes képessége arányában a hozzátartozó kötelessége segíteni”. Elementárisan felháborítónak tartom egy ilyen álszent családpolitika mellett azt mondani, hogy ha önhibájából kerül valaki nehéz helyzetbe, akkor a családnak nem kell segítenie. A család az utolsó menedék. Igaz, a család kötelezettségét nem az államnak kéne megfogalmaznia, hanem a szocializáció során meg az oktatási rendszerben kellene elsajátítani.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
