Ha költőként nem is, irodalmi szervezőként, a Fiatal Írók Szövetsége elnökeként és az Írószövetség titkáraként az irodalmi közélet ismert figurája volt, amikor fideszes képviselőnek állt. Megjelenése a politikában csak a külső szemlélő számára váratlan, karrierje azonban valóban meglepően éles szögben, üstökösszerűen ívelt felfelé. És most a csúcsra ért.
Fotó: Németh D
A fülkeforradalom után a parlament kulturális bizottságának elnökeként tevékenykedett. Lapunknak a sukorói kaszinóprojekttel kapcsolatban is kifejtette különvéleményét, mondván, ő „nem fekete-fehéren” látja a dolgokat, mint frakciótársai. Decemberben a médiatörvényről beszéltünk vele hosszabban, de vallott az új szerepből fakadó nehézségeiről is: „Ebben a helyzetben tudomásul kell venni, hogy a politikai tevékenység során nem mindig tudom a saját véleményemet érvényesíteni.”
Egy évvel később, 2011 novemberében már mint a Nemzeti Kulturális Alap új elnökét is kérdeztük. Itt bátor kritikusként állt elénk: „Sajnos az önkritika nem nagy erőssége a magyar politikának, ezért sokan nem fogják érteni, miért mondom ki a véleményemet ilyen szabadon. Szerintem jó az, hogy a Kerényi Imréével ellentétes véleményemet meg tudom fogalmazni, és hogy azt a miniszterelnök is meghallgatja. Ez a vita is megmutatja a Fidesz néppárti jellegét és a sokszínűségét.” De azt azért hozzátette: „Egyébként fegyelmezett csapatjátékos vagyok, és megszavazom azt is, ami nekem nem tetszik.”
A kritika nagy barátja így bizonyára örült neki, amikor megírtuk, hogy saját egykori szervezete, az Írószövetség kiszorítja a többi írószervezetet az NKA irodalommal foglalkozó kollégiumaiból, vagy amikor megemlékeztünk elbűvölő vitatechnikájáról egy politikai költészetről szóló beszélgetésen, ahol a cikkünk címét adó felejthetetlen mondat is kiröppent fogai kerítésén, Kukorelly Endrének címezve: Hova riszálod a fenekedet, Bandi?
De a politika mellett az örök dolgokra is figyelmeztünk, L. Simon Lászlóval együtt. Zsebmikszáth című kritikánkban méltattuk esszéírói erényeit, és az ő hatására végre beláttuk, amit Csurkának makacsságunkban nem hittünk el, tudniillik, hogy a magyarság megrontói „a mai világ nemzetek feletti hatalmaskodói”, akik „az emlékezetünk átformálását tűzték ki célul”, és azt, hogy „importáljuk más népek ünnepeit”.
Kritikusunk azt írja: A jórészt a fülkeforradalom előtt született írások indoklást sem igénylő alapvetése, hogy Magyarország anyagi és szellemi válságban hentergő, megváltásra váró ország. A „rendszerváltásnak csúfolt sunyi hatalomátmentés” után, „az önbecsülésétől látszólag végképp megfosztott hazában”, „demokratikusnak csúfolt jelenünkben” „komor és szellemtelen mindennapokat” élünk. De van remény! Ahogy egy 2007-es írását zárja a legsötétebb években is bizakodó szerzőnk: „Innen kell valahogy feltérdelni, majd lassan felállni. »Isten, áldd meg a magyart!«”
Ebben az ünnepi hangulatban kívánunk L. Simon Lászlónak elődjéhez méltó, eredményes munkát!
