Az első világháborút 1920-ban lezáró, Magyarországra kényszerített trianoni békeszerződés szigorúan kijelölt pályára állította az országot, és ez a hazai döntéshozókat is kényszerhelyzetbe hozta. Az 1919 után berendezkedő ellenforradalmi rezsim képviselői természetesen a saját szájuk íze szerint igyekeztek rendezni a konfliktushelyzeteket, és a szükségből erényt kovácsolva megvalósítani régi álmukat: egy fizikai nevelést s egyben előzetes harci kiképzést nyújtó, de a „lelkek átformálását”, azaz a jobboldali-nacionalista ideológiai agymosást is célul kitűző szervezet kialakítását.
Testnevelés, léleknevelés
A trianoni egyezmény előírásai nem csupán a hadsereg létszámát maximálták, de a tisztikar állományát is korlátok közé szorították, ráadásul megtiltották az általános hadkötelezettséget is. Mondanunk sem kell, ez mennyire nem vágott egybe a két világháború közötti politikai és katonai elit elképzeléseivel, amely a békeszerződés revízióját akár katonai erővel is elképzelhetőnek tartotta a megfelelő pillanatban. A felmerült gondok részben szociális kérdésként kerültek elő: mit kezdjenek a feleslegessé vált, leszerelendő hivatásos tisztekkel? E jelentős társadalmi csoport helyzetét már csak azért is illett rendezni, mivel szerte Európában, így Magyarországon is számos példa akadt rá, miként válnak a munka és elfoglaltság nélkül maradt hivatásos katonák a politikai radikalizmus buzgó híveivé (nálunk főleg, bár nem kizárólag, a jobboldali, fajvédő, ébredő radikálisok között találtak helyet). Emellett a trianoni békediktátum katonai statútumainak kijátszására törekvő politikai-katonai vezetés biztosítani szerette volna a konfliktushelyzetben ismét felduzzasztható honvédség legalább részlegesen kiképzett utánpótlását is. Arról már nem is beszélve, milyen remek lehetőséget láttak egy új paramilitáris szervezetben, amely a romantikus múltápolás, a néhai hadisikerek emlékének ébren tartása mellett fontos szerepet játszhat az ifjúság nemzeti és keresztény irányvonalú ideológiai átnevelésében is.
Mindezt a törvény előterjesztői nem is rejtették véka alá. Karafiáth Jenő jobboldali-konzervatív, kereszténypárti képviselő (később a Károlyi Gyula-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, 1937 és 1942 között Budapest székesfőváros főpolgármestere) már 1920-ban törvényjavaslatban kezdeményezte, hogy az állam törvényi úton is szabályozza a fiatalok testnevelését. A cél Karafiáth szavait idézve „a fejlett, öntudatos, intelligens és hazaszerető nemzedék” megteremtése, akik nélkül „a nemzet a jövő nagy feladatait meg nem oldhatja”. A törvényjavaslatot támogatta Béldy (akkoriban még Bruckner) Alajos, aki később, a háború alatt az ifjúság honvédelmi nevelésének és testnevelésének országos vezetőjeként a leventemozgalmat is irányította. Béldy (egy évvel korábban a Vörös Hadsereg 2. hadosztályának vezérkari főnöke, akkoriban – volt úszó olimpikonként – a Magyar Úszószövetség alelnöke) 1920-ban Testnevelés-Honvédelem címen írt tanulmányt, amelynek megállapításait Kerepeszki Róbert történész is idézi a leventemozgalomról írt cikkében. Béldy szerint „a testnevelés és a honvédelem szoros összefüggésben állanak egymással”, továbbá „az iskolán kívüli ifjúság testedzése az a nagy probléma, amelyet sikeresen meg kell oldanunk, hogy népünket a honvédelemre készen tartsuk”.
A Nemzetgyűlés végül 1921-ben fogadta el az LIII. törvénycikket, nem hivatalosan a lex Karafiáth névre hallgató igazi salátatörvényt. Ez számos más rendelkezés mellett (testnevelési főiskola létrehozása, a Nemzeti Stadion felépítésének terve, minden ezer főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalat keretében kötelezően alakítandó sportegyesület) gondoskodott a leventemozgalom megszervezéséről is. A törvény 1924-re elkészült végrehajtási utasítása szerint minden 12 és 21 év közötti, a rendszeres testnevelést biztosító közép- és felsőoktatásból kimaradt fiúnak kötelező volt a lakhelyén alakított leventeegyesület foglalkozásain részt venni. Ezek időtartamát előbb heti két, majd négy órában szabták meg. Településenként nyilvántartást kellett vezetni a leventeköteles fiatalokról, így könnyen ellenőrizhető volt a rendszeres részvétel, az igazolatlanul hiányzók szüleit pedig tetemes pénzbírságokkal sújthatták. A leventeszervezet célja kettős volt: a katonai szolgálatra alkalmassá tevő, fizikai nevelést nyújtott, miközben nemzet- és valláserkölcsi szellemiséget igyekezett a fiatalságba táplálni. Ennek megfelelően irányítása, habár titokban, szintén megkettőződött. Hivatalosan az Országos Testnevelései Tanács keretében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ellenőrizte, ám rejtett katonai szervezetét a testület tábornoki rangú társelnöke vezette, így irányítása kapcsolódott a Honvédelmi Minisztériumhoz is. A húszas években a Népszövetség még rendszeresen ellenőrizte az országot, így nem is lehetett volna nyíltan katonai irányítás alá helyezni, hiába is lógott ki a lóláb. A nyugati hatalmak itteni diplomatái, katonai attaséi és hírszerzői előtt természetesen nem maradt titokban a szerveződés célja, miként az sem, hogy néha tényleges tisztek végezték a leventék oktatását és kiképzését. (A mozgalom névadójaként Levente Árpád-házi hercegre, Vazul kisebbik fiára hivatkoztak, de valószínűbb, hogy a névadásra nagyobb hatást gyakorolt az Arany János által is használt, harcost jelentő régies „levente” kifejezés.)
A leventeköteles fiatalokat korcsoportokra osztva, más-más elvárások szerint képezték és nevelték. A 12 és 14 év közöttiek neve leventeapród volt, esetükben elsősorban a sportfoglalkozást, valamint az erkölcsös, vallásos és nemzeti szellemű nevelést helyezték előtérbe. A 15 és 17 év közöttiek az ifjúlevente nevet viselték, ők már alaki és alapfokú katonai kiképzést is kaptak. A 18. évüket betöltött leventelegények már harcászati kiképzést is kaptak, továbbá menetgyakorlatokon vettek részt. Amikor a levente kinőtte korcsoportját, leventepróbát kellett tennie, ez a leventéknek szóló tudnivalókból, a szolgálati szabályzat ismeretéből, lövészetből, térképismeretből, katonai és honpolgári alapismeretekből állt. A heti foglalkozások rendre a település sportpályáján, vagy ha ilyen nem volt, a faluszéli legelőkön zajlottak. Minden településen lőteret is ki kellett alakítani, mivel az egyik leggyakrabban űzött sportág, egyben kiképzési elem a lövészet volt. A kiképzésben szerepelhetett még lovaglás, úszás, evezés, kerékpározás, küzdősportok (birkózás, boksz), de elsajátítható volt némi gyakorlati gépismeret is. A levente külleméhez természetesen hozzátartozott a formaruha is (más a kiképzéshez, más a díszfelvonulásokhoz), no meg a leventesapka, olykor a Nemzeti Hadsereget idéző tollal díszítve.
A leventeszervezet e vázlatos leírás alapján sem tűnhetett túlságosan vonzónak, s még a mozgalom apostolainak is szembe kellett nézniük a ténnyel: mind a fiatalok, mind a szüleik zömmel csak felesleges és káros nyűgnek tekintették a leventekiképzést. Még Tornay Károly, a mozgalom hivatalos történésze is úgy vélekedett könyvében, hogy „a nép nagy része idegenkedik az intézménytől, sőt különösen a városi lakosság és munkásság ellenszenvvel fogadja”. Persze nem volt nagyobb becsülete falun sem, ahol sokszor a fontos idénymunkáktól vonta el a családi gazdaságokban dolgozó ifjakat, a városokban pedig az is fűtötte az ellenszenvet, hogy a szervezetet megpróbálták felhasználni a baloldali környezetből érkező munkásfiatalok átnevelésére. Nem növelte a foglalkozások népszerűségét az sem, hogy a leventeoktatóvá vedlett volt és aktív tisztek sokszor magukkal hozták a kaszárnyákban szokásos modort, a durvasággal és erőszakossággal tetézett szigor pedig inkább taszítóan hatott. Ezek miatt is vontatottan haladt a mozgalom szervezése a húszas években. A folyamat csak azután gyorsult fel, amikor a katonaság képviselőin kívül a települések „nadrágos emberei”, értelmiségijei, hivatalnokai (tisztviselők, tanítók, jegyzők, sőt a papság is), no meg a Vitézi Rend tagjai is beszálltak a leventeszervezet alakításába.
Szebb jövőt!
A levente napjait, szokásait számos formai és szokásrendi elem szabta meg. Volt levente-tízparancsolat, amely sok tekintetben visszaköszön az úttörők 12 pontjában, a leventeköszöntés pedig (Szebb Jövőt! Válasz: Adjon Isten!) a Magyar Gárdában kelt új életre. A leventemozgalom fennállása alatt folyamatos politikai viták kereszttüzében állt – már ameddig ilyen vitáknak egyáltalán tere nyílt a két világháború közötti, majd a háború alatti Magyarországon. A húszas években az akkor még erős liberális és szociáldemokrata ellenzék mint az erőszakos jobboldali-nacionalista és militarista tudatformálás eszközét bírálta hevesen az intézményt. Ezzel szemben a fajvédők, majd a harmincas évek nyilas mozgalmának képviselői a még következetesebb világnézeti nevelést és az „intranzigens magyar faji gondolat” ifjú elmékbe plántálását hiányolták a leventeszervezetből. És persze kevesellték a katonai és a testnevelési foglalkozások számát is. Ugyanakkor a fasiszta Olaszország, majd később a náci Németország sajtója, illetve a nálunk járt hivatalos delegációk nem győzték dicsérni és a népneveléssel párosult militarizálás leghatásosabb eszközeként bemutatni a magyar leventemozgalmat.
A harmincas évek végére Magyarország megszabadult a trianoni békeszerződés által ráerőltetett béklyóktól és korlátozásoktól: 1938-ban meghirdették az újrafegyverkezést szolgáló győri programot, s ugyanebben az évben a bledi szerződéssel kisantant szomszédaink is elismerték az ország fegyverkezési egyenjogúságát. Ilyen előzmények után került sor a leventeszervezet átalakítására. Az 1939-es új honvédelmi törvény immár a teljes ifjúságnak kötelezővé tette a leventeszolgálatot, függetlenül attól, ki milyen iskolába járt. Azoknak, akik az ezzel párhuzamosan elfogadott zsidótörvények hatálya alá estek, az úgynevezett sárga szalagos „leventébe” kellett járniuk – ahogy azt egyes visszaemlékezésekből tudhatjuk. A hivatalosan kisegítő előképzősnek minősített fiataloknak valójában alantas közmunkákat kellett végezniük, a hadi szolgálat helyett gyakorlatilag a munkaszolgálatra lettek felkészítve.
Az új törvény immár a 10 és 19 éves lányok számára is megnyitotta a szervezetet, igaz, csak önkéntes alapon. A leánylevente-egyesületek létrehozását a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1943-ra szabályozta annak szellemében, „hogy a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és honvédelmi szolgálataira előkészítse”. A leventemozgalmat 1941 nyarától a Honvédelmi Minisztérium VIII. testnevelési és sportvonatkozású ügyekkel foglalkozó főcsoportja alá rendelték, vezetését pedig közvetve és közvetlenül is magas beosztású tisztek irányították. A háború alatt az 1,3 milliós tagságot számláló mozgalom vezetőinek szembe kellett nézniük azzal, hogy a hivatalos szélsőjobbra rátromfoló nyilas mozgalom is értő fülekre talált a militarista és „keresztény-nemzeti” szellemben átnevelt leventék között.
Tizenéveseket a frontra
Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követően a Szálasi-kormányzat által elrendelt totális mozgósítás keretében a 14 és 20 év közötti, alig kiképzett leventekorú fiatalokat is frontszolgálatra oszthatták be. Zömmel belőlük töltötték fel például a Hunyadi SS-páncélgránátos hadosztályt, ahová nemcsak a náci-nyilas propaganda és agymosás hatása alatt jelentkeztek önként a fiatalok, hanem azért is, mert jobb ellátást reméltek, mint ami a honvédségnél járt, az elhúzódó kiképzéssel pedig időt is nyerhettek. De jórészt leventekorúak alkották a Budapest ostroma során megsemmisült I. és II. számú egyetemi rohamzászlóaljat, a Kisegítő Karhatalmi (KISKA) alakulatokat (némelyikük a németellenes ellenállásban is játszott némi szerepet), de a hungarista harccsoportokat és a hírhedt Vannay-riadózászlóaljat is. A véreskezű nyilas pártszolgálatosok között is akadtak jó néhányan a leventemozgalomból kikerült generációból.
A nyilas adminisztráció 1945 elején a kiürítés jelszavával tömegesen kényszerített magyar leventéket a minden irányból támadott Németországba; számukról csak becslések állnak rendelkezésre, de akár a több százezres nagyságrendet is elérhette. A vagonokban kiutaztatott leventék megpróbáltatásai ezzel nem értek véget: sokukat odakinn Waffen-SS-egyenruhába öltöztették, és bevetették a fronton. A német összeomlás után tömegesen kerültek angolszász, francia vagy szovjet hadifogságba. A szovjet fogságba került leventéket sokszor nem reguláris hadsereg katonáiként kezelték, így elítéltként a Gulagra kerültek. Bár a nyugati fogságból nagyobb arányban kerültek haza épségben, a franciák előszeretettel rekrutáltak finomabb-nyíltabb erőszakkal magyar fiatalokat a friss gyarmati konfliktusokban bevetett idegenlégióba. És már a hazatérés sem volt mindig biztonságos: a frissen felállított csehszlovák haderő egyik egysége például 1945 nyarán helyi magyar és német civilek mellett többtucatnyi Németországból hazafelé tartó magyar leventét is lemészárolt Pozsony mellett.
Eközben itthon az Ideiglenes Nemzeti Kormány is törvényen kívül helyezte a leventemozgalmat, amelyet azonnali hatállyal feloszlatott, vagyonát pedig szétosztotta az akkor alakuló, többé-kevésbé demokratikus pártok között. A leventemozgalom számos vezetője került népbíróság elé, például a már említett Béldy Alajos is, noha őt már a nyilas puccsot követően is letartóztatták, majd bujkálni kényszerült. Később önként jelentkezett a debreceni ideiglenes kormánynál, ahol egy ideig a fegyverszüneti bizottságot is vezette. Ennek ellenére a politikai rendőrség őrizetbe vette, a népbíróság pedig 1945 nyarán első és másodfokon is kötél általi halálra ítélte, amit a főhatalmat gyakorló Nemzeti Főtanács utóbb életfogytiglani kényszermunkára változtatott. A sors iróniája, hogy a leventemozgalmat sommásan csak fasiszta szervezetként emlegető Rákosi-rendszer leventepótlékként, Munkára, Harcra Kész (MHK) néven maga is létrehozta a maga erősen militarista sportmozgalmát.
| A levente-tízparancsolat 1. A levente megtartja fogadalmát. 2. A levente Istenfélő és vallásos kötelességét teljesíti. 3. A levente szereti hazáját, a Nemzet hagyományait és hőseit tiszteli, s önmagában a harcos erényeket neveli. 4. A levente hű az államfőhöz, a törvényeket és a hatóságok rendelkezéseit tiszteletben tartja. 5. A levente szereti a szüleit és ragaszkodik a családjához. 6. A levente elöljáróinak és feljebbvalóinak bizalommal és szívesen engedelmeskedik. 7. A levente lovagias, megbecsüli, segíti leventebajtársait és magyar testvéreit. 8. A levente nemesíti lelkét, ápolja és edzi a testét, harcra készül. 9. A levente jellemes, józan életű és vidám, mindig igazat mond, a fellépése öntudatos, katonás és fegyelmezett. 10. A levente óvja és gyarapítja a nemzeti vagyont, a hazájáért magyar becsülettel él, tanul, dolgozik és küzd. |
