A kormány legmagasabb szintű drogpolitikai döntés-előkészítő testülete, a kábítószerügyi koordinációs bizottság (kkb) tavaly decemberi ülésén Téglásy Kristóf, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (Nefmi) ifjúságügyi főosztályvezetője bejelentette: a 2009-ben kilenc évre (2010- 2018) elfogadott drogstratégiát a kabinet érvénytelennek tekinti, helyette még 2011-ben újat dolgoztat ki. Téglásy ugyanitt "vállalhatatlannak" nevezte a kidobott koncepciót, és létszám-gazdálkodási korlátokra hivatkozva felmentette állásából Portörő Péter nemzeti drogkoordinátort és három munkatársát. A kkb-t vezető kereszténydemokrata Soltész Miklós szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár valószínűleg nem akart konfrontálódni a szakmával, ezért is hagyhatta Téglásyra a piszkos munkát. Soltészt a jelek szerint az egész drogprobléma nemigen érdekli, a Narancs legalábbis úgy tudja, eddig alig vett részt a kkb ülésein.
A bejelentések után a kkb összes jelen lévő, civil ernyőszervezetek által delegált tagja kivonult az ülésről, közleményük szerint ugyanis "elfogadhatatlan, hogy a jelenlegi kormányzat teljességgel a bizottság és a szakmai szervezetek kizárásával hoz meg ilyen horderejű döntéseket, és azokat ultimátumszerűen közli a bizottsággal". Téglásy MTI-hez eljuttatott sorai alapján a változtatások fő oka az, hogy "a jelenleg érvényben lévő - az előző kormányzat és az MSZP-SZDSZ által elfogadott - drogstratégia alapelvei és irányelvei nem állnak összhangban a jelenlegi kormány drogpolitikai alapelveivel". Szakmai érvekkel nehéz is lett volna indokolni a 2009-es koncepció félredobását, az ugyanis a 2000-ben útjára indított első Nemzeti Drogstratégia tapasztalataira építve, annak meghosszabbításaként született meg - a szakma teljes konszenzusa mellett. A 2009-es stratégiához kapcsolódó cselekvési tervet 2010. februárig kellett volna elkészíteni, amire viszont a közelgő kormányváltás miatt már nem került sor - vagyis a két éve elfogadott stratégia most anélkül megy a kukába, hogy egyáltalán esélyt kapott volna a kipróbálásra.
Ez év január 1-jével a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet önálló jogi személyiségként megszűnt. (Az intézet drogpolitikában játszott évtizedes szerepéről és az első Nemzeti Drogstratégia eredményeiről lásd keretes írásunkat.) A munkatársak kétharmadának távoznia kellett, akik maradhattak, azok a Nefmihez tartozó költségvetési háttérintézmény, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézeten (NCSSZI) belül létrehozott fiókirodában, a Nemzeti Drogmegelőzési Irodában (NDI) dolgoznak tovább.
Új emberek
Az igazgató Felvinczi Katalinnal együtt mennie kellett a 2000-es és 2009-es stratégia kidolgozásában úgyszintén oroszlánrészt vállaló Topolánszky Ákos igazgatóhelyettesnek is, a drogstratégia kidolgozásáért felelős új NDI élére pedig - hosszas keresgélés után - Grezsa Ferenc került. Grezsa gyakorlott pszichiáter, de az elmúlt tíz évben érintőlegesen foglalkozott addiktológiai témákkal. 1987-től néhány évig vezette a Szegedi Ifjúsági Drogambulanciát, 2001-től pedig - több tucat más szakértő mellett - tagja volt az Oktatási Minisztérium Drogprevenciós Pedagógus-továbbképzési Program Szakmai Munkacsoportjának is. Ám sem a 2000-es stratégia megvalósításában, sem a 2009-es kialakításában nem vett részt, az elmúlt tizenöt évben pedig elsősorban a mentálhigiéné területén volt tevékeny. Személye nemcsak azért volt elfogadható a döntéshozóknak, mert távol maradt az előző két stratégia kidolgozásától. Közéleti ismertségét egyébként 1990 márciusában alapozta meg, amikor Apák és fiúk című cikke megjelent a Csurka István-féle Magyar Fórum hasábjain. A szabad magyar sajtó hajnalán ez volt az első írás, amely a demokratikus közéletben megjelenő, többnyire SZDSZ-es politikusok hitelességét apáik korábbi tettei miatt próbálta lerombolni, alig leplezett zsidózással nyomatékosítva eszmei mondandóját. A cikk az MDF 1990-es kampányának egyik fő fegyvere lett, és máig érezteti hatását a szélsőjobboldali eszmékre fogékony ideológusok körében. Grezsa 1990 és 1994 között az MDF országgyűlési képviselője, 1998-ban elnökségi tagja volt az MTV Közalapítvány kuratóriumának, ahol később - egészen 2003-ig - médiaszakértőként dolgozott.
A stratégia tervezetének kidolgozására felkért tízfős szakértői munkacsoport összeállítása már Grezsa feladata volt, ő pedig mindenekelőtt a politikai-ideológiai elvárásoknak igyekezett megfelelni. Csapatában egyedül Rácz József pszichiáter kapott helyet azok közül, akik a korábbi koncepciók kialakításában szerepet játszottak. Tagja lett viszont több, keresztény elkötelezettségét nyíltan vállaló addiktológus szakember, köztük Victorné Erdős Eszter református lelkész, lelkigondozó; helyet kapott a csapatban Urbán Zoltán, az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Főigazgatóság főosztályvezetője, és Lányi András, a Védegylet alapítója is. "A szakértői munkacsoportban leképeződnek a drogmegelőzés, drogterápia szempontjából leginkább releváns szakterületek" - válaszolt írásban lapunknak Grezsa, amikor a munkacsoport összeállításának szempontjairól kérdeztük. Ennek némileg ellentmond, hogy a prevenciós és terápiás tevékenységet napi szinten gyakorló civil ernyőszervezeteket senki nem képviselhette a stratégiaírás során, míg az addiktológiai szakemberek között egyedül Rácz Józsefnek van számottevő tapasztalata az ártalomcsökkentő módszerek területén.
Új elképzelések
Az új stratégia első tervezetét augusztus végére készítette el a munkacsoport. (A Narancs szeretett volna ott lenni az egyes szakmacsoportokkal folytatott megbeszéléseken, ám az NDI az utolsó pillanatban úgy döntött, újságírókat nem enged be a készülő stratégia társadalmi egyeztetésére.) Gyakorlatilag az összes szakterülethez kapcsolódó civil ernyőszervezet tiltakozott - és tiltakozik jelenleg is a koncepció elfogadása ellen. A Magyar Addiktológiai Társaság közleménye szerint "az új stratégia megalkotásának nincsenek szakmai okai, ugyanakkor tudomásul vesszük, hogy a politikai megrendelés egy új szakmapolitikai dokumentum létrehozását tette szükségessé". Súlyos kritikát fogalmazott meg a Magyar Drogterápiás Intézetek Szövetsége, az Ártalomcsökkentők Közhasznú Szakmai Egyesülete és a Magyar Drogprevenciós és Ártalomcsökkentő Szervezetek Szövetsége is. A Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Drogambulancia Alapítvány "irreálisnak és utópisztikusnak" minősítette a stratégia célkitűzéseit, leghatározottabban pedig a TASZ tiltakozott az előirányzott változtatások miatt. Egybecsengő véleményük figyelembevétele távolról sem garantált, Grezsa lapunknak küldött válasza szerint legalábbis "a fölmerült javaslatokat ugyanez a munkacsoport fogja összesíteni, illetve - ha indokoltnak látja - beépíteni a tervezetbe". A véglegesített szöveg várhatóan két hét múlva kerül az államtitkárság elé - a szakértői munkacsoport illetékessége akkor megszűnik, és már csak a tárcák véleményezik a kész terveket. Onnantól a végeredmény és az annak alapján készülő részletes akcióterv leginkább Soltészen és szűk csapatán múlik. A vonatkozó országgyűlési határozati javaslat benyújtása decemberre várható.
"Ezzel a tervezettel nem az a baj, hogy szélsőségesen elutasító, hanem az, hogy szélsőségesen kaotikus" - így summázták véleményüket a Narancsnak az addiktológusszakma képviselői. Mint mondják, érezhető, hogy az egyes fejezeteket más és más szakember írta, és a külön egységek nem adnak ki valamiféle egységes koncepciót. Részben ezért, de főként a politikai megfelelni akarás miatt a szöveg zavaros, és hemzseg az önellentmondásoktól - a legkevésbé egy átgondolt stratégiára emlékeztet. A tervezet a bevezetésben például elismeri, hogy a 2000-es stratégia "összességében hatékonynak bizonyult, mivel hazánkban sikerült elkerülni a drogjelenség robbanásszerű kiterjedését, továbbá kialakult az a társadalmi és szakmai hálózat, amely hozzájárulhat a probléma még eredményesebb megelőzéséhez és kezeléséhez". A 2000-2009-es stratégia eredményeire mégis egy-egy kiragadott számsorban utalnak csupán. Hasonlóan ellentmondásos, hogy a tervezet első bekezdéseiben még elvetendőnek tekinti a fogyasztók stigmatizálását, és részben társadalmi-szociokulturális okokkal magyarázza a kábítószer-fogyasztás terjedését. Aztán néhány bekezdéssel később mégis megállapítják, hogy "a droghasználat erkölcsi alapon is megítélhető és elutasítható".
"Ami ebben a stratégiában jó, az benne volt az előzőben is - minden más rossz irányba mutat" - értékeli a dokumentumot a szakértők többsége. Szerintük a rossz irányt az adja, hogy a 2009-ig elfogadott stratégiával ellentétben - amely a realitásokból indult ki - az új, Grezsa-féle koncepció végcélként egy tökéletesen szermentes társadalmat vázol, a kábítószer elleni küzdelem eszközeit pedig ezen utópiáért folytatott "harcnak" rendeli alá. E vízió következménye az is, hogy - szemben a 2000-essel, melynek részeredményeit kétévente a kkb, félidőben pedig egy nemzetközi kutatóintézet értékelte - az új tervezet nem rendelkezik konkrét, számon kérhető célmutatókról. Pedig ez alapvető elvárás minden épkézláb nemzeti stratégiával szemben, főleg, ha az kilenc évre szól.
Új problémák
"A serdülők között ma 25-30 százalékos azok aránya, akik már egyszer kipróbáltak valamilyen szert. Ez azonban azt is jelenti, hogy mintegy 70 százalékuk nem. Az új stratégiában, a megelőző programok mellett, azokat is támogatjuk, akik nem használnak szereket. Ez pedig szintén komoly koncepcióváltást jelent" - nyilatkozta a napokban Grezsa a Metropol című, ingyenes országos napilapban. Szavait több hozzáértő forrásunk kifogásolta, mondván, "azt sugallják, hogy eddig ez éppen fordítva volt: mintha az eddigi koncepció a droghasználatot támogatta, a szerrel nem élőket pedig hátrébb helyezte volna". A Grezsa-féle tervezet mindenesetre azt próbálja érzékeltetni, hogy mindig, minden egyéni élethelyzetben a "szermentes" életet kell célként kitűzni. Ez a visszatérően hangsúlyozott, ún. "felépülés-központú" szemléletmód része volt az előző stratégiáknak is, viszont azok differenciáltak az egyéni sorsok, az addikciók súlyossága és az egyes súlyossági szintekhez rendelendő kezelési eszközök között. Az új változat viszont kínosan kerüli az ártalomcsökkentés fogalmát, és alig szól az egyébként is alulfinanszírozott alacsony küszöbű - az absztinenciára nem elvárásként tekintő - szolgáltatások szükségességéről. Pedig e szolgáltatások éppen a leginkább stigmatizált, addikcióval élő csoportok számára jelenthetnek kiutat. "Az ártalomcsökkentés nem csak arról szól, hogy tűt osztogatunk heroinistáknak. A partikon történő felvilágosítás, az óvszerosztás és a helyi kiegészítő szociális szolgáltatások szintén fontosak. Az intravénásszer-használók többnyire a társadalom peremén élő, rossz szociális helyzetű emberek, akiknek alig van kapcsolatuk a szociális ellátórendszerrel. Az ilyen alacsony küszöbű programokban találkozhatnak olyanokkal, akik nem ítélik el egyből azt, amit csinálnak, és kialakulhat egyfajta bizalmi viszony is. Így ezek a programok kaput nyithatnak a szerhasználóknak a kezelés, a társadalom felé" - mondja a Narancsnak Csák Róbert, a VIII. kerületi Kék Pont Drogambulancián, a Kontakt Program tűcseréjében dolgozó addiktológiai konzultáns, szociológus. Alig több mint húsz olyan ellátóegység van az országban, ahol működik tűcsere-szolgáltatás; a latenciával is kalkuláló becslések szerint országszerte mintegy tízezer súlyos intravénás függő lehet az országban. Regisztráltan harmaduk él e lehetőséggel kisebb-nagyobb rendszerességgel, és nagyjából 400 ezer steril tű kerül így "forgalomba" évente. A szintén alulfinanszírozással küszködő szubsztitúciós programok (például a metadonprogramok) férőhelye alig közelíti az ezret, a várólisták sokszor végtelen hosszúnak tűnnek. Ám az ilyesfajta ártalomcsökkentő programoknak is köszönhető, hogy - a Kábítószer és Kábítószer-függőség Európai Megfigyelő Központjának legutóbbi nemzetközi összehasonlítása alapján - az intravénás kábítószer-fogyasztók HIV- és hepatitis B-fertőzöttségében Magyarország a legalacsonyabb prevalenciával rendelkező országok között található, míg a hepatitis C vírus esetében a közepesen alacsony fertőzöttségű országok között helyezkedik el. (Nálunk uniós viszonylatban is kiugróan alacsony a kábítószer miatti elhalálozási ráta, egymillió lakosra vetítve sem éri el az évi két halálesetet.) A Drog Fókuszpont Nemzeti Kábítószer Adatgyűjtő és Kapcsolattartó Központ évtizedes kimutatása szerint a kábítószerrel összefüggő évi költségvetési kiadásokból (kökk) 2007-ben - amikor a teljes kökk-keretösszeg a legmagasabb volt az elmúlt tíz évben - összesen 376 millió forint ment az alacsony küszöbű programok és egyéb szociális ellátó egységek együttes finanszírozására. Ebből körülbelül 150 millió forint jutott az alacsony küszöbű programokra, azóta ez a szám évről évre csökken. Ha e tendencia folytatódik, az alacsony küszöbű programok könnyen a megszűnés szélére sodródhatnak.
Zéró tolerancia
Az új, az absztinenciát szinte megkövetelő szemlélet megágyaz a büntetőpolitika szigorításának is. Noha a tervezet hangsúlyozza, hogy a kínálatcsökkentés fő célja a terjesztők felderítése, jogi tekintetben nem javasol különbségtételt használók és dealerek között - szövege szerint legalábbis "a kábítószerekkel kapcsolatos büntetőjogi felelősség alól sem kábítószer-függőség, sem más indok nem mentesíthet". Emellett utal azon szigorítás szükségességére is, miszerint a lebukott fogyasztó egy adott időintervallumon belül csak korlátozott számban választhatná az elterelés folyamatát - ami minden észérvnek ellentmond. Amint a Drog Fókuszpont legfrissebb publikált adatai mutatják, az elmúlt évtizedben a kökk irreálisan nagy hányadát - átlagosan több mint 75 százalékát - fordították a büntető igazságszolgáltatás vonatkozó kiadásainak fedezésére. 2007-ben a kökk összértéke 9,8 milliárd forint körül volt, ebből majdnem 7,4 milliárdot emésztett fel a büntető-igazságszolgáltatás, nagyjából egymilliárd forint jutott a kezelés, újabb egymilliárd a kutatás és a prevenció területére. Az aránytalanság fő oka az, hogy - ellentétben a legtöbb nyugat-európai országgal, ahol ráadásul a szocális ellátórendszer is sokkal fejlettebb - a hatóságoknak még ma is eljárási kötelezettségük van minden egyes kábítószer-fogyasztás tettenérésekor. A statisztika szerint az ilyen eljárásoknak nagyjából 80 százaléka még mindig a fogyasztók ellen irányul: például 2009-ben 4828 visszaélést regisztráltak, ebből 4048 esetet fogyasztói szinten.
A szakértők szerint probléma, hogy míg az új koncepció a "kábítószer" ellen folytat harcot, és az "egészséget" mint legfontosabb értéket helyezi középpontba, ezen alapvető fogalmakat sem írja körül pontosan. Grezsa lapunknak küldött levele alapján az új stratégia megalkotásának egyik fontos oka épp az, hogy a szerhasználat új jelenségeként megjelentek és hódítanak a dizájnerdrogok. E problémakör hanyagolását - de legalábbis elégtelen megjelenését - mégis kifogásolja az összes szakmai szervezet. Tény, hogy a dizájnerdrog kifejezés egyetlenegyszer szerepel a tervezetben. Pedig ezek a papíron legálisan hozzáférhető szerek okozta gondok megjelentek az ellátórendszer mindennapjaiban is. "A dizájnercuccok elterjedése előtt a tűcserében azzal fordultak hozzánk a kliensek, hogy adjunk nekik gyógyszert, ami elviselhetővé teszi számukra a megvonást. Rengetegen átállnak viszont a dizájnerdrogokra; olcsóbbak, tisztábbak, viszont sokszor rövidebb a hatásuk, emiatt naponta akár tízszer is lövik magukat. Sokkal rosszabb állapotban térnek vissza. Már nem gyógyszert kérnek, hanem hogy küldjük őket kórházba, azonnal" - jellemezte az akut problémát Csák Róbert.
Mások arra figyelmeztetnek, hogy jelentős részben a legális kábítószerek - mint a gyógyszerek és a dizájnerdrogok - használatának következményeként az elmúlt öt évben másfélszeresükre nőttek az életprevalencia arányszámai a serdülők körében, tehát ennyivel többen próbálnak ki valamilyen stimulálószert. Mint azt a HBSC, a WHO iskoláskorú gyermekek egészség-magatartását vizsgáló magyarországi felmérése mutatja, a 9. és 11. évfolyamba járó diákok (a marihuána után) a legálisan beszerezhető gyógyszereket próbálgatják legszívesebben. A Drog Fókuszpont legfrissebb adatai szerint a fiatalok körében "a marihuána elterjedtségétől alig marad el a gyógyszer és alkohol együttes fogyasztása (12,5 százalék). A harmadik-negyedik legelterjedtebb szer szintén legális: az orvosi recept nélküli nyugtatók fogyasztása (8,9 százalék) és a szipuzás (7,6 százalék)." Jó hír, hogy a munkacsoport tagjai közül állítólag többen is sürgetik egy alkoholstratégia megvitatását, majd elfogadását. Ha ugyanis valóban az "egészséges társadalom" a kívánt végcél, akkor ahhoz átfogó, a szenvedélybetegségeket együttesen kezelő stratégiára volna szükség. Kár, hogy a nagypolitikát e kérdések egyre kevésbé foglalkoztatják. Tíz éve még helyettes államtitkárt neveztek ki a koordináció élére, és a kkb-ben még öt-hat évvel ezelőtt is miniszterek egyeztettek. Ma a koordinációt főosztályvezetői szintről vezénylik - pedig a drogkoordinátor szerepe akkor hatékony, ha érvényes szereplője az ágazatközi egyeztetésnek. E tendenciát durván tükrözik a költségvetési adatok is. 2007-ben még csaknem egymilliárd forint állt az illetékes minisztérium rendelkezésére, és ezt a pénzt prevencióra, fekvőbeteg-ellátásra, a drogambulanciák és a szubsztitúciós programok finanszírozására fordították. Az e célokra elkülönített összeg 2009-re 760 millióra csökkent, 2010-ben alig haladta meg az 500 milliót. Az idei költségvetés kevesebb mint 400 millió forintot költött erre, a jövő évi tervezet pedig ilyen célokra - a szakma teljes megdöbbenésére - 300 millió forintot biztosítana a Nefmi számára.
Egy évtized drogpolitika
"Aki a droggal kacérkodik, az ördöggel is cimborál" - jelentette ki 1999-ben, első országértékelő beszédében Orbán Viktor, és e mondat szellemében az első Fidesz-kabinet jelentősen szigorította a drogfogyasztást érintő Btk.-passzusokat. Kevésbé ismert, hogy - a restriktív büntetőpolitikával párhuzamosan - éppen az első Fidesz-kabinet teremtette meg az autonóm prevenciós drogpolitika gyakorlatának kereteit: ekkor indultak meg az első államilag dotált ártalomcsökkentő programok is.
Az akkori Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára, Topolánszky Ákos ragaszkodott az önálló szakmai munkához, és munkatársaival kilenc éven átívelő nemzeti drogstratégiai koncepciót dolgozott ki. Mint azt a 2000-es koncepció megvalósításában (és később a 2009-es megalkotásában) jelentős szerepet játszó Felvinczi Katalin a Narancsnak megjegyezte, a 2000-ben készült Nemzeti Drogstratégián kívül a magyar demokratikus államigazgatás történetében máig nem ismert olyan nemzetpolitikai stratégia, amelyet - politikai és szakmai konszenzus mellett - sikerült az eredetileg tervezett időintervallumban elejétől a végéig megvalósítani. Ennek eredményeit, különösen a társadalmi és szakmai hálózat kifejlődését - a szociális ellátórendszer szereplőitől kezdve a civil szervezeteken át a koordinációért felelős szakemberekig - a kábítószerügyek avatott szereplőinek mindegyike méltatta. A stratégiával együtt a minisztérium háttérintézményeként 2001-ben létrehozott Nemzeti Drogmegelőzési Intézet tíz éven keresztül részleges pénzügyi és szakmai autonómiával működött. A 2002-ben hatalomra jutó szocialista kormány egy év után megszüntette ugyan Topolánszky államtitkári megbízatását, de nem szólt bele az NDI szakmai munkájába. Így abba sem, hogy Felvinczi Katalin NDI-igazgató - akit 2005-ben neveztek ki a kábítószerügyekért felelős miniszteri biztosnak - az államtitkári pozíciójából két évvel korábban felmentett Topolánszkyt tette meg megbízott igazgatónak. A Topolánszky-féle stratégia és az NDI kilencéves munkásságának elvitathatatlan érdeme, hogy intézményesítette a pszichoaktív szerektől függő betegek ellátását a szociális és egészségügyi ellátórendszerben. Ez idő alatt alatt nyolcról huszonegyre nőtt a drogambulanciák és közel négyszeresére a rehabilitációs intézetekben rendelkezésre álló ágyak száma. Az NDI nagyjából évi 150-160 millió forintnyi keretéből finanszírozták a döntően az elterelés során alkalmazott ún. javallott prevenciós szolgáltatásokat és kutatásokat.
Topolánszky és Felvinczi nevéhez fűződik az országszerte kilencven helyi központot tömörítő prevenciós intézményhálózat, a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok (KEF) életre hívása is. A KEF kialakításának köszönhetően ma csaknem minden húszezernél nagyobb lélekszámú településen működik valamilyen szintű koordináció az egyes ellátó intézmények között. Igaz, a Narancsnak nyilatkozó Felvinczi Katalin szerint a magyar drogkoordináció legnagyobb problémája továbbra is az, hogy az ellátórendszer egyes intézményei között a betegek számára nincs megfelelő átjárás. "Mind a 2000-es, mind a 2009-es stratégia megoldásokat keresett erre. De az egyes ellátók nem működnek együtt egymással, főleg a kooperáció kultúrájának elégtelensége miatt, de szerepet játszhat ebben az is, hogy miután az intézmények az egyes ellátottak után kapnak támogatást, ellenérdekeltek lehetnek a finanszírozásban" - mondta az egykori igazgató. A "dizájnerrobbanás" óta e probléma az alacsony küszöbű ellátóegységeknél is egyre gyakoribb, a piacra kerülő új anyagok kiszámíthatatlan tüneteket produkálnak, a használók egyre többször szorulnak akut kórházi kezelésre - az egészségügyi intézmények viszont nem állnak készen a fogadásukra.
"A magyar drogpolitika szenvedéstörténete szorosan összefügg azon lesújtó eredményt produkáló kutatások eredményeivel, melyek szerint a magyarok minden más társadalmi csoportnál jobban elítélik és elutasítják a droghasználókat. Sokkal inkább, mint a homoszexuálisokat, az AIDS-betegeket vagy a cigányokat. A kábítószer mint társadalmi jelenség nagyon súlyos, morális alapokon nyugvó társadalmi megosztottságot élvez, emiatt pedig rendre kiszolgáltatottá válik a nagypolitika számára" - foglalta össze évtizedes tapasztalatát Felvinczi Katalin.
