Gázvezetékek Eurázsiában: Csövesek

szerző
Beregi István,Bíró Gáspár
publikálva
1998/14. (04. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A gáz az új korszak, a Vízöntő tipikus áruja. Láthatatlan, súlytalan, szagtalan (hacsak össze nem keverik valami büdösítővel), és az értéke folyamatosan emelkedik. Könnyű szállítani, tárolni, környezetbarát, egyáltalán, előre köszön, olyan kellemes partner. És az élet lassan lehetlenné válik nélküle. Ennek megfelelően, ha lesz "harc a világ újrafelosztásáért", akkor az miatta és érte indul majd el. (Na jó: meg a vízért.)

A gáz az új korszak, a Vízöntő tipikus áruja. Láthatatlan, súlytalan, szagtalan (hacsak össze nem keverik valami büdösítővel), és az értéke folyamatosan emelkedik. Könnyű szállítani, tárolni, környezetbarát, egyáltalán, előre köszön, olyan kellemes partner. És az élet lassan lehetlenné válik nélküle. Ennek megfelelően, ha lesz "harc a világ újrafelosztásáért", akkor az miatta és érte indul majd el. (Na jó: meg a vízért.)

A csőlátás kifejezés, nem kétséges, rövidesen átértelmeződik, és bevonul a geostratégia szakszótárába: nagyszabású víziót fog jelenteni arról, hogy merre haladnak majd az Eurázsiát egyetlen mozgalmas geostratégiai övezetté egybeszövő olaj- és gázvezetékek. A csövek.

A csövek szédületes üzlet. Sokat hallottunk ebben az évtizedben a Kelet és a Nyugat közeledéséről, számos ország kívánta belemanőverezni magát a híd szerepébe, köztük a Mi Hazánk is. Ha azoknak a terveknek csak egy része valósul meg, amelyek jelenleg papíron, azaz szerződések, tervezetek vagy szándéknyilatkozatok formájában léteznek, akkor a hídszerepet ebben az összefüggésben simán el lehet felejteni.

Álmodozók

Ilyen tervekből több is forgalomban van mostanság. Korunk olyan jelentős arctáncoltatói, mint egyes közép-ázsiai posztszovjet illetékesek, például attól függően nyilatkoznak róluk, hogy hol vannak és kivel tárgyalnak. Vegyük például a kazah illetékesek elképzeléseit: Washingtonban nyilatkozva a megépítendő kazah forrásvidékekről kiinduló csövek átszelik majdan a Kaszpi-tengert, hogy végül a törökországi Ceyhan kikötőjében ürítsék tartalmukat az óceánjárókba. Moszkvában a tengizi anyagnak az orosz Novorosszijszk fekete-tengeri átrakója is megteszi. Kínába közben tehervonatokon szállítják az égetnivalót Kazahsztánból.

És a kazahok távolról sem az egyetlen álmodozók.

Egy másik terv szerint egy összesen 8000 kilométeres, összefüggő csőrendszer épülne az elkövetkező években az egykori selyemút mentén. Egy harmadik szerint a messzi észak-oroszországi Jamal-félszigetről induló 4000 km-es gázvezeték valahol Németországban érne véget: a vezeték lengyelországi szakaszának megépítése közös vállalkozás a Gazprom és a helyi cégek között, mostanában a legnagyobb vállalkozás - 2,5 milliárd dollár - Lengyelhonban. (Nemrég egy nyugati bankkonzorcium 3 milliárd dollárt szavazott meg a Gazpromnak a beruházás minél hamarabbi befejezésére.) Nem kevésbé jelentősek az észak-dél csapásirányt követő csőtervek, földközi-tengeri és perzsa-öbölbeli kijárattal. A csövesek nem ismernek lehetetlent: tengerfenéken, hegyen-völgyön, sivatagon, ideges kaukázusi népcsoportok lakta vidéken és még talán a levegőben is vezetéket akarnak építeni. Ha tehát e terveknek csak egy része, mondjuk úgy egyharmada valósul meg a jövőben, a csövek által összekötött országok és régiók olyan egymásrautaltsági állapotba kerülnek, amely páratlan a történelemben. Az egész vállalkozásból messze kiemelkednek jelentőségben a gázt szállító vezetékek: akik a cső eredeténél birtokolják a csapot, nyilvánvalóan a legjobb helyzetben vannak, míg a forrástól való távolság arányában nő a többiek kiszolgáltatottsága.

Szendvics

És már a közeljövő is mozgalmasnak látszik. Nem is olyan sokára létrejöhet a geostratégiai Big Mac, a közepén két réteggel: az egyik Oroszország, a másik meg az Orosz Föderációval földrajzilag általában nem határos övezet, amelyben az oroszok hagyományos kliensei, potenciális szövetségesei, valamint az orosz fegyverek és hadiipari csúcstechnológiák fogyasztói foglalnak helyet. Ez utóbbiakra példák: Örményország, Tádzsikisztán, Irak, valamint Szíria, Irán és Kína. A zsömle két felét Északról a jeges tengerek és Kanada mögött amerikai területen továbbra is a másodperceken belül bevetésre készen álló Minuteman III-ok gyűrűje, a NATO nyugat- és dél-európai tagjai, valamint az indiai-óceáni Diego Garcia és körülötte - egyelőre csak a Pentagon tervezőinek asztalán létező - úszó erődök képezik, illetve képeznék. A két "orosz réteg" között délnyugatról és délről pedig Törökország, Egyiptom, Izrael, Szaúd-Arábia és Pakisztán található. A szendvics nyitott része a Csendes-óceánra néz, Délkelet-Ázsián és a titokzatos, többnyire saját magával elfoglalt Indián keresztül. A csövek egyrészt a felsoroltak majd mindegyikét érintik valamilyen, általában életbevágó módon, másrészt amennyire szolgálhatnak jó értelemben vett összekötő kapocsként, annyira alkalmasak alacsony intenzitású konfliktusok folyamatos generálására és táplálására.

Lehet, hogy háború vagy háborúk döntik el azt, hogy mi lesz a mai tervekből, és lehet persze, hogy mégsem. És ezt nyilván nagymértékben befolyásolja a Kaszpi-tenger mellékén található, egyelőre a fentiek értelmében tisztázatlan státusú országok belső helyzetének alakulása. Azerbajdzsánról, Grúziáról, Kazahsztánról és Türkmenisztánról van elsősorban szó, megannyi etnikai és egyéb konfliktustól barázdált poszt-szovjet, ám szabadságszerető kis honról. Ahogyan egy szakértő tavaly ősszel megfogalmazta, alapvetően két forgatókönyv lehetséges ezekben az országokban: a nigériai vagy a norvég modell követése. Az első szerint az ásványkincsek eladásából származó nagy stekszet egy szűk csoport egyszerűen elteszi, miközben a lakosság nyomorog; a másodikra meg nemigen érdemes szót vesztegetni. Lássuk most, hogy milyen megfontolások vezérlik az egyes fontos szereplőket.

A jenkik új Alaszkája

Az amerikaiak általában öt pontban foglalják össze érdekeiket a Kaukázusból és Közép-Ázsia területeiről kiinduló vezetékek ügyében. Stuart Eizenstat kereskedelmi miniszterhelyettes imigyen foglalta őket össze egy 1997. júliusi szenátusi meghallgatáson: a) a kaukázusi és közép-ázsiai országok politikai és gazdasági reformtörekvéseinek támogatása; b) gyors nemzetközi integrációjuk elősegítése; c) a Kaszpi-tengeri energiaforrások kiaknázásának haladéktalan megkezdése erős amerikai üzleti részvétellel; d) a grúziai, tádzsikisztáni és azerbajdzsáni konfliktusok megoldásának előmozdítása, a regionális együttműködés elősegítése és e) Irán elszigetelése, ugyanakkor Törökország, Oroszország és más régióbeli országok szerepvállalásának megerősítése az új szuverén, független államokkal való együttműködésben. Röviden: az amerikai befolyás megőrzése, lehetőleg erősítése a térségben: miközben, tesszük hozzá halkan, 1998 tavaszára az iraki tömegpusztítófegyver-program ellenőrzése gyakorlatilag kicsúszott Washington ellenőrzése alól, az izraeli-palesztin békefolyamat meg újból elakadt. Az amerikai stratégiai megfontolások közül ilyenformán mára toronymagasan kiemelkedik Irán távol tartása a Kaszpi-tenger melléki ügyektől és Törökország szerepének erősítése, úgy is, mint tranzitországénak, különösen az azeri olaj számára, és úgy is, mint a térség egyik legerősebb hadseregével rendelkező amerikabarát országénak. Washington szívesen látna egy szorosabb orosz-török együttműködést a regionális (különösen kaukázusi) ügyekben, de ezt egyelőre sok minden akadályozza, így a Karabah-kérdés lezáratlansága, nemkülönben Örményország szoros kapcsolatai Moszkvával. Fontos amerikai szempont továbbá, hogy a Kaszpi-tengeriek közül - Iránt leszámítva - egyik országot sem sújtják nemzetközi szankciók. Miután számos amerikai olajóriásnak vannak jelentős érdekei Oroszországban magában is, az alternatív déli, azaz Törökországot átszelő (és Ukrajnát, Moldovát, Romániát, Bulgáriát és Görögországot részben kikapcsoló), Ceyhanban végződő csövek vonzók mind stratégiai, mind üzleti szempontból. A Gazprom egyik legnagyobb kezdés előtt álló beruházása különben a Fekete-tenger mélyén áthaladó gázvezeték török területre, amelynek továbbvitele Ceyhanba a tervek szerint képes lenne biztosítani részben Izrael, a palesztin területek, Jordánia és Egyiptom szükségleteit is. Persze az amerikaiak 1998-ban továbbra is támogatni kívánják a térség országainak függetlenségét és biztonságát; elősegíteni a piacgazdaság kialakulását és olyan kormányok hatalomra kerülését és stabilizálását, melyek elkötelezettek polgáraik emberi jogai mellett. Ez utóbbiakat azonban egyelőre zárójelbe tehetjük, ugyanis ez év elejére a játszma kezdett eldurvulni. Sevardnadze grúz elnököt az ellene elkövetett legutóbbi, idén február 9-i merénylet során csak páncélozott járműve mentette meg, ami után a volt szovjet külügyminiszter minden diplomáciai megfontolást félretéve több sajtóértekezleten is utóbb meg nem nevezett orosz köröket tett felelőssé a vállról indított rakéták és hasonló hatékonyságú eszközök ellene való, szűnni nem akaró használatáért. Rámutatott az okok közül is néhányra: állítása szerint sokaknak nem tetszik, hogy az azeri-grúz együttműködés egy cső megépítésének előkészítésére, mely az oroszországi Novorosszijszk helyett grúz fekete-tengeri kikötőkbe továbbítaná az anyagot, meglehetősen előrehaladott állapotba került 1998 elejére. Amint az sem mellékes, hogy a grúzok egyre több, például a határőrizethez használatos amerikai eszközt kapnak ajándékba, úgymint leszerelt gyorsnaszádokat a parti őrségük számára. Ez idáig átalányban és általában az oroszok látták el a grúz partok "védelmét".

A muszka közbeszól

Moszkvában a térséggel kapcsolatos politikára is rányomja a bélyegét a régi és az új elit szemléletének különbözősége: míg a régiek közül egyesek a kipróbált szovjet eszköztár bevetésével igyekeztek a régióban olyan zűrzavart kelteni, hogy mindenkinek elvegyék a kedvét a biznisztől, az újak, nagyrészt maguk is szénhidrogénekben utazva, a csövekben láttak fantáziát. Hadd fúrjon csak a konkurencia, az igazi játszma akkor kezdődik, amikor a fekete aranyat ki kell vinni ebből a szállítási szempontból lehetetlen térségből. A technokraták szerint a lényeg: részt venni a különböző üzletekben, akármilyen szerény mértékben is. Mára a két koncepció viszonylag jól kiegészíti egymást: a szorgalmas nyugatiak mérnökileg kidolgozott csővezeték-nyomvonalai abház, karabahi örmény, kurd, afgán vagy ujgur válságövezetekbe futnak bele, így kénytelenek lenyelni, hogy az éves szinten milliárdos bevételeket jelentő szállítást jelenleg az oroszok látszanak elvinni. Csernomirgyin egy január 8-i sajtóértekezleten meglehetősen indulatosan fejtette ki, hogy, úgymond, "mi már a Szovjetunió megszűnése előtt kiszámítottuk, hogy a déli vezetékek gazdaságossági szempontból nem jöhetnek számításba", konkrétan is utalva a kazah-kaszpi-tengerfenéki-azeri-grúz- török területeken átmenő olaj-, illetve a Türkmenisztánból Iránon és Afganisztánon keresztül vezető gázvezeték terveire. Ez utóbbi különben a legzűrösebb tervek egyike, de tavaly létrejött egy 2 milliárd dollárt összedobó nemzetközi konzorcium e tárgyban az amerikai UNOCAL (54 százalék) vezetésével, japán, dél-koreai és pakisztáni cégek részvételével. A 800 mérföldesre tervezett gázvezeték a dél-kelet türkmenisztáni Daulatabad gázmezőt kötné össze Pakisztánnal. Közben a nem csak üzleti szempontból az elviselhetőségen túlszaladt orosz szállítási díjak miatt Türkmenisztán - sokak nemtetszésére - üzembe helyezett egy Iránba irányuló, viszonylag rövid, 129 mérföldes gázvezetéket mesés gáztartalékai első önálló értékesítési kísérleteként. Az oroszoknak nyilván nem tetszik, hogy a még jórészt a szovjet időkben feltárt tartalékokat és az egyes volt tagköztársaságokban felépített infrastruktúrát ma mások értékesítik, illetve használják. Mintegy ellenlépésként az utóbbi egy-két évben jelentős orosz cégek Irakban írtak alá nagy haszonnal kecsegtető szerződéseket (a szankciók miatt padlóra került iraki infrastruktúra úgy megsínylette az állást, hogy a kutak, vezetékek, finomítók üzembe helyezése komoly beruházásokat igényel), beszálltak az amerikaiak nagyobb bosszúságára az iráni atomüzletbe (Busher-erőmű), s komolyan fontolgatják egy bolgár-görög szállítóvonal létrehozását Burgasz és Alexandropolisz között. Ugyanakkor orosz cégek jelentős részesedéseket szereztek az elmúlt hónapokban a moldovai, ukrajnai és romániai vezetékrendszerekben, illetve feldolgozóiparban. A Lukoil például 1998. február 3-án a romániai Petrotelben, az állami olajfeldolgozó vállalatban 300 millió dollárért 51 százalékos részesedést szerzett - az oroszok a nyilvánosságra került információk szerint egyebek mellett a jövőben iraki (!) olajat kívánnak Romániában feldolgozni. Az oroszok átvették a cég adósságait is, 360 millió dollár értékben további befektetésekre vállaltak kötelezettséget, s megígérték, hogy a vállalatnál nem lesznek leépítések. (Február 3-án különben -az azóta ad acta helyezett - Csernomirgyin orosz miniszterelnök levelet küldött Constantinescu román elnöknek, amelyben kifejtette, hogy semmi nem akadályozza a két országot gazdasági kapcsolatai jelentős kibővítésében, s egyben meghívta moszkvai látogatásra Ciorbea - azóta ad acta helyezett - román miniszterelnököt.)

A szendvics tehát itt is szépen készül.

A Kaszpi-tenger melléki olaj, de különösen a gáz számára az Európai Unió jelenti az egyik lehetséges, és ami a legfontosabb, fizetőképes piacot, de a térség szállítóinak e téren szembe kell nézniük a mindenképpen jobb pozícióban lévő orosz konkurenciával. Egyesek Nyugat-Európában viszont fantáziát látnak a helyi hagyományos szállítási infrastruktúrafejlesztésben való részvételben. A magyar-szlovák gáthuzavona kapcsán talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Európa nyugati felében olyan kelet-nyugati, vagy más elnevezéssel eurázsiai szállítási folyosóban gondolkodnak, amelynek egyik vége holland kikötőkben van, többek között végighalad a Rajna-Majna-Duna-Fekete-tenger vízi úton, kirak vasútra egy grúz terminálon, berak az azeri partokon, kirak a kazahoknál és/vagy a türkméneknél, és vasúton már ott is van a végtelen kínai piacon. A TRASECA fantázianevet viselő és az EU által szponzorált, több grandiózus programból álló megavállalkozás is hozzájárul a maga módján az említett eurázsiai övezet kialakulásához.

A posztszovjet Eldorádó

A Kaszpi-tenger melléki országok megfontolásai talán a legképlékenyebbek. A sors viszont tanulékony és rugalmas - esetenként golyóálló - vezetőkkel áldotta meg őket. Az álmodozó Gamszahurdia már nincs, Elcsibej újabban az azeri irredentát szervezi Bakuban észak-iráni területek (Dél-Azerbajdzsán, helyi szóhasználattal) visszaszerzésére (s ezt megengedik neki, ugyanis néhány hónapja felsőbb engedéllyel tért vissza a fővárosba belső száműzetéséből). Másfelől nincs ember a földön, aki meg tudná jósolni, hogyan alakul a kaukázusi kis népek sorsa ebben a változatos korszakban, s a vízkészletek körüli 21. századi nagy közép-ázsiai marakodásnak még csak az előjelei mutatkoznak, de azok önmagukban is elég félelmetesek. Az azeri Alijev, a grúz Sevardnadze, a türkmén Nyijazov, a kazah Nazarbajev: ők azok, akik ma rivaldafényben vannak, őket udvarolják körül a Nyugat prominens személyiségei, vagy éppen az ő kárukra esküsznek össze mindenre eltökélt emberek. Tény, hogy az eddig tető alá hozott szerződéseken az ő kézjegyük szerepel, kérdés azonban, hogy e sokat próbált vidéken a szerződés fogalmát a hatalomban lévő volt szovjet apparatcsikgárda ugyanúgy értelmezi-e, mint Londonban, Párizsban vagy Washingtonban szokás. E vezetők politikailag a szó Európában bevett értelmében stabilnak aligha nevezhető országok élén állnak, s az sem biztos, hogy a pénz, illetve a még több pénz adott esetben a létező társadalmi és egyéb természetű feszültségeket oldani képes rövid távon.

A játszma egyik nagy vesztesét azonban már látni lehet, s ez Ukrajna. Az ukránok kétségbeesetten keresték az orosz energiaforrások alternatíváit, s a legaktívabb bábái voltak egy FÁK-on kívüli Ukrajna-Kaukázus-Kaszpi-melléki szövetségnek. Például a GUAM fantázianévre keresztelt integrációs kísérletnek Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova között. Hébe-hóba felmerült az a bolondos ötlet is, miszerint NATO-csapatok segítségét kellene kérni a nem orosz területen megépítendő alternatív útvonalak védelmére, mivel -a gúnyolódás vádját elkerülendő - az új független államok hadseregeiről csak a Békepartnerség-program keretében rendezett fogadásokon lehet szólni. Az ukránok helyzete meglehetősen reménytelen 1998 tavaszán: ugyanúgy képtelenek fizetni a kaszpi olajért és a türkmén földgázért, mint az orosz anyagért, csöveik nagyrészt már az orosz cégek kezében vannak, a Nyugat-Európát célzó vezetékek meg rendre úgy kikerülik őket, mint a pinty. Akár jópofa anekdota is lehetne, de nem az, mert megtörtént, hogy tavaly november elején megkérdezték egy sajtóértekezleten Rem Vjahirevet, a Gazprom vezérét, ugyan miért vágnak bele a Fekete-tenger fenekén átmenő és Törökországba vezető, méregdrága és technológiailag (karbantartást és a környezeti kockázatok csökkentését beleértve) legigényesebb vezeték megépítésébe, hiszen ott vannak az ukrán/moldovai/román/bolgár alternatív útvonalak? Vjahirev pajtás azt felelte, hogy a Fekete-tenger alatti vezeték egyebek mellett "tartalék útvonal", amennyiben Bulgáriában, Moldovában, Romániában vagy Ukrajnában "politikai instabilitás" állna elő. Ez nem akadályozza meg a Gazpromot, folytatta, hogy egy újabb egyezményt írjon alá Bulgáriával gázcső-ügyben (a már említett Burgasz-Alexandropolisz változat jegyében). Természetesen jelen van a terepen szinte minden jelentős nyugati, mindenekelőtt amerikai cég, s némelyek kijáróemberei Bakuban és a többi kaukázusi és Kaszpi-melléki fővárosban: olyan nagyágyúk, mint Haig, Kissinger és Baker volt külügyminiszterek, Cheney volt hadügyminiszter vagy Brzezinski és Scowcroft volt nemzetbiztonsági tanácsadók. A csecsenek meg Baroness Thatchert győzködik - a jelek szerint nem kevés sikerrel - szálljon ringbe kaukázusi közös piaci ötleteik valóra váltásáért.

Egyelőre azonban több a bizonytalanság és a spekuláció, mint a működő és hasznot hozó üzlet. A forgalomban lévő számok, akár az egyes szerződések értékére, akár a készletek becslésére vonatkoznak, csillagászatiak. Annyi biztos, hogy a fizetőképes kereslet meglehetős távolságra van a forrástól, s a szállítás problémájának megoldását a papírforma szerint az fogja befolyásolni, aki birtokon belül van, és képes kivárni azt, amíg a kívülről jövőknek elfogy a türelmük, a pénzük és a lelkesedésük.

Beregi István

Bíró Gáspár

Bizonyított gáztartalékok 1996-ban

Összesen, tehát világviszonylatban:

4933,6 ezer milliárd köbláb (27 köbláb = 0,7645 köbméter)

Ebből a volt Szovjetunió összesen: 1977 ezer milliárd köbláb

Irán: 741,6 ezer milliárd köbláb

Norvégia: 47,5 ezer milliárd köbláb

A Kaszpi-tenger (tengerfenék + partvidék) környéke (1997-es adatok)

Bizonyított: 337 ezer milliárd köbláb

Becsült: 665 ezer milliárd köbláb, ebből

Azerbajdzsán: 46 ezer milliárd köbláb

Kazahsztán: 171 ezer milliárd köbláb

Türkmenisztán: 314 ezer milliárd köbláb

Szintén amerikai kereskedelmi minisztériumi források 1997 nyarán a Kaszpi-medencében található szénhidrogénkincset 4 ezer milliárd dollárra tették.

Bizonyított olajtartalékok 1997 végén (szemléltető célú összehasonlítás)

Szaúd-Arábia: 261,5 milliárd hordó, Irak: 112 milliárd, a Kaszpi-tenger térsége: 29 milliárd (a víz alatti, illetve a part menti készleteket számítva, Iránt és Oroszországot beleértve), Norvégia: 29 milliárd hordó.

szerző
Beregi István,Bíró Gáspár
publikálva
1998/14. (04. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra