Az úgynevezett kettõs állampolgárságról szóló vitákban a szokásosnál és a méltányolhatónál jóval kibogozhatatlanabbul keveredik össze a homály és a naiv-rókalelkû mellébeszélés az olyan nyilvánvaló értékekkel, mint a nemzettudat, a haza és annak szeretete. Az alábbiakban néhány tisztázó célú szócikkel szeretnék segíteni az olvasónak a megfontolt döntéshozatalban.
Állampolgár. Sokszor elmondták, de azért vegyük át újra: vannak magyar állampolgárok, és vannak más államoknak polgárai. A viták úgynevezett kettõs állampolgárja egyszerûen annyit jelent, hogy az illetõ magyar állampolgár és emellett más állam(ok)nak is polgára; az illetõ magyar állampolgársága vonatkozásában a másik útlevél éppen annyit jelent, mint ha sebhelyes arcú vagy Mozart-kutató lenne. Azaz semmit. Aki nem hiszi, olvassa el az alkotmányt, az állampolgársági törvényt.
Székely-trader. Ralph Nader, a fogyasztóvédõ aktivistából lett amerikai elnökjelölt hívei találták ki a Nader trader, más néven a VotePair intézményét. Ennek lényege, hogy szoros republikánus-demokrata versenyt ígérõ államokban a Nader-hívek Kerryre szavaztak, míg cserébe "reménytelen" demokrata államokban a demokraták Naderre szavaztak. E cserebere úgy zajlott, hogy az érdekeltek az interneten találták meg egymást, és egyénileg állapodtak meg becsületszó alapon a cserérõl. Nálunk néhány tízezer jól elhelyezett jobboldali mobil szavazó döntõen befolyásolhatja az országgyûlési választások eredményét. Mint az köztudott, 2002-ben, ha a második választási fordulóban 4010 (négyezer-tíz) választópolgár meghatározott elosztásban a szoclib ellenzék helyett a Fideszre szavazott volna, akkor ma Orbán Viktor lenne a miniszterelnök. Ha szoros eredményt ígérõ körzetekben a polgári körök és más lelkes szimpatizánsok ingatlanába 2005 áprilisáig állandóra bejelentkezik az újdonsült potenciális magyar állampolgárok közül mondjuk minden huszadik, az szignifikánsan megváltoztathatja a választások eredményét; és akkor még nem feltételeztem semmi olyas-félét, hogy például a Magyarok Világszövetsége a nagy alkalomra való tekintettel buszos utaztatással és ajándékcsomaggal kedveskedik az újdonsült elsõ szava-zóknak (ezt miért is ne tehetné meg?). Erre azt mondják a Szentkirályi utcában, hogy oktalan paranoia, hiszen a népszavazást követõen támogatnának egy olyan kétharmados választójogi törvénymódosítást, ami az efféle lehetõségeket kizárná. Túl azon, hogy az Alkotmánybíróságnak is lenne pár szava ahhoz, ha a törvényhozás magyar állampolgárokat akarna megfosztani a választójog gyakorlásától, erre csak azt mondhatom: hiszi a piszi. Érdemes ugyanis felidézni azokat az eseteket, amikor a tét az esetleges elsöprõ választási gyõzelemnél nagyságrendekkel kisebb volt, és a Fidesz a jogállam adta hatalom révén mért súlyos csapásokat a joguralomra: megritkította a parlamenti ülésezést, bevezette a kétéves költségvetést, az úgynevezett ellenzéki MIÉP-pel karöltve tette a közmédiát azzá, amivé az lett, és végül "minden mindegy" alapon a választás tisztaságát kérdõjelezte meg. Jelen pillanatban a tét jóval nagyobb annál, mint hogy mondjuk ki lesz az MTV hírigazgatója, viszont ehhez mindössze annyit kell tenni, hogy nem tartanak be egy homályos ígéretet. Értsük meg: amikor arról beszél a Fidesz, hogy a népszavazást követõen a kormány és az ellenzék majd közösen megalkotják az állampolgárság tartalmát átalakító kétharmados törvényt, akkor a Fidesznek kellene lemondania arról a céljáról, hogy az új magyar állampolgárokat bevonja a magyarországi választásokba. És bolond lenne, ha lemondana szavazatok tízezreirõl, és nem is fog lemondani e szavazatokról. Köztudott, hogy 1947-ben nem a kékcédulás csalás döntötte el a választást, hanem a még ennél is nagyobb disznóságok. Az 1947-es kommunista kékcédulás csaláshoz képest azonban ez maga a kék szalag hadmûvelet lenne.
EU 2007. Nem kell nagy jósnak lenni, hogy elõre lássuk: az új EU-tagországok nagyvonalúságukról és szolidaritásukról híres lakói fognak néhány végletesen kínos pillanatot okozni akkor, amikor majd a csatlakozni kívánó kimaradt atyafiak uniós tagságáról népszavaznak. Mit gondol az olvasó, hogy szavaznak Magyarországon Romániáról, ha a magyarok már birtokon belül lesznek?
Szülõföld. Úgy gondolom, ha más államok jó szándékú polgárai Magyarországra kívánnak telepedni, mindent meg kell tenni azért, hogy e céljukat megvalósíthassák. Ha õk történetesen magyarok, még akár elsõbbséget is érdemelne ebbéli igyekezetük; a rendszerváltás óta áttelepült több mint százezer romániai magyar által megtapasztalt bürokrata macera fölösleges, drága és embertelen. Ugyanakkor véleményem szerint a magyarországi választási részvételhez kevés az, hogy valaki magyarnak gondolja magát. A népszavazás körüli vitákban olykor még viszonylag jó szándékú emberek is problémátlanul emlegetik a két világháború közötti etnopolitizálás olyan kétes fordulatait, mint a nemzettest vagy a nemzettörzs. (A politikai testmetaforák többnyire azt a célt szolgálják, hogy egy másik törzsrõl gond nélkül elmondhassuk, hogy õk a darabolós gyilkosok.) A szülõföld ezeknél jóval gyöngédebb metafora. A szülõföld szokások, tárgyak, emlékek, normák, történetek és élmények szövedéke. Az itteni kultúrának messze nem kizárólagos, de fontos eleme a szédült tekintélytisztelettel szembeni csúfondárosság, a szekuláris morál, a meggyõzõdés, hogy az anyanyelv önmegismerésünk esendõ eszköze, nem pedig szakrális kegytárgy, és - annyi nyomorúság után végre - az az elképzelés, hogy magyarnak lenni egyike életünk fontos hipotéziseinek, de immár nem szívünkbe rejtett hordozható csatamezõ. Fogalmazhatnék szociológushoz illõen szõrmentén, ám itt nem teszem: nyilvánvaló, hogy ezen értékekre az érintett országok magyar kisebbségének szavazásra bírható zöme talán sajnálattal vegyes értetlenséggel, de inkább megvetéssel tekint. Szenvedélyesen tiltakozom az ellen, hogy szülõföldem sorsát az õ szavuk döntse el.
