Az egészségbiztosítás átalakításáról az elmúlt két évben született terveket s azok meg nem valósulásának körülményeit felsorolni is szinte képtelenség. A legutóbbi forduló az SZDSZ 2005-ös, a magánbiztosítóknak ajtónyitást javasló törvénytervezetével indult, mely egyúttal választási programjának sarkalatos részét is képezte - a szocialisták az állami szerepvállalásnál maradtak, s nem untatták a részletekkel a közvéleményt. A liberálisok a saját modelljük megvalósítását ugyan nem szabták a koalíciókötés feltételéül (az az egykulcsos adó bevezetése volt, ha még emlékszünk), de a Molnár Lajos vezette szaktárca nem hagyott kétséget afelől, hogy mi a cél. Egyévi halogatás, egy miniszter- és egy pártelnökcsere után most jutottunk el oda, hogy a reformkormányként önjellemzett testületnek döntenie kell. Ugyan a biztosítási reformról rendezett januári konferencián a miniszterelnök higgadt mérlegelést és szigorúan szakmai döntést indítványozott, úgy tűnik, ebből már nem lesz semmi.
Az alapprobléma persze mit sem változott: párthovatartozástól függetlenül egyetértés van abban (és ez igaz az egész kontinensre), hogy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés nem függhet a beteg anyagi helyzetétől, járulékfizető képességétől - legalábbis egy máig nem pontosan körülhatárolt "alapcsomag", "alapbiztosítás" erejéig -, miközben javítani kell a szolgáltatások minőségét és féken kell tartani a nyargaló költségeket. Magyarán az egészségügyben
olyan kommunizmust
akarunk, ahol a liberálisok szerint jóféle piaci mechanizmusok, a szocialisták szerint az állam tart rendet. Az egyik némileg fából vaskarika, a másiknak volt pár évtizede a bizonyításra, az eredmény ismert. Nem csoda, hogy a választás országonként változik, és mindkét esetben olyan bonyolult modelleket dolgoztak ki, hogy azok hazai adaptálása lehetetlen. A szakmai érvekkel és ellenérvekkel lapunk többször foglalkozott (lásd Egy láb jó, 2006. május 11.; Sóhajtson, köhögjön, 2007. május 31.; Ki jön az ágyamba?, 2007. június 7.), ezért most csak az alapelveket említjük meg.
A szabaddemokrata változatot az bonyolítja meg, hogy a biztosítási piac logikáját próbálja meg átalakítani. Az üzleti biztosítók azért jöttek létre, hogy a "káresemények" kockázatával és az abból kalkulált biztosítási díjjal sakkozva hosszú távon nyereséget termeljenek. Mivel ez a szolidaritási alapelv miatt elfogadhatatlan s így politikailag nem lehetséges, a biztosítók kénytelenek lesznek a szolgáltatások minőségével versenyezni, ami az egészségügyi ellátókkal való szabad szerződéskötésekben nyilvánul majd meg. Az ellenzőknek a külhoni tapasztalatok alapján viszont az a gyanújuk, hogy a lefölözésellenes szabályok megkerülése mindig kevesebb energiába fog kerülni, mint a minőségjavítás kikényszerítése. Eleinte a liberálisok azzal érveltek, hogy a biztosítónak kötelező lesz mindenkit fogadnia, majd mikor ez nem bizonyult meggyőzőnek, kidolgozták a járulékok fejkvótaalapú felosztását: akinek a kezelése többe kerül, az után több pénzt is kap a magántársaság, nem lesz érdeke szelektálni. Hogy a kiegyenlítést célzó, demográfiai, területi (netán egészségi állapotra vonatkozó?) adatokból számított elosztást azután miként lesz képes meghatározni és karbantartani az állam, kérdéses - a szocialistákat nem is győzte meg az ötlet, legalábbis egyelőre. Kökény Mihály, a parlament egészségügyi bizottságának szocialista elnöke lapunknak azzal érvelt, hogy a fejkvótaalapú rendszer találati aránya Hollandiában is csupán 30 százalék körüli, a fennmaradó igazságtalanságok mértéke így elfogadhatatlan.
Egyelőre nem nagyon esik szó arról sem, vajon miből lesz a biztosítók - amúgy természetesen legitim - profitja. Ha nem az alulkezelésből (nyilván), akkor a hatékonyságnövelésből. Ha viszont a kórházak gazdálkodásában tényleg annyi tartalék van, akkor érthetetlen, miért nem tódul oda a magántőke. Elképzelhető, hogy azért, mert a GDP-arányos egészségügyi költésünk átlagos ugyan Európában, csak éppen a GDP-nk sovány.
Az álláspontok azonban nemcsak pártszínezet alapján, hanem a jelek szerint időben is változnak. Az egész műsor célja, hogy a hazai lakosság egészségi állapota javuljon; ehhez a becslések szerint a betegellátás csak 15-20 százalékban járul hozzá, azaz az egészségnevelés és a megelőzés szerepe túlbecsülhetetlen. A liberálisok érvelése szerint a magánbiztosítók kifejezetten érdekeltek a prevencióban, hiszen a már kialakult betegség kezelése drágább. Az ugyan sosem volt teljesen világos, hogy miért költ a biztosító olyan beteg szűrésére, felvilágosítására, aki a következő évben talán már
átjelentkezik a konkurenciához
(a szaktárca logikája szerint azért, mert különben egyre kevesebben választják az adott biztosítót, míg végül a taglétszám a törvényi minimum alá csökkenne). Az irányított betegellátási modellkísérletet értékelő 2004-es OEP-dolgozat - melynek több tucat szerzőjéből első helyen az irányított betegellátási főosztály akkori vezetője, Horváth Ágnes áll - mindenesetre épp ellenkezőleg vélekedett: "...hosszú távon az a sajátosság, hogy a biztosítottak egy nem kompetitív rendszerben nem könnyen válthatnak szervezőt, érdekeltté teszi a finanszírozottat az érintett populáció jó egészségi állapotának biztosításábanÉ"
Az SZDSZ eközben végig joggal kifogásolta, hogy a sajtó, az ellenzék és az MSZP is az ő javaslatuk hátrányait keresi, pedig ők nem tökéletes, csak jobb rendszert kínálnak. Végül a szocialisták a múlt hétre összeállították a saját propozíciójukat. Eszerint az állami egészségbiztosítót zártkörű részvénytársasággá alakítanák, s azután szabad kezet kapna a finanszírozási szabályok kialakítására és annak eldöntésére, hogy melyik kórházzal, szakrendelővel szerződik - s így képes lesz teljesítményre ösztönözni a szolgáltatókat. A kérdés persze az, hogy mennyire lehet a politikától eltávolítani egy állami intézményt, ami a tapasztalatok szerint azért erősen vezetőfüggő. A politikai motivációjú döntéshozatal kivédése komoly törvényi garanciák esetén is kétséges a települési önkormányzatokkal összefonódó ellátórendszer esetén.
A továbbiakban két változatot ismertetnek. Az egyikben 100-300 ezres kistérségenként ellátásszervezők optimalizálnák a betegutakat (amit akár üzleti biztosítók is végezhetnének), a másikban az egészségbiztosító megyei divíziói gazdálkodnának az ellátottak száma alapján kalkulált pénzből. Az előbbi az irányított betegellátási modellkísérlet országos kiterjesztése volna, melyet éppen a szocialista vezetésű egészségügyi kormányzat akadályozott meg három éve. Máig nem tudni, hogy okkal-e: az OEP hozsannákat zengett a kísérletről, míg az ÁSZ a legkevésbé sem volt elragadtatva. (A szocialisták mintha ezt vegyítenék azzal a profitorientált ellátásszervezői javaslattal, melyet annak idején ritka egyetértésben utasítottak el a parlamenti pártok.) A második verzióval pedig annyi a probléma, hogy nem nagyon látni, vajon a területileg szétdarabolt OEP hogyan fogja kikényszeríteni a szolgáltatói versenyt. Mi van, ha Zalában jobb az ellátás, mint Csongrádban? Kicsit naivan, a többszörös érdekeltségi áttételt figyelembe véve elképzelhető, hogy a helyiek kikényszerítik a menedzsment leváltását. Persze ilyen alapon prímán működő állami biztosításunk volna most is, hiszen itt rosszabb, mint Ausztriában.
A nemzetközi felmérések mindegyike azt állapítja meg, hogy a lakosság egészségi állapota, a betegek elégedettsége, a költségek emelkedésének mérséklése szempontjából
nem lehet megmondani,
hogy melyik a jobb rendszer; hiába a rengeteg elméleti érv, mindegyiket lehet jobban és rosszabbul csinálni, függően az adott ország szabályozási környezetétől. A helyzet bonyolultságát jól mutatja az a pikáns részlet, hogy a harcosan piacpárti Kóka János korábbi posztmolnári miniszterjelöltje, Erdős Attila legalábbis szkeptikus. Miként azt a Népszabadságban kifejtette: "A több-biztosítós kérdés megválaszolása olyan elméleti közgazdasági felkészültséget igényel, hogy nincs két tucat olyan szakember az országban, akik a kérdéskör minden részletét értik egyáltalán. A rendszer esetleges bevezetése pedig annyira professzionális vezetőket követel, akikből még a nemzetközi porondon is kevés van."
Esetleg meg lehetne kérdezni a népet, annak most úgyis szezonja van. A Medián májusi felmérése szerint a megkérdezettek 54 százaléka támogatná a szabaddemokraták modelljét, ráadásul az ellenzéki szavazók között is többségben vannak a vegyes rendszer (tehát OEP + magánbiztosítók) hívei. Igaz, 37 százalékuk nemigen érti a két szisztéma közötti különbséget (de ha érti, akkor inkább több biztosító párti). A plebejus érzelmű ellenzéki pártnak ugyanakkor más adatai lehetnek, hiszen az állami biztosító megtartását szerepeltetné kormányelsöprő népszavazási sorozatában. Külön érdekes, hogy sokszor a mostanra végképp elbizonytalanodott, állását féltő, azaz kevéssé reformpárti orvosok sem élből elutasítóak a piacorientált megoldással szemben: a legtöbbször ugyan határozottan fogalmuk sincs, melyik volna a jó megoldás, de nem a pártpreferenciák döntenek.
Az elmúlt időszakban egyezkedtek már a koalíció pártjainak vezetői, majd megtették ugyanezt, magukat szakpolitikusaikkal körbevéve. A múlt hét keddjén abban maradtak, hogy - talán, mert ilyen felállás még nem volt - a szakértőknek egy hetük van a kompromisszum kidolgozására (tehát elképzelhető, hogy lapunk megjelenésekor már több minden tudható). Pedig az eddigiek alapján inkább politikai döntésre lesz szükség.
