Magyar Narancs: Nagyon rossz a helyzet?
Mayer József: Mindig volt iskolai erőszak. A kutatásaink azt mutatják, hogy a fizikai agresszió napjainkban a fővárosi iskolák jelentős hányadában erőteljesen jelen van. Túlnyomórészt azokban, amelyekben a tanulók társadalmi háttere kevésbé jó. Elsősorban szakiskolákban, kisebb mértékben szakközépiskolákban, elvétve gimnáziumokban.
MN: Miért nem az összes budapesti, hanem csak a fővárosi fenntartású középiskolákról szól a tanulmány?
MJ: A nyilvánosságot különösen fölkavaró események egyike ilyen iskolában történt. A főváros azokról az intézményekről akart tisztább képet kapni, amelyek a hatáskörébe tartoznak. E tekintetben nem mondhatjuk, hogy a felmérés reprezentatív volna. Elmentünk egyébként más helyekre is kontrollként, de ezek az esetek a tanulmányban nem szerepelnek. Azt sem írtuk le, hogy a jobb hírű gimnáziumok egy része és néhány egyházi iskola eleve elhárította, hogy erről a témáról érdeklődjünk. Pedig ha például egy gyerek meleg, az problémát jelent neki, és vele szemben agresszióhoz, kirekesztéshez vezethet. Vagy ha narkózik, arról sem vesznek tudomást. Interjúztam olyan kollégiumban, ahol egyházi iskolába járó gyerekek is laknak. Elmondták, hogy náluk is van agresszió, csak az átlagosnál csekélyebb mértékben, ami véleményük szerint a világnézetükből is fakad.
MN: Mindig megbízható volt az összegyűjtött információ? Például az intézményvezetőkre bízták, hogy kiválasszák a kérdőíveket kitöltő, illetve a feltáró beszélgetéseken részt vevő tanulókat. Végső soron ezzel lehetőséget adtak a szelektálásra.
MJ: Több iskolában a fókuszcsoportban szereplő gyerekeket észrevehetően ,,felkészítették". Ettől függetlenül nagyon sok őszinte véleményt kaptunk. Az online felmérés nyitott kérdéseire is szívesen és sokat válaszoltak.
MN: Tanárokat miért nem kérdeztek meg?
MJ: Tervezzük, de most erre nem volt idő. Inkább a gyerekekhez fordultunk, őket ritkán kérdezik iskolai ügyekben.
MN: A tanulmány kiemeli, hogy a verbális agresszió sűrűn tapasztalható szinte mindegyik vizsgált középiskolában, így az elit sulikban is.
MJ: Nem csupán arról van szó, hogy a gyerekek csúnyán beszélnek. Az agresszivitásnak ez a formája kevésbé dokumentálható, az iskolák többségében fel sem tűnik már. Általában így történik a kirekesztés kinyilvánítása is, azon belül a zsidó vagy roma diáktársé, vagy akkor, ha az adott tanuló nem ért egyet a másik szüleinek politikai szereplésével. Nagyon érdekes jelenség "az elkényeztetett gyerekek" helyzete; azoké, akiknek különösen nagy értékű dolgaik vannak. Ilyen kocsival járnak például iskolába, drága cuccaik vannak. Kiközösítik őket a jó hírű budai gimnáziumban. Mert a többiek között kevés a nagyon-nagyon gazdag - azok ugyanis jórészt már magániskolákba járnak.
MN: Kutatásuk során arra jutottak: rendkívül ritka, hogy a diák tettleg bántalmazza a tanárt, vagy fordítva. Viszont a szóbeli támadások gyakoriak, oda-vissza.
MJ: Kiolvasható az erre vonatkozó válaszokból, hogy sokszor a pedagógus az agresszió forrása. Amikor például közli a tanárnő: "Hét végén elmegyek wellnessezni, hogy kipihenjelek benneteket." Nem bírja idegekkel az öt munkanapot. És az órán veszekszik a tanulókkal. Nincs benne a tanulmányban, de volt, aki azzal ment be az osztályba: "Kurva anyátok!" Aztán megtartotta az óráját. Azt mondta az egyik gyerek, nincs ezzel semmi baj, néha bekattan a tanár. Különben jól tanít. Csak időnként kitör, és ilyeneket mond. Olykor egy-egy tanár leken egy pofont, ami szintén megengedhetetlen. Ha mégis megtörténik, a gyerek nemegyszer visszaüt. Egyébként egyik esetben sem vizsgálták ki alaposan a balhék konkrét előzményeit. Így volt ez abban az ügyben is, ami a tévében napokig műsoron volt, amikor egy gyerek a táblánál alázta a tanárt.
MN: Legyen a pedagógusnak tekintélye. Ám nem a mindenek feletti tekintélyelvűség-e gyakran a tanár-diák konfliktusok oka?
MJ: Tud-e mit kezdeni a tanár a tanulókkal, ez a kérdés. Rászól a gyerekre vagy ír egy intőt. Nem túl hatékony megoldás. A pedagógusok módszertani repertoárját kell bővíteni. Például felszerelni őket konfliktuskezelő megoldásokkal. Felkészíteni robbanásveszélyes helyzetekre. Vagy ha az már kialakult, legyen képes valahogyan csillapítani a hatását, kivonni belőle a gyereket.
MN: E tanulmánynak lehet hatása a jövőre nézvést?
MJ: Nem csak lehet, már van. A főváros elfogadott egy intézkedési tervet, nagyjából hatvanmillióért. Ennek részeként ősztől hat szakiskolában elkezdünk egy komplex intézményfejlesztést. Olyanokat választunk ki, ahol magas a lopások, a fegyelmi tárgyalások, a lemorzsolódás aránya, s megpróbáljuk elérni, hogy más módon működjenek. Szeptember és december között ezeknek az intézményeknek a menedzsmentjét készítjük föl, a második félévben pedig a tantestületeket. Megnézzük a tanulók iskolával összefüggő munkaterheit, a tanárokét is, végigkérdezzük a szülőket, mit várnak az intézménytől, a pedagógusoktól. És a következő év szeptemberétől indulnak azok a programok, amelyekről most beszéltem. Az idei tanévkezdetkor felmérjük a gyerekek tudását. A cél az, hogy megmutassuk a tanároknak, miért nem vezettek eredményre a tanórákon eddig alkalmazott módszerek.
MN: Csakhogy talán szorítja őket a tanterv.
MJ: Nem fogja szorítani, mert a tanterv átalakítása a fejlesztés része lesz. Hiába a követelmény, ha a gyerek nem képes elolvasni a feladatot. Ha ezek a tanulók nem tudnak kilencedikben írni és olvasni, akkor erre ott kell őket megtanítani. Különben más tantárgyat sem értenek meg. Rá akarjuk venni a menedzsmenteket, gondolkodjanak másképpen az iskoláról, a tanulással összefüggő dolgokról. Például ne feltétlenül negyvenöt perces órákban vagy osztálykeretekben. Ha van egy énektanár, akkor legyen énekóra, ha törik, ha szakad?
MN: Erre mondják majd: Kodály országában ne legyen?
MJ: De egy szakiskolában, ahol a gyerekek mutálnak, és gyűlölik az énekórát? Miért ne legyen helyette komplex művészeti nevelés, amiben persze benne lenne a zene is, és nem feltétlenül tanórai keretek közt? Ezekben az iskolákban a gyakorlathoz kell közelíteni minden esetben az ismereteket. Nem az elméleti órák kedvéért jönnek oda.
MN: Kedvet lehet csinálni diákoknak a tanórákhoz és egyéb feladatokhoz, az agresszió attól még fennállhat, mondjuk a szünetben. Hatékonyan kell védeni a gyerekeket az inzultusoktól. Például valamelyik osztálytársétól. Aztán ha ezt tapasztalja, ő is könnyebben lesz szolidáris a másikkal vagy éppenséggel azzal a tanárral, aki közbelépett az érdekében.
MJ: Szerintem megelőzni kell ezeket a helyzeteket. Létrehozni egy olyan közeget, amelyben a gyerek úgy érzi, nem lesz szükség agreszszivitásra, mert az ő érdekei nem fognak súlyosan sérülni. Az iskolában az a normális, ha a gyerekek tanulnak. És azt látjuk, hogy a középiskolák egy részében azért nem tanulnak a gyerekek, mert számukra nem érdekes, amit ott tanítanak. Át kellene gondolni az egyes tantárgyak tartalmi elemeit is.
MN: A tanulmány felidézi, amit az egyik tizennyolc éves lány mesélt az osztálytársáról: "Elkezdett ott hisztizni, hogy mit képzel magáról a tanár, hogy négyest mer adni - a tanár mondta, hát kislányom, nem olyan a rajzod, hogy ötöst tudjak adni. (...) De a kiscsaj mondta, hogy márpedig neki azonnal írjon be egy ötöst. Hasonló jelenet volt tavaly is, amikor a tanárnő adott neki egy hármast, és a csajszi felállt az asztalra, ordított, hogy te nem tudsz osztályozni. A tanárhoz hozzávágott mindent, amit lehetett (táskát, flakont, üveget). A tanárnő teljesen kiborult, elkezdett bömbölni az osztályban, rácsapott az asztalra. (...) Mindenki kiabált, ordított, és akkor bejött a gondnok, hogy mi történik itt."
MJ: Maga az osztályzás az egyik fő probléma. Ezért javasoljuk azt, hogy egy ideig inkább szóban értékeljenek a pedagógusok. És akkor a gyereknek is lehet véleménye. Az osztályzás kategorikus. Pedig a tanulók többsége nagyon pontosan meg tudja ítélni a teljesítményét.
MN: Amíg ezt megszívlelik, addig sem feltétlen releváns reakció, hogy anyád, írd be az ötöst. És a célba dobás sem.
MJ: Vannak, lehetnének több helyen is kortárs segítők. Õket is be lehetne vonni a problémák megoldásába.
MN: Nem romantikus elképzelés ez? Éppenséggel a kortárs segítség más formájára hívja fel a figyelmet a tanulmány. Nevezetesen az iskolán kívül és belül is fel-feltűnő bandák tevékenységére. Ezek elterjedtsége önöknek meglepetés volt?
MJ: Nem. Ilyenek mindig voltak, s mindig lesznek. Egy részük volt iskolatársakból, lakóhelyi közösségekből szerveződik. Ha hívják őket, jönnek, "segítenek" a barátjuknak, hogy "egyenesbe kerüljenek a dolgai". A másik típusú az iskolában vagy akörül alakul ki. Ha átlépik a törvényesség határvonalát, elvesznek valakitől valamit, zsarolják vagy megverik, akkor az rendőrségi ügy, de rendszerint a hatóság sem tud mit csinálni. A legfontosabb teendők egyike ezzel kapcsolatban, hogy az esetek kapjanak nyilvánosságot. Ne lehessen ezeket eltitkolni például amiatt, hogy az sérti az iskola "jó hírnevét".
MN: Mindazonáltal a tanárnak nem elsődleges dolga, hogy leszerelje a fizikai agressziót, még ha nem ellene irányul is, hanem az, hogy tanítson. És ha meghaladja az erejét, hogyan kapjon segítséget?
MJ: Mi erre azt mondtuk, nem lenne jó, ha megszállnák a biztonsági emberek az iskolát, amire van már példa. De próbáljuk elérni, hogy legyenek átlátható, nagy terek, minél több közösségi tér. Ez benne van az intézkedési javaslatban. Például jó lenne olyan ajtókat fölszerelni, amelyeken át lehet látni. Ezt a megoldást Európa számos országában alkalmazzák. Persze ez egy másik kérdést vet föl. Sok esetben azt tapasztaljuk, hogy a pedagógus azt mondja: "Becsukom magam mögött az ajtót, és azt csinálok, amit akarok." Ám ez nem jó. A tanítás nem "magánügy". Fontos látni, hogy mi történik az osztályteremben. Mindenkinek ez az érdeke.
MN: Az is elég, amit látunk. És ezt nagyrészt az önök tanulmánya is alátámasztja.
MJ: Ennek dacára nem igaz, hogy az iskolák védtelenek, hogy ott háború van. A többségüket a gyerekek nyugodt helynek érzik.
