A történelmi bűnök beismerése, a nemzeti tragédiák feldolgozása sehol sem megy könnyedén. Nálunk sem. Kutatásaink szerint a magyarok 2009-ben és 2010-ben is hasonlóképpen rangsorolták nemzeti tragédiáinkat (lásd a táblázatokat). Az élmezőny nem változott: akkor is, most is messze Trianon fájt a legjobban. Ezt követte 1956, majd a holokauszt. A békeszerződést a válaszadók mintegy kétharmada, a forradalom bukását minden második felnőtt, az 1944-1945-ös zsidóüldözést kicsit több mint harmaduk említette a legnagyobb tragédiák között.
Amikor a nemzeti tragédiák mellett a magyarság kudarcaira is rákérdeztünk, hasonló mintázatot kaptunk. Ötös skálán 4,3-es átlaggal az első világháborús vereség és a trianoni béke bizonyult a legnagyobb kudarcnak. Ezt követte az 1944-es német megszállás, a török hódoltság, valamint az 1848-1849-es szabadságharc bukása. Négy legfájóbb nemzeti kudarcunk és tragédiánk közül három tehát lényegében egybeesik. Mindez arra utal, hogy a magyaroknak kiforrott véleményük van saját történelmükről: bárhogyan kérdezzük is őket, nagyon hasonló válaszokat adnak. (Legkevésbé egyébként Koppány leverését, a kalandozások végét és az elmúlt 20 évet tartjuk kudarcnak.)
Ha a sikereinket firtatjuk, lehangoló képet kapunk. Hat kiemelkedőnek gondolt aranykorunk közül ugyanis öt a középkorhoz kötődik. Legbüszkébbek a honfoglalásra (4,5) és Hunyadi Mátyás uralkodására (4,4) vagyunk. Ezt követi a tatárjárás utáni újjáépítés, a középkori magyar királyság, valamint az erdélyi fejedelemség (valamennyi 4-es átlaggal). Miközben az elmúlt 300 évből egyedül a reformkor tudott bekerülni a lista élbolyába, a rangsor végét csupa 20. századi esemény dominálja. Sorrendben: 1956, a 2010-es választások, az 1989-es rendszerváltás és utolsóként a Horthy-korszak. Persze az utóbbi 150 év megítélését politikai szimpátiák és antipátiák lövészárkai akadályozzák. Mégis egyértelmű, hogy a magyar modernizációról összességében dermesztően rossz véleménnyel vagyunk, és régóta éhezünk egy újabb, közös sikerre. Depressziónkat jelzi az is, hogy a mai Magyarországot háromszor annyian tartjuk inkább sikertelennek, mint sikeresnek.
Az okokról faggatózva megtudtuk, hogy válaszadóink a belső oktípusoknak (hűség, erőskezű vezetés, összetartás) kissé nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a sikereinkben, mint a külső tényezőknek (jó szerencse, erős szövetségesek). Kudarcainkért leginkább a belső széthúzást és a gyengekezű vezetést, legkevésbé pedig a balszerencsét hibáztatták. Mintha a magyarok úgy éreznék, hogy a sikerért ők tehetnek többet, a bukásban viszont a külső tényezőknek is erős a szerepük.
A hárítás kultúrája
Helyenként megdöbbentő, hogy milyen keveset tudunk azokról az eseményekről, tényekről, amelyekről amúgy nagyon határozott a véleményünk. A Marketing Centrum 2009-es adatai szerint a hazai közvélemény átlagosan az összlakosság 22 százalékát gondolta romának, 13 százalékát pedig zsidónak. Ez annyit jelent, hogy a többségi társadalomhoz tartozók fejében egy olyan virtuális Magyarország képe élt, amit 2,2 millió cigánnyal és 1,3 millió zsidóval kell megosztaniuk. A helyzet 2010 őszén sem változott: a romák és a zsidók számát továbbra is túlbecsüljük (24% és 12%). Összesen legalább másfél millió nem létező cigányt utálunk nagyon, és jóval több mint egy millió fiktív zsidóval kapcsolatban vannak komoly ellenérzéseink. A roma túlnépesedéstől egyenesen rettegünk: úgy érezzük, hogy 20 év múlva minden tíz magyarból négy már cigány származású lesz.
Bár határozott véleményünk van történelmi tragédiáinkról, kudarcainkról, a megkérdezettek többségének valójában fogalma sincs e katasztrófák valódi méreteiről. Megtippelni sem képesek, hogy hány (néhány száz, néhány ezer, több tízezer, több százezer vagy milliónyi) áldozatot követeltek. Tavaly a muhi csata esetében a nagykorú lakosság 26, Mohácsnál 30, a vörösterrornál mindössze 1, a fehérterrornál 10, a holokausztnál 30, a roma holokausztnál 7, az 1956-os forradalomnál pedig 9 százalék volt képes legalább nagyságrendileg helyes becslést adni. Tudásunk és a helyes becslések aránya 2010-ben sem javult érdemben. Tíz magyarból három pedig még a tippelésre sem vállalkozott.
Habár minden felmérés szerint Trianont fájlaljuk a legjobban, valójában erről is csak igen homályos képünk van. Egyelőre hiába a fokozott politikai figyelem, az új emléknap: tavaly óta duplájára (21%-ra) nőtt azok aránya, akik megbecsülni sem tudják/akarják, hogy az ország mekkora részét csatolták el. Ráadásul valamelyest emelkedett a határon túlra került magyarok lélekszámát radikálisan túl-, illetve alábecslők száma. A történelem nem változott, a róla alkotott percepció azonban igen.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy világról és magunkról alkotott képünket, történelemszemléletünket ma a tények gyakran kevéssé befolyásolják. Ehelyett véleményünket sokszor öncsaló mítoszok, irracionális félelmek nyomán felizzó előítéletek, politikai meggyőződés által torzított tévhitek formálják.
Európa keleti felén különösen hajlamosak vagyunk másokat okolni az ismétlődő bukásokért: jó példa erre az 1944-es hazai zsidóüldözés megítélése.
A félmillió ártatlan civil lemészárlását az előkelő harmadik helyre rangsoroljuk a nemzeti tragédiák között. A magyarok kilenctizede ugyanakkor legfőképpen a németeket tartja felelősnek a gettósításért és a deportálásért. 2009-ben és 2010-ben átlagosan kétszer annyira gondoltuk bűnösnek Hitlert és kormányát, mint Horthyt és a magyar nácikból álló kollaboráns kormányt. Az SS-t és a Gestapo rendőreit is jóval többen vádoljuk az itteni zsidóüldözésért, mint a nőket és gyermekeket verő magyar csendőröket vagy a buzgón árjásító hivatalnokainkat. Persze Hitler, Himmler, Eichmann és a többiek nélkül nem kerülhetett volna rekordsebességgel Auschwitzba 430 ezer magyar állampolgár - de a magyar nácik, a több százezer kollaboráns segítsége nélkül sem.
A felnőtt magyarok harmada-negyede még a táborokat felszabadító orosz, brit és amerikai vezetést is kárhoztatja. A legnyugtalanítóbb mégis az, hogy a népirtásért az áldozatokat is hibáztatjuk: a magyar felnőttek 21-27 százaléka szerint a gettósítás és a deportálás egyenesen a gazdag zsidók és a zsidó vezetők számlájára írható. Eközben a magyar lakosságot (azaz: "magunkat") lényegében csak annyira hibáztatják, mint magukat a zsidókat. És persze sokkal kevésbé, mint az eseményektől annak idején sok száz kilométerre élő német civileket. Tarthatjuk a német náci múltat saját szennyesünknél büdösebbnek, a szembenézés terén viszont bizonyosan lenne mit tanulni tőlük.
Kik azok a nácik?
A hazai rádiókban, televíziókban, újságokban évek óta vitatkoznak a nyilván felkészült elemzők, politológusok és újságírók, hogy ki a náci, ki számít nemzeti radikálisnak, vagy ki tartozik a szélsőjobboldalhoz. Ugyanaz a párt, politikus, program, beszéd egyszer ezt a címkét kapja, máskor egy másikat.
A hazai nyilvánosságban tapasztalható zavart fokozza, hogy a megszólalók különböző értelemben használják a náci kitételt. Van, aki a nemzetiszocialista szavazókra gondol. Csakhogy ők nem voltak mind nácik. És ennek az ellenkezője is igaz: ha valaki nem Hitlerre voksolt, attól még lehetett az. Az NSDAP szavazóbázisa elég vegyes társaság volt: sokan imádták a Führert, mások viszolyogtak tőle, de jobban rettegtek a kommunistáktól, és kisebb rosszként őt választották. Volt, aki munkát akart, mások a működésképtelen demokrácia helyett hatékony kormányzásra vagy a versailles-i béke lebontására vágytak. A nácikra szavazók többsége antiszemita volt, de sokukat egyáltalán nem érdekelte a zsidókérdés. Ráadásul nem a gázkamrákra és a világháború kirobbantására voksoltak: Hitler ugyanis nem ezzel kampányolt. Sőt: azt hazudta a németeknek, hogy a lengyelek lőttek először, a tömeggyilkosságokat pedig igyekezett titokban tartani.
Mások szervezeti alapon az NSDAP nyolcmillió egykori tagját minősítik nácinak. Közülük százezreket azonban csak a karriervágy vitt a pártba, egyeseknek állásuk megtartásához vagy éppen megszerzéséhez kellett a tagkönyv. Náci gyilkosok egész sora - köztük a háborús bűnösként felakasztott lágerparancsnokok, az auschwitzi Gestapo hírhedt figurái, embereket gázba küldő vagy rajtuk kísérletező orvos - sosem csatlakozott az NSDAP-hez. Az auschwitzi építésvezetőségen dolgozó mérnökök között is különösen sok volt a pártonkívüli, mégis ők tervezték a krematóriumokat és a gázkamrákat. Nem volt párttag a 800 ezer embert elgázosító treblinkai megsemmisítő tábor parancsnoka, a "babaarcúnak" becézett Kurt Franz sem, pedig igazi mintanáciként viselkedett: Barry nevű kutyájával tépette le a zsidók nemi szervét.
Ma a náci szó hallatán a legtöbbünknek Hitler, a felemelt kézzel menetelő tömegek és a fekete egyenruhás SS-gyilkosok jutnak az eszébe. Ezért furcsa, ha egy farmeres lányról vagy egy öltönyös úrról halljuk, hogy náci. Pedig nem a ruha, a tagkönyv, a valamelyik pártra leadott szavazat miatt náci valaki, hanem azért, mert úgy gondolkodik.
A nácik a legritkább esetben mondják magukról, hogy kifélék. Sőt: legyenek akár egy nyilvánvalóan szélsőséges párt vezetői vagy szimpatizánsai, gyakori, hogy felháborodnak a minősítésen. Van, aki tényleg nem tartja magát annak. Mások egyszerűen csak eltérő fogalmi kategóriákat használnak. A magát francia hazafinak tartó Le Pen is sokszor tiltakozott, ha Hitlerhez hasonlították. A szélsőségesek jól felfogott önérdekből titkolják a nyilvánosság előtt valódi meggyőződésüket, egy nyíltan náci pártot ugyanis a hatóságok könnyen betilthatnak. Egy nacionalistát, radikálist, "patriótát" viszont nem. Az is csökkenti a horogkeresztesek iránti szimpátiával kérkedők számát, hogy Hitler és mozgalma a globális kultúrában a gonosz szimbólumává vált. Így ma kevésbé a Führer vagy az NSDAP vonzó, mint inkább a náci ideológia.
Miről ismerjük fel a nácikat? Arról a speciális attitűdökből, vonzalmakból és ellenszenvekből összeálló, azonosítható értékrendről, melynek alkotóelemeit jól ismerjük. A nácik elsősorban nacionalisták. Saját népüket, kultúrájukat a többinél értékesebbnek tartják. Másodsorban: faji, származási vagy egyéb alapon tagadják az emberek és csoportok közötti egyenlőséget. A jobbak, erősebbek uralmában hisznek, megvetik a gyengéket. Rasszisták, és gyakran (de nem mindig) antiszemiták is. Egy náci számára nagyon fontos a tekintély és a hatalom. Mivel vonzzák a régi, pogány mítoszok és szimbólumok, gyakran elfordul a domináns vallástól, felekezettől, sokszor pedig nyíltan keresztényellenes. Fogékony az összeesküvés-elméletekre, néha kifejezetten paranoiás. Elutasítja a kommunizmus vagyoni egyenlőségét és elfogadja a magántulajdont. Gyűlöli a szabadpiacot, gyanakodva figyeli a tőzsdét, de hisz az erős állam által felügyelt kapitalizmusban. Nem kedveli a demokráciát. Ha muszáj, elfogadja a többpártrendszer játékszabályait, de ha tehetné, inkább a diktatúra vagy a tekintélyuralom valamilyen formáját választaná. A nácik és a szélsőjobb között nagy az átfedés. Mégis: bár az összes náci szélsőjobboldali, nem minden szélsőjobbos náci. Az olasz fasiszták többsége például nem volt az. Az egyes náci mozgalmaknak vannak karakteres nemzeti sajátosságaik, de a dicső múlt nevében szinte mindegyik területi expanzióra törekszik.
Vannak-e magyar nácik?
A felnőtt magyarok kétharmada úgy érzi, hogy ma vannak szélsőségesek Magyarországon. Az így vélekedők 72 százaléka szerint az országban működnek szélsőjobboldali szervezetek, míg szélsőbalosokról csak 47 százalék tud. A szélsőjobb veszélyességéről megoszlanak a vélemények: a létezésüket érzékelők egyik fele komolyan tart tőlük, a másik szerint viszont nincs ok az aggodalomra, hiszen demokráciában vannak ilyenek.
Nácik szerintünk is vannak. Méghozzá nem is kevesen, de nem foghatók fel homogén tömegként. Eltérő kor- és vagyoncsoportokban, különböző méretű településeken, több párt vagy irányzat támogatói között egyaránt megtalálhatjuk őket. Például nyomozhatunk utánuk autoriter értékrendjük alapján. Tekintélyelvűségi vizsgálataink szerint (lásd az összegzés első részét: Azok a csodálatos harmincas évek, Magyar Narancs, 2010. november 25.) ma a magyarok 27 százaléka sorolható a radikális nacionalisták ideológiai szekértáborába. De a nyilasokkal kapcsolatos véleményeket vizsgálva is rájuk bukkanhatunk. Amikor Szálasiék egykori programpontjainak népszerűségét mértük, kiderült, hogy 2010 őszén a magyarok 13 százaléka szeretne zsidómentes Magyarországon élni, 6 százalék pedig kasztrálná a melegeket. Túlnyomó többségük bizonyosan náci. A nyilasokkal kapcsolatos vélemények azt is felfedték, hogy tavaly 29, idén pedig 21 százalék szimpatizált velük valamilyen mértékben. Vannak, akik szerint csak a zsidóktól és kommunistáktól védték az országot. Mások szerint a történelmi Magyarországért küzdöttek, minden kilencedik magyar pedig úgy látja, hogy bár Szálasiék követtek el hibákat, alapvetően jót akartak.
A magyar nácikra nagyon jellemző a romák ellen érzett gyűlölet. Tavaly a magyarok 14, idén a 22 százaléka értett egyet teljes mértékben azzal, hogy a cigányoknak el kellene költözniük az országból. További 15, illetve 19 százalék pedig azt szerette volna, ha elkülönülten élnének. A két véleménnyel egyetértők (2009: 29%, 2010: 41%) között bizonyosan megtalálhatjuk a magyar nácik jó részét. De nem csak őket. A zsidóellenesség is tipikus náci tünet. Ma például tíz magyarból három gondolja, hogy a zsidó nagytőkések kizsákmányolják az országot.
Kik a Jobbik szavazói és hogyan gondolkoznak?
Magyarországon a legtöbben a Jobbikot tartják náci pártnak. Kutatásaink során ezért ezt a kérdést is vizsgáltuk. A komplex analízis érdekében a Jobbik szavazóira jellemző attitűdöket kerestünk, és ezeket hasonlítottuk a teljes népességhez. A 2009. júliusi adatokból indultunk ki, mert ez az ideinél nagyobb mintát biztosított.
Tavaly, amikor a Jobbikot a biztos szavazó pártválasztók 14 százaléka támogatta, a nemzeti radikalizmussal a magyarok 6 százaléka azonosult. Kétharmaduk jobbikos volt. Ugyanakkor a teljes Jobbik-tábor csupán 45 százaléka érezte közel magához ezt az irányzatot. Negyedük egyetlen politikai ideológiával sem azonosult, tizedük konzervatívnak, 15 százalékuk liberálisnak vagy éppen szocialistának tartotta magát. A politikai töltetű fogalmak közül sorrendben leghevesebben a kommunizmust, a baloldalt és a kereszténydemokráciát utálták - utóbbit meglepő módon jobban, mint a liberalizmust. A Jobbik tábora tehát nagyon heterogén (volt). Gyors gyarapodását nem a radikális jobb vonzerejének növekedése, hanem a korábbi taszítóhatás csökkenése okozhatta. Politikai önbesorolás alapján 2009-ben a jobbikosok leginkább a Fidesz táborához hasonlítottak. Majdnem azonos mértékben vallották magukat konzervatívnak és jobboldalinak, ugyanakkor lényegi különbség mutatkozott a radikális-mérsékelt tengelyen. Azaz: a két szavazótábor véleménye sokszor közel állt egymáshoz, a vérmérsékletük, stílusuk viszont nagyon is eltért.
A Jobbik kifejezetten macsó párt: a férfiak körében kétszer annyira volt népszerű, mint a nők között. Általában a fiatalok körében hódított. A 18 és 29 év közöttieknek 12, a 60 év felettieknek viszont csupán 5 százaléka támogatta. Tévképzet, hogy a pártot elsősorban a vesztes, sértett, alulképzett emberek választották. Támogatói között sokkal több diplomást találtunk, mint szakképzetlent. Szavazói nem tekintették magukat az átlagosnál gyakrabban a rendszerváltás vesztesének, és családjukat nem érte több sérelem a kommunizmus alatt, mint a többi magyart.
A párt sikere egyértelműen a támogatók dinamizmusából táplálkozott. A magyar felnőttek kevesebb mint negyede vélte magáról, hogy képes befolyásolni környezete véleményét, a jobbikosoknak viszont több mint harmada (34%) tartotta magát véleményvezérnek. Ami azonban a pártépítés időszakában előny volt, a későbbiekben komoly hátrányt jelent majd: a hasonló karakterű pártokat is gyakran robbantotta szét az átlagosnál több vezérhím konfliktusa.
A Jobbik-támogatóktól a heroikus idealizmus sem állt távol: 23 százalékuk állását, szabadságát vagy életét is kockáztatta volna kedvenc pártjáért. Az ilyen mértékű önfeláldozás a szocialista tábor 14, a fideszes szavazóknak csak 11 százalékánál fordult elő.
Attitűdjeiket vizsgálva számos jellegzetességet találtunk. Erősen vonzódnak a Horthy-korszak jobboldali eszméihez, szimbólumaihoz. Ők a legbizalmatlanabbak: nem bíztak se kormányban, sem ellenzékben, sem a demokratikus intézményekben. Gazdasági bajainkért leginkább ők kárhoztatták az elmaradt rendszerváltást, a volt kommunisták befolyását, a zsidó nagytőkéseket, a túl sok külföldi cégtulajdonost és a mindenbe beleszóló EU-t. Különösen hajlamosak voltak hinni a gazdasági csodákban. A demokráciáról a jobbikosok voltak a legrosszabb véleménnyel, ezért nem meglepő, hogy relatív többségük (36%) szerint a diktatúra jobb lehet, míg az átlagnépességben ezt 23 százalék gondolta így.
A Jobbik támogatói fogékonyak a radikalizmusra, a rasszizmusra és a homofóbiára. Valamennyi párt táboránál előítéletesebbek a kisebbségek és a külföldiek irányában. Mindenkit elutasítottak: legjobban a romákat és legkevésbé az oroszokat, de nem szerették sem a kínaiakat, sem az arabokat, a románokat vagy a zsidókat. Sokkal kevésbé hiszik, hogy a romák ugyanolyanok, mint más emberek, és kétharmaduk meg van győződve, hogy "a zsidók mindenkit leantiszemitáznak, akinek nincs jó véleménye egy zsidóról". Legjobban a jobbikosok hibáztatják a kisebbségeket a többséggel szembeni konfliktusok miatt. Ezen a téren hajlamosak a brutális megoldásokra is. 54 százalékuk elköltöztetné az országból a romákat, vagy elkülönítené őket.
A jobbikos mainstream és a magyar felnőttek véleménye számos kérdésben jelentősen különbözik. A többség támogatja az EU- és a NATO-csatlakozást, a Jobbik táborának több mint fele nem. A többség inkább nem erőltetné a területi revíziót vagy a cigány és nem cigány gyermekek külön oktatását, a jobbikosok 64, illetve 59 százaléka igen. A többség inkább elfogadja, hogy a melegeket a heteroszexuálisokkal egyenlő jogok illessék, a jobbikosok inkább nem.
A jobbikos történelemszemlélet is specifikus. Körükben Szálasiék megítélése az átlagosnál sokkal kedvezőbb. Táboruk több mint fele kifejezetten szimpatizált a nyilasokkal, vagy mentegette őket. Leginkább Trianon fáj nekik, és mindenkinél ritkábban választották a legnagyobb nemzeti tragédiák közé az 1944-1945-ös zsidóüldözést. Trianonnal kapcsolatban kétharmaduk túlbecsülte az elcsatolt magyarok számát, harmaduk pedig az elveszített területek nagyságát. Tíz jobbikos közül hét volt revizionista: ők vagy teljes egészében visszaállítanák Nagy-Magyarországot, vagy visszacsatolnák a magyarlakta területeket. Az átlagosnál jóval kisebb mértékben érezték felelősnek a holokausztért a náci magyar kormányt (46%), a csendőrséget és a hivatalnoki kart (42%), valamint Horthyt (25%). Ez utóbbi különösen groteszk, hiszen a gazdag vagyonos zsidókat még a kormányzónál is felelősebbnek tartják (35%).
Konklúziók
A nácizmus nem köthető csupán párttagsághoz vagy pártszimpátiához. Egy-egy politikai mozgalom mögött gyakran heterogén tábor áll. Ezért súlyos tévedés lenne azt állítani, hogy a Jobbik tagjai vagy szavazói kivétel nélkül nácik - ugyanakkor a napnál is világosabb, hogy a nácizmusra, a szélsőjobboldalra általában jellemző attitűdökkel, szimpátiákkal és véleményekkel Magyarországon a legkoncentráltabb formában a Jobbik közönségében találkozhatunk. Rájuk gyakran jellemző a torz történelemszemlélet és a kirekesztés szélsőséges formáinak a támogatása. De nem csak rájuk. E nézetekkel esetenként a máskülönben szélsőjobboldali szimpátiára nem fogékony népesség egyes csoportjai is hajlamosak egyetérteni jobb- és baloldalon egyaránt. A torz történelemszemlélet, a kirekesztő nézetek és a szélsőjobb iránti vonzalom között egyértelmű, de korántsem kizárólagos az összefüggés.
A múlt kísértetei
Amikor a nürnbergi perben levetítették a táborokban készült filmeket, az egyik vádlott, Hans Fritzsche sírva azt mondta: "Nincs hatalom égen vagy földön, ami ezt a szégyent letörölhetné Németország arcáról. Nemzedékek egész sora, évszázadok sem lesznek elegendők hozzá." Nos, 65 év elteltével azt mondhatjuk: lehet, hogy a világ sosem bocsátja meg Hitlert és a nácizmust, de a Német Szövetségi Köztársaság mégis imponáló teljesítményt nyújtott a múlt feldolgozása terén. Számtalan háborús bűnös került bíróság elé, a túlélőket igyekeztek gálánsan kárpótolni. Létrejött a kontinens talán legstabilabb demokráciája, amelyben a széles társadalmi konszenzus azonnali közmegvetéssel sújtja a szélsőségeket. Még akkor is, ha az NDK kommunista örökségével a németek is nehezebben boldogulnak.
Más országok ennél kevesebbre sem voltak képesek. Párizsnak kerek ötven év kellett, mire elismerte a francia zsidók deportálásában játszott felelősségét, Törökország éppen 95 éve hazudik az örmények kiirtásáról, Japán pedig többnyire ma is tagadja katonáinak világháborús rémtetteit. Persze a volt kommunista országok sem büszkélkedhetnek. Varsó a 2001-es Jedwabne-botrányig hallani sem akart a lengyel antiszemiták gyilkosságairól. Kambodzsában három évtizedet kellett várni, hogy a tömeggyilkos, Pol Pot néhány cinkosát a kormány végre bíróság elé engedje. Sztálin és legtöbb bűntársa saját ágyában halt meg, Pekingben Mao képe ma is uralja a Tienanmen teret, a srebrenicai hóhér, Mladic pedig már egy évtizede bujkál.
