Túlhajszoltság, munkavállalói szegénység, központilag vezényelt negatív megítélés – hosszú évek óta sújtja mindez a pedagógusokat. Az 50 körüli, nem nagyvárosokban élő tanárok többsége azonban – egzisztenciális kiszolgáltatottsága okán – inkább csendben tűr. Akik pályát váltanak, azoknak új munkahelyükön épp az lesz a „különleges készségük”, ami tanárként evidencia: például a teherbírás vagy a pedagógiai érzék.
Az aHang oldalán hétfőig 5032 pedagógus jelezte, hogy a státusztörvény miatt elhagyja a tanári pályát. Sokan vannak, akik még kivárnak: azt mondják, megnézik, hogyan működik a törvény a gyakorlatban, és ha rendszerszinten tényleg bevezetik azokat az elemeket, amelyek lehetőségként ott lapulnak a jogszabályban, akkor lépnek. (A státusztörvényről lásd: Menni vagy maradni, Magyar Narancs, 2023. június 14.)
„Visszaülök kicsit buszozni”
„Évről évre egyre nehezebbre esett elkezdenem a tanévet, de aztán valahogy mindig belelendültem. Szerettem tanítani, programokat szervezni, a tanári munkaközösség vezetője is voltam, így jó darabig bírtam. 2021 szeptemberét viszont már nem vártam meg” – meséli Anita, aki egy észak-magyarországi kisváros lakójaként a szomszédos faluban tanított 22 éven át. Amikor két éve augusztusban bement az első tantestületi értekezletre, kiderült, hogy régi kollégái mind nyugdíjba mentek, a helyettük érkezők pedig „amolyan futottak még kategóriába tartoztak”: pedagógus végzettséggel ugyan, de más területekről jöttek. Mivel az új kollégák tapasztalatlanok voltak, azzal szembesült, hogy szinte minden feladatot rá osztottak azon az értekezleten. Hazament és megírta a felmondólevelét. Nem tudta, hol fog dolgozni, csak azt, hogy nem a közoktatásban. Még tanári munkája mellett elvégzett egy kétéves logisztikusi tanfolyamot. Nem sokkal a felmondása után felkérték oktatónak.
Anita első élménye a közoktatáson kívül „igazi ajándék volt. Olyan dicséreteket kaptam a képzés részvevőitől, hogy őket még így senki sem vette emberszámba, és hogy nekik így még senki sem magyarázta el a tananyagot. Hálásak voltak, és én is hálás voltam, hogy noha eljöttem az iskolából, taníthattam, ráadásul úgy, hogy hosszú idő után először meg is becsülték a munkámat. Pályázgattam, és épp egy évvel a felmondásom után, 2022 szeptemberében megtaláltam azt a munkahelyet, ahol azóta is dolgozom. A propaganda mindig azt nyomta, hogy mi, tanárok nem értünk semmihez, csak a tanításhoz, vagy még ahhoz sem! Meg akartam mutatni, hogy 46 évesen igenis tudok mást is”.
„Sosem féltem váltani, s noha nincs biztos tervem, most sem félek” – fogalmaz a 60 éves Szűcs Tamás. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) egykori ügyvezető elnöke, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium magyar–történelem szakos tanára a június 16-ai Kossuth téri tüntetésen jelentette be, hogy 31 év után rendkívüli lemondással él, és abbahagyja a tanítást. Szűcs Tamás az egyetem elvégzése előtt sok mindennel foglalkozott, megszerezte a jogosítványt buszra, teherautóra, úgyhogy „ha nem is a nyugdíjig, de visszaülök kicsit buszozni. Vágyom rá, hogy olyan munkát végezzek, amit nem kell hazavinnem. Rengeteg embert ismerek, ha úgy adódik, bármit, amire fizikailag képes vagyok, megcsinálok. Úgy látom, akik meg merik hozni a döntést, hogy elhagyják a tanári pályát, azok általában olyan karakterek, akiket nem kell félteni, fognak munkát találni”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
