"Megmaradtunk a régi, homályos modellnél" - Tóth Zoltán választási szakértő a párt- és kampányfinanszírozásról

Belpol

Sokadszorra futnak neki a parlamenti pártok a kampányfinanszírozás rendbetételének, ám a jelek szerint ezúttal sem jutnak semmire. Tóth Zoltán, az Európai Választási Szakértők Egyesületének főtitkára szerint - aki minisztériumi alkalmazottként annak idején részt vett a gazdálkodási és támogatási szisztéma kialakításában - a magyar modell eleve magában hordozza a problémákat.
Sokadszorra futnak neki a parlamenti pártok a kampányfinanszírozás rendbetételének, ám a jelek szerint ezúttal sem jutnak semmire. Tóth Zoltán, az Európai Választási Szakértők Egyesületének főtitkára szerint - aki minisztériumi alkalmazottként annak idején részt vett a gazdálkodási és támogatási szisztéma kialakításában - a magyar modell eleve magában hordozza a problémákat.

Magyar Narancs: A politikai szféra kevés vagy sok közpénzhez jut?

Tóth Zoltán: A pártok általános finanszírozási szabályait a gazdálkodásukról szóló törvény tartalmazza, és benne állami támogatásuk módozatait is. Ez a járandóság folyamatos, azzal a megszorítással, hogy ciklusonként eltérő mértékű, mert konkrét választási eredményhez kötött. Egy másik törvény a pártok ingatlannal történő állami ellátásáról szól. Megint másik arról, hogy rendkívül kedvező feltételek mellett megvehetik az általuk eddig használt ingatlanokat. Ezenkívül az önkormányzatok a választásokon induló pártok rendelkezésére bocsáthatnak kampányhelyiséget, technikai eszközöket, például hangosításra valókat is. A szabály az, hogy a települések vagy megtagadják mindegyiktől ezt a lehetőséget, vagy egyenlő mértékben biztosítják. Én olyan önkormányzatról eddig nem hallottam, amelyik ezt megtagadta volna, viszont nagyon sok olyanról igen, amelyik egyenlőtlen támogatást nyújtott.

MN: Hogyan?

TZ: Például úgy, hogy az egyik megkapja a művelődési házat, a másiknak meg azt mondják, hát az éppen foglalt.

MN: Az országgyűlési képviselőcsoportok?

TZ: A frakciók is kapnak állami támogatást az Országgyűlés költségvetéséből.

MN: Vajon melyik kocsival utazik a kampány-, azaz pártrendezvényre az a polgármester, aki egyben parlamenti képviselő is?

TZ: A legnagyobbal.

MN: Van arra előírás, hogy mondjuk kampány idején állami, önkormányzati szolgálati gépkocsit is használhatnak, vagy pedig csakis a párt által tulajdonolt, illetve bérelt autóval utazhatnak?

TZ: Erre vonatkozólag egyetlen kötelező szabály van: a pártok a kampányukhoz nem vehetik igénybe a parlament által biztosított infrastruktúrát. Ebből konkrét botrányok akkor robbantak ki, amikor képviselők országgyűlési fejléces levelekkel kampányoltak, milliószám küldözgették ezeket. Ez is egy burkolt támogatás, mert beépül az Országgyűlés postaköltségébe - ami egyébként tilos. S nem ez az egyetlen, amit a pártok a parlament vagy éppenséggel - mondjuk egy polgármester esetében - valamelyik önkormányzat költségvetésében nem túl tisztességesen elszámolnak. Ilyen a gépjárműhasználat, a sokszorosítás, a telefon, az emberi erő. A pártok az állami, önkormányzati segítségen kívül kaphatnak juttatást magán- és jogi személyektől, gazdasági társaságoktól, állami tulajdonhányaddal vagy támogatással nem rendelkező vállalattól is. Meg a saját alapítványuktól: a költségvetésnek van egy olyan része, amelyik ezt támogatja.

MN: A gyakran egybemosott párt- és kampányfinanszírozás között mi a leglényegesebb különbség?

TZ: A kampánnyal, így annak költségeivel kapcsolatos alapvető rendelkezéseket egy másik, a választási törvény tartalmazza. És konkrét időre vonatkozik. Amúgy nagyon egyszerű az előírás: a pártok jelöltarányosan állami támogatásokra jogosultak. Ezek összegét a költségvetés részeként állapítja meg négyévenként a parlament. Eddig általában százmillió forintot hagyott jóvá erre a célra. S mivel egy országgyűlési választáson - csak erre vonatkozik a kampányszabályozás - mintegy ötezer jelölt szokott indulni, az egy főre jutó összeg nagyjából húszezer forint. Tehát amelyik pártnak több jelöltje van, az több pénzt kap, amelyiknek kevesebb, az kevesebbet.

MN: Tehát arányosan annyit, amennyi az erre fordított összegből, nevezetesen az említett százmillióból jut? Abból még a kopogtatócédulákat gyűjtő aktivisták megfizetésére sem futja.

TZ: Sőt: a törvény tiltja, hogy e pénzből bérjellegű kiadásokat fedezzenek. Csak dologi költségekre szabad fordítani.

MN: A bűvös 386 millió forint hol szerepel? Vagy nincs is ilyen sehol?

TZ: De van, csak más formában. A választási törvényben, amely úgy fogalmaz, hogy egy-egy párt mandátumonként egymillió forintot fordíthat kampányköltségekre, összesen nem többet 386 milliónál. Törvényes lehetőségük nincs az öszszeg túllépésére.

MN: Erkölcsileg nem menti a pártok vezetőit és frakcióit, hiszen vállalniuk kellene a változtatás felelősségét, de azért a rendszerváltás óta alaposan elszaladtak az árak.

TZ: Az egymillió forintos korlátot 1997-ben tették a törvénybe.

MN: Addig bármennyit föl lehetett használni?

TZ: Bármennyit. És 1997-ig a pártok a magyar közmédiumokban ingyen szerepelhettek; szintén különböző mértékben.

MN: Ha ilyen kevés a legálisan felhasználható pénz, miért ragaszkodtak a pártok egészen mostanáig a hosszú kampányidőszakhoz? Netán hogy a tehetősebbek kivéreztessék a szegényebbeket?

TZ: Pontosan. Ez volt az egyik cél. Hiszen a törvény születésekor, 1989-ben melyik volt a gazdag párt? Az MSZP. Mára megváltozott a helyzet. Nyilván minél hoszszabb a kampány, annál többe kerül. Mindegyik párt nagyon szeretné, hogy a másik egyre jobban eladósodjék. Erről még nem beszéltünk, de a pártok hiteleket vehetnek fel a bankoktól.

MN: Ez miért előnyös az ellenfelek számára?

TZ: Mert az a párt kénytelen elköteleződni, ráadásul egy idő után csak ki kell egyenlítenie a tartozásait. Tudniillik a hitelezők, főleg ha nem jut az adott csoportosulás kormányra, nagyon türelmetlenekké válhatnak. És a magántámogatók is. Nemcsak itthon: a Tony Blair-féle kampánybotrány pont erről szólt. A Brit Munkáspárt rengeteg hitelt vett fel a kampánya finanszírozásához, ezeket nem tudta visszafizetni, így életre szóló felsőházi tagságot, lordi címet és nagy állami kitüntetéseket ajándékozott a hitelezőinek. A botrány miatt alaposan átdolgozták Angliában a választási törvényt. Egyébként egy újabb, de nem közpénzből származó jelentős forrás a magántámogatóktól érkező pénz. És az ingyenes társadalmi munka, az önkéntesek igénybevétele is, hiszen az önkéntes többnyire saját autójával megy, saját költségén tankol, plakátot ragaszt. Azt már szinte meg sem merem említeni, hogy a kampányban részt vett önkéntesek finanszírozásának egyik módja, ha utóbb a frakció szakértőjeként alkalmazzák őket. Persze ezt csak az a párt teheti meg, amelyiknek van képviselőcsoportja.

MN: Majdnem mindenütt tiltják, de a mi pártjaink külföldről is elfogadhatnak támogatást. Onnan miért szabad, még ha külföldi államtól nem is, de egyébként igen?

TZ: Ennek tilalma tíz évig része volt a kampányfinanszírozási tilalomnak. Azonban 1997-ben eltörölték.

MN: Miért?

TZ: Nem tudom. De a külföldi magán- és jogi személyek gazdagabbak, és esetleg érdekeltek lehetnek abban, hogy a magyar törvényalkotás miként alakuljon.

MN: Mi főként a német mintát vettük át.

TZ: Elsődlegesen a németet, kisebb mértékben az olaszt. Na, az olasz "tiszta kezek" politikájáról csak annyit, hogy egyik korábbi miniszterelnökük külföldre menekült, miután pártfinanszírozási machinációk miatt hosszú idejű börtönbüntetésre ítélték. És Kohl kancellár mekkorát bukott hasonló okból? Utána a németek abszolút megreformálták a törvényt, és teljesen átláthatóvá tették a támogatások rendszerét. Mi pedig megmaradtunk a régi, homályos modelljüknél.

MN: Ön szerint ez a modell hordozza magában az anomáliákat?

TZ: Igen.

MN: Ön is a Belügyminisztériumban dolgozott, amikor a pártfinanszírozási és kampányszabályozási törvények megszülettek.

TZ: Sőt a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon én képviseltem a kormányt az alkotmányjogász Somogyvári Istvánnal a választási albizottságban.

MN: Amikor ez a szisztéma kialakult, már túl voltak e téma megbeszélésén?

TZ: A finanszírozással egyetlenegyszer, 1989 júniusában foglalkoztunk. Utána nem, mégpedig azért, mert a kerekasztal ellenzéki oldala azt kérdezte, miért akarunk erről beszélni, amikor az MSZMP egy gazdag párt, az ellenzék meg szegény. És azt mondták, ezt a témát akkor tűzzük napirendre, ha vagy elveszti az MSZMP a vagyonát, vagy az ellenzék is szerez pénzt. Mindenki hallgatott. Egyedül én elleneztem a halogatást. Azt mondtam, nem szabad megvárni, hogy itt legyen a baj; előre kellene ezt az ügyet rendezni, mert ahogy gazdagodni fognak a szegény pártok, egyre kevésbé akarnak majd szabályokat megállapítani.

MN: Eszerint nem megállapodások révén alkotta meg végül is a törvényt az Országgyűlés, hanem mégiscsak a minisztériumban dolgozták ki, az önök műve volt.

TZ: Amikor megszületett a többpártrendszer, tehát be lehetett jegyeztetni pártokat is, ki kellett jönnie a gazdálkodásukról szóló törvénynek is. Az egyesülési törvény a pártok megalakulásának kritériumait, ez pedig a finanszírozásuk lehetőségeit határozta meg. Mindkettő akkor jelent meg, amikor hivatalosan még nem voltak új pártok.

MN: Ily módon csak az elveket rögzítették, az már a kormánytól függött, hogy mennyi pénzt rendel hozzá az állam? S amikor közeledtek a választások, akkor kerültek elő azok a megoldásra váró problémák, hogy minden pártnak legyen helyisége, infrastruktúrája?

TZ: Németh Miklósnak köszönhető, személyesen. Irodát, titkárnőt, autót, s ami nagy szó volt, telefont kaptak az új pártok, meg kétmillió forint készpénzt.

MN: Működési költségre vagy kampányra?

TZ: Működési költségre.

MN: Mikortól?

TZ: 1989 decemberétől.

MN: Miért csak akkor?

TZ: Mert a Pénzügyminisztérium (PM) nem akarta. Azt mondták, mutasson Németh Miklós egy törvényt, aminek alapján a PM ad kétmilliót minden pártnak.

MN: Egy-két párt el is szaladt vele. Manapság sokkal több száll el. Egy népszavazási kezdeményezés éppen arra irányul, hogy a pártok saját bevételeikből, főként a tagdíjakból gazdálkodjanak, ne kaphassanak állami támogatást.

TZ: A világ ezzel teljesen szembemegy. A fő tendencia, hogy a pártok általános működéséhez nyújtott állami támogatások csökkennek, viszont a kampányidőszakra vonatkozók növekednek. Hogy ne lehessen se magán-, se jogi személyek támogatását igénybe venni, hanem a kampányt kizárólag közpénzekből folytathassák, mert akkor nagyobb az esélyegyenlőség meg az átláthatóság is.

MN: Végül is milyen a jó párt- és kampányfinanszírozási rendszer?

TZ: Két meghatározó irányzat van. A bevétel-, illetve a kiadáskorlátozó. Az egyik maximálja a támogatás összegét, és egyéb szempontok szerint is behatárolja. A másik nem foglalkozik azzal, honnan van pénze a pártnak, de előírja, menynyit költhet. Nekem Kanada megoldása tetszik leginkább, amely ötvözi a két szisztémát. Megszabja a kiadás felső határát, ugyanakkor nyilvánossá teszi a pártok bankszámláját: az internetre kattintva bárki láthatja, melyikük honnan mennyi támogatást kapott.

Gyakorlatok

Az Európai Választási Szakértők Egyesületének egyik tanulmánya a párt- és kampányfinanszírozás megoldásának különböző módozatait vizsgálta. A Tóth Zoltán által hivatkozott kanadai szisztéma - ahol az állami támogatás nagyjából a felét teszi ki a megengedett költségeknek - azért is érdekes, mert ott csak a kampány tárgykörében írják elő a pártoknak adható támogatások szabályait. Három kategóriát különítenek el: a választási küzdelemmel kapcsolatos költségekét, a személyes kiadásokét, valamint a könyvvizsgálónak fizetett díjakét. Könyvvizsgálót ugyanis minden jelöltnek kötelessége alkalmazni, mert az őrködik a rendelkezések betartásán.

Európában - ahol egyébként a brit rendszer hasonlít leginkább a kanadaihoz - az az általános, hogy az állami költségvetés támogatja mind a pártok kampányait, mind működésüket. Ebben az a szemlélet tükröződik, hogy az alkotmányos rend alapfeltétele, hogy a pártokat anyagi problémák ne gátolják alapvető teendőik ellátásában. Továbbá ha túlságosan is a magánadományokra szorulnának, az elkerülhetetlen összefonódásokhoz vezetne. Az állami támogatások rendszere elvileg arra is alkalmas lehet, hogy valamelyest kiegyenlítse a kis és nagy pártok közti esélyegyenlőtlenséget. Persze ez a szisztéma is tág teret hagy a magánszférának a finanszírozásban, például adományok, természetbeni juttatások, tagdíjak révén; hiszen nyilvánvalóan az sem lenne szerencsés, ha a pártok kizárólag az államtól függenének.

A hazai szabályozással ellentétben Európában többnyire nem megengedett a pártok külföldi pénzbeli támogatása, például mert ez nemzetbiztonsági szempontból is aggályos lehet.

Neked ajánljuk