Magyar Narancs: Mit keres Magyarország az ortodox kultúrkörben?
Tóth István György: A Nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat (angolul: World Value Survey, WVS - a szerk.) egy évtizedek óta zajló kutatássorozat, melynek 2005-ben volt a világ ötven országára kiterjedő legutóbbi mérése. Ebben nem szerepel mindegyik európai állam - így néhány kelet-közép-európai ország is kimaradt -, nehéz tehát pontosan megmondani, hogy a többi posztszocialista államhoz képest Magyarország hol áll. Amit a WVS felméréseit követően most Keller Tamás kollégám elemzéseiben is látunk: a hazai társadalom a nyugati kultúra magjától viszonylag távol van, sokkal közelebb áll az ortodox kultúrkörhöz. A WVS egyik tengelye a világi racionális értékek elterjedtségét mutatja a különböző társadalmakban. Eszerint Magyarországra kevésbé jellemző a tekintélytisztelet, a vallásosság, a hagyományos közösségekhez való ragaszkodás, ebben az értelemben a magyar társadalom szekularizáltabb. A másik tengely azt mutatja, hogy az adott társadalom hol helyezkedik el a zártság/nyitottság, illetve a túlélési attitűdök/önkifejezési értékek tengelyén. A túlélési értékek alatt elsősorban a nyers materiális túlélési viselkedésformákat, az önkifejezési attitűdök alatt pedig a civil és politikai szabadságjogokkal kapcsolatos aspirációkat, a mások iránti bizalmat és toleranciát kell érteni. A két tengely által kifeszített értéktérben Magyarország a racionális gondolkodásmódú, de zártabb társadalmak közé sorolható. Főleg az utóbbi dimenzióban vagyunk távolabb a nyugati kultúrától. Persze ez nem egy értékelési sorrend, nem verseny, ahol győztesek meg vesztesek vannak. A WVS készítői megfigyeltek egy összefüggést a gazdasági fejlődés és az értékszerkezet változása között, és azt állítják, hogy a gazdasági növekedés előidézi az értékek átalakulását. Mi ilyet nem mondunk, úgy véljük, nem lehetünk biztosak benne, hogy a különböző kultúrájú országok egy lineáris fejlődési pályán mozognak. Ennek igazolása vagy elvetése jóval alaposabb vizsgálatokat igényelne. Magyarország mindenesetre a hasonló nagyságú GDP-vel rendelkező országokhoz képest egy jóval zártabb gondolkodásmódú társadalom.
MN: Lehet, hogy az ok-okozati viszony nálunk megfordult? Hipotézisük szerint a zártság lehet az oka annak, hogy Magyarország az ezredforduló után letért a fejlődési pályáról.
TIGY: Nehéz megmondani, hogy mi az ok és mi az okozat. Sok egyéb tényező mellett - a politikai elit bénázásai, a rossz gazdaságpolitikai döntések stb. - a letérésben a növekedési pályáról a társadalom zártsága, az egymás iránti és az intézményekkel szembeni bizalmatlanság, az állammal kapcsolatos túlzott várakozások, a normaszegéssel szembeni ellentmondásos álláspont is szerepet játszott. Mindezek együtt táptalajt adtak annak a káros és egyre nagyobb kilengésekkel lejátszódó költségvetési és reformciklusnak, ami végül a szereplők időhorizontjának beszűküléséhez és a közösségi erőforrások pazarló felhasználásához vezetett.
MN: Érdekes, hogy a magyarok nemcsak az állami intézményekkel, a politikusokkal szemben bizalmatlanok, de az embertársaikról is nagyon rossz véleménnyel vannak.
TIGY: Ez így túl leegyszerűsítő. Tény, hogy az embertársak iránti bizalom nem túl nagy, de Európában nem nálunk a legrosszabb a helyzet. A politikai és gazdasági intézményrendszerbe vetett bizalmat illetően viszont Magyarország tényleg a legrosszabb helyzetű országok között van. Sajnos a participáció - a különféle állampolgári, civil kezdeményezésekben, a helyi közéletben való aktív részvétel, a szomszédsági, baráti kapcsolatok - terén sem rózsás a helyzet.
MN: Mivel magyarázható, hogy a magyarok a gazdaságot zéró összegű játszmaként fogják fel? Miért gondolják úgy, hogy csak egymás kárára lehet ebben az országban meggazdagodni?
TIGY: Mivel nem bízunk az intézményeinkben, úgy gondoljuk, hogy különféle mutyikkal, különalkukkal jobban el tudjuk intézni az ügyeinket. Ezért a többség úgy véli, a gazdagok csakis ilyen módszerek révén, tehát a többiek rovására lettek sikeresek. Így nem csoda, hogy a gazdaságot a "mindenki mindenki ellen" típusú háborúként fogják fel. Ebben a tekintetben világbajnokok vagyunk, a WVS országai közül nálunk a legerősebb ez a meggyőződés.
MN: Miért nem sikerült húsz év alatt megteremteni a piacgazdaság legitimitását?
TIGY: Miközben a rendszerváltás során is számos hibát követtünk el, azért azt is látni kell, hogy a dolgok gyökere régebbre nyúlik. Már a két világháború között is hasonló témák - milyen a magyar, milyen értékek jellemzik, miért "torzult el a magyar alkat" - foglalkoztatták az értelmiséget. Az intézmények iránti bizalmatlanság abból is fakadhat, hogy nagyon sokáig éltünk ránk oktrojált államszerkezet alatt, ami kialakította az intézményekkel szembeni kettős nyelvezetet, bizalmatlanságot. Nem a turáni átokra vagy öröklődő viselkedésformákra gondolok, egyszerűen a szülők belenevelik ezeket az attitűdöket a gyerekeikbe. Ebben az értelemben tényleg van évszázadokra visszamenő kontinuitás.
MN: Ilyen értelemben az összes kelet-európai kisállamnak hasonló mutatói lehetnének.
TIGY: Ebben a kutatásban nem foglalkoztunk a történelmi dimenzióval, pusztán egy látleletet csináltunk napjaink Magyarországáról - az összes többi spekuláció. Viszont nem lehet összemosni a kelet-európai államokat, lényeges különbségek vannak köztük. Csehország vagy Szlovénia már a 18-19. században polgárosodottabb volt, mint hazánk. Nálunk a polgárosodási folyamat töredezett, nem alakult ki stabil, masszív középosztály, melynek attitűdje kisugározhatna a többségre, az intézményekre. Ehhez még hozzájárul a nyelvi zártságunk, melyet a mai napig nem sikerült feloldani: mi beszélünk a legkevésbé nyelveket, és nem is nagyon forszírozzuk a helyzet megváltoztatását.
MN: Vértelen, de többezres tömegeket megmozgató rendszerváltás, kiépülő, működő demokratikus intézményrendszer - négyévente leválthatják a választók a regnáló kormányt -, belépés a NATO-ba és az EU-ba: az elmúlt húsz évet sikertörténetként is fel lehetne fogni.
TIGY: Akárhogy is nézzük, a rendszerváltás inkább az elitek akciója volt. A kutatás eredményeit elemző, a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián Kolosi Tamás azt emelte ki, hogy a rendszerváltás után az vált a hátrányunkká, ami 1989-ben még előnynek számított. Nálunk az erózió és bizonyos mértékben a liberalizáció már a nyolcvanas évek elején elindult, a váltás nem egy egyszeri, forradalmi eseményhez kapcsolódik. Ezt az átmeneti időszakot két párhuzamosan létező értékrend jellemezte: egyik oldalon a szocializmus intézményi berendezkedése, a nagyvállalati szerkezet, másfelől ekkor már sokan igyekeztek kihasználni az állam csődje által nyitott lehetőségeket, géemkákat hoztak létre, a magánaktivitások ráépültek az állami infrastruktúrára - kijátszották az ügyeskedésüket úgy-ahogy eltűrő rendszert. Ám ez a mentalitás nem működőképes a piacgazdaság keretei között: nem kéne továbbra is kijátszani az adórendszert, be kellene tartani a versenytörvény előírásait és így tovább.
MN: Csakhogy a géemkázók mertek kockáztatni, márpedig az önök felmérése szerint mára pont ez tűnt el a társadalomból. Miért nem tudtuk kamatoztatni ezt a képességünket a kapitalista viszonyok között?
TIGY: Az előző rendszer tűrte ugyan ezeket a vállalkozásokat, de egy bizonyos szint felett már kriminalizálta a meggazdagodást - nemegyszer megszégyenítették a köz előtt a hirtelen meggazdagodott, vállalkozó szellemű embereket. Később a privatizációs folyamat sem igazán segítette a polgárosodást. Nagyon jó, hogy nálunk is megtelepedtek a multinacionális cégek, de nem biztos, hogy helyes döntés volt teljes ágazatokat átadni nekik, mert így nem tudott érvényesülni a nyolcvanas években kialakult hazai kockázatvállaló attitűd. Ugyanakkor a vértelen rendszerváltás nagyon sok kompromisszummal járt: azokban a szektorokban, amelyekben a politikai átalakulást ösztönző, levezénylő értelmiség érdekelt volt, nem történt komoly átalakulás. Sem az oktatási, sem az egészségügyi rendszert nem vagy csak kismértékben reformáltuk meg, a kereskedelmi médiumok is késve indultak el - a szocializmus sok területen túlélte a rendszerváltást. A jelenlegi válság kelleténél nagyobb mélységét nem a túlméretezett kapitalizmus, hanem a túlzottan megmaradt szocializmus rovására kell írnunk. A politikai elit is óriási hibákat követett el. Az utóbbi tíz évben kialakult végletes megosztottság, az egymással szembeni bizalmatlanság, a másik fél démonizálása átragadt az átlagpolgárokra is.
MN: Holott az önök mérései szerint a magyarok többsége a békés, konszenzuális megoldásokat kedveli.
TIGY: Valóban, a szavazók nem szeretik a háborús helyzeteket, ezt abból is lehet látni, hogy sokáig a békét ígérő pártok nyertek. Az utóbbi két-három választáson viszont az ígéretlicittel teljesen megőrült, felborult a politikai logika. Nyilván nemcsak a választók attitűdjével, de a politikai szerkezettel is gond van. A medián szavazón sok múlik: a kétpárti vagy kvázi kétpárti rendszerekben - mint amilyenné a miénk is fejlődött - a kulcsfontosságú kérdésekben középen elhelyezkedő szavazó dönti el a voksolás kimenetelét. Magyarországon a medián szavazó jövedelemszerkezetében igen fontos szerepet játszik az állami újraelosztásból való részesedés. Tehát a politikusok abban érdekeltek, hogy egyre vadabb ígéretekkel megszerezzék a szavazatát. Így már nem a különféle víziók, alternatívák vetélkednek, hisz nagyjából mindkét fél ugyanazt teszi. Ha nem biztosak a dolgukban, pánikba esnek, és egyre nagyobb ígéreteket tesznek, egyre durvábban támadják egymást. Amerikában is két pártra oszlik a politikai paletta, de - leegyszerűsítve - az egyik az adófizetők, a másik az újraelosztásból részesedők érdekeit védi, tehát ott más kérdések mentén konstituálódik a medián szavazó.
MN: Érdekes, hogy miközben a társadalomban a méréseik szerint nagy a redisztribúció iránti igény, a segélyek csökkentése, a szociális kártya bevezetése is nagy népszerűségnek örvend.
TIGY: Nincs ellentmondás. Bizonyos elméletek szerint Amerikában azért nincs erős jóléti állam, mert a klasszikus amerikai szavazópolgár - a fehér angolszász protestáns férfi - nem akarta finanszírozni a feketék jóléti programjait. Magyarországon egyre inkább úgy véli a többségi társadalom, hogy a szociális segélyeket a cigány lakosság veszi igénybe, így valami hasonló kezd kialakulni, mint egykoron az USA-ban. De ez nem jelenti azt, hogy a szavazók nem akarnák a korai nyugdíjazást, vagy ne elleneznék az egészségügyben a privatizációt. Az őket érintő jóléti intézkedéseket továbbra is igénylik, és a bővítésükre, fenntartásukra fognak szavazni. Valahol mindenki az államból szeretne megélni: a segélyezetten kívül az útépítő vállalkozó is, az orvoson kívül az akadémikus is, a pályázatírón kívül a pályázatban részesedő is, az agrárszektor ugyanúgy állami védelmet keres, mint a színházi szakma.
MN: A kutatásukat összefoglaló tanulmányában az értelmiség "téves paradigmáit" is felelőssé teszi a társadalom értékszerkezetének torzulásáért. Mire gondol?
TIGY: A rendszerváltás után az értelmiségi, politikai diskurzus téves választ adott arra a kérdésre, hogy miként kell kezelni az átalakulás veszteseit. Egy - bizonyos értelemben - téves baloldali paradigma jegyében hagyták, hogy a munkájukat elveszítő emberek a nyugdíjrendszer és a szociálpolitikai intézmények ernyője alá meneküljenek. Holott már akkor is láthatták, hogy azokban az OECD-országokban, ahol korábban hasonló módon jártak el, később komoly problémák keletkeztek. Ez egyrészt megterhelte a jóléti rendszert, másrészt kialakította, felerősítette a redisztribúció növelése iránti vágyat, a paternalizmus és az infantilizmus egymást erősítő keverékét. Amikor elindult a gazdasági növekedés, a munkaerőpiacról kiesettek többsége már nem akart visszatérni és munkát vállalni. Helytelenül értelmezték az állam és az egyén viszonyát: ezt egyenrangú kapcsolatként, szerződésként kellett volna kezelni, amely pontosan lefekteti, összhangba hozza a jogokat és a kötelezettségeket. A legfőbb kérdés nem az kellene, hogy legyen, hogy mennyi pénzt tudunk szétosztani a jóléti rendszeren keresztül, hogyan csökkentsük vagy növeljük az ehhez szükséges állami bevételeket, hanem az, hogy milyen munkaerőpiacot építünk.
MN: Ha a magyar társadalom sem a politikai, sem a gazdasági intézményrendszerben, de még a szomszédjában sem bízik, ki és hogyan fogja kiemelni ebből a csapdahelyzetből?
TIGY: Nehéz kérdés, ugyanis állami eszközökkel nem lehet bizalmat építeni. Főleg nem kampányokkal, médiaeszközökkel. Ha most minden csatornán azt kezdenénk el nyomni, hogy "szeressük egymást, gyerekek!", semmit nem érnénk el. Példaként lehet említeni azt a nagyon érzékeny problémát, mely az utóbbi időben igen akuttá vált. Félre ne értse - és ezt igazolja valahol ez a kutatás is -, a magyarországi cigányság integrációjához elsősorban toleranciára, kölcsönös belátásra, hétköznapi aprómunkára van szükség. De ha az állam úgy fog hozzá ehhez, hogy nap mint nap azt mondja a többségi társadalomnak, mennyire nem toleráns, és minden probléma oka az ő intoleranciája, akkor a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. Szerintem ez a bumeránghatás ma már be is következett, ennek a levét isszuk most. Francis Fukuyama amerikai filozófus szerint végtelen sok türelem és szívós, kitartó munka kell a társadalmon belüli bizalom helyreállításához: próbálja elérni az állam, hogy az általa felügyelt szektorok átláthatóak, hitelesek, bizalomra érdemesek legyenek. Alakuljon ki egy erős közszolgálati ethosz, az intézményrendszert ne állítsák az éppen aktuális politikai kurzusok szolgálatába. Egy idő után az állampolgár magáénak érzi majd az intézményeket, nem fog verőlegényeket alkalmazni a szerződések kikényszerítésére, inkább bírósághoz fordul, nem fogja tucatnyi zárral bezárni az ajtaját, bízni fog a szomszédjában, a rendőrségben, a közbiztonságban.
MN: Úgy tűnik, eddig mindenki kudarcot vallott, aki nekifogott az államszerkezet vagy a társadalom megváltoztatásához. Így a kilencvenes években az önkormányzatiságra alapozott társadalombiztosítás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
TIGY: Úgy vélem, ott is eleve elhibázott volt a koncepció. Az egész csak látszatparticipáció volt, ugyanis a rendszerbe bevont, bizonytalan legitimációjú szakszervezetek és munkáltatói szervezetek ugyanolyan távol álltak és állnak ma is az állampolgártól, mint az állami intézmények - ezt kutatásaink is igazolják. Még csak nem is a hatékonyságról szólt az önkormányzatiság bevezetése, inkább egy újabb elosztási koalíciót hoztak létre, ahol a fő kérdés az volt, ki szeletelje a tortát. Úgy gondolom, a participáció mindig helyi - a polgároknak legyen beleszólásuk az iskola ügyeibe, lássanak rá a közös képviselő, a polgármester tevékenységére -, bizonyos szinten felül már csak korlátozottan érvényesülhet.
Paternalista és bizalomhiányos
A magyar társadalom a szekularizáltabb, racionális értékrendű országok között található a WVS térképén (6,3 ponttal a tízes skálán), ám zártságát tekintve (1,8 ponttal) az utolsók között végzett. Magyarország olyan államok társaságában található, mint Oroszország, Moldova, Ukrajna és Bulgária. A Tárki mérései szerint a magyar társadalom nemcsak az intézményeiben nem bízik (kifejezetten bizalmatlan a politikai pártokkal, a kormánnyal, a parlamenttel, a sajtóval és a szakszervezetekkel szemben - egyedül az MTA található a pozitív tartományban), de úgy gondolja, hogy felebarátaira sem számíthat. A bizalom rádiusza legfeljebb a családra terjed ki. A magyarok 56 százaléka véli úgy, hogy az emberekben egyáltalán nem vagy alapvetően nem lehet megbízni. Részben ebből adódik, hogy ritkán járunk össze a barátainkkal, szomszédainkkal, de a civil szervezetek munkája sem érdekel minket. A családon belüli, valamint a betegek és a fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és bevándorlók iránti segítőkészség adataiból készített index egész Európában Magyarországon a legalacsonyabb. A magyarok kétharmada azt gondolja magáról, hogy ő ugyan tisztességes, de a többiek nem azok. A korrupcióról is hasonlóan vélekedünk: sokkal elterjedtebbnek tartjuk, mint amilyen a valóságban. A polgárok négyötöde szerint nálunk nem lehet tisztességes munkával meggazdagodni, aki vinni akarja valamire, annak át kell hágnia bizonyos szabályokat. A válaszadók jelentős része úgy véli, hogy a sikeresség a kapcsolatoktól, a családi háttértől, a sorstól, és nem a kitartó munkától függ. Ugyanakkor Magyarországon kevésbé ítélik el az adócsalást, az állami támogatások jogosulatlan felvételét, mint Lengyelországban vagy Csehországban. A kisebb súlyú bűnökkel is elnézőbbek vagyunk: a tömegközlekedésen való bliccelés, a közüzemi számlák be nem fizetése nem okoz komoly lelkiismeret-furdalást. Magyarországon az egyenlőtlenséget csökkentő kormányzati beavatkozás társadalmi támogatottsága Görögország után a legmagasabb. A magyarok nagy többsége úgy véli, hogy az államnak kutya kötelessége garanciákat nyújtani a legkülönfélébb veszélyekkel szemben, ugyanakkor az egyéni kockázatvállalói hajlandóságban az uniós átlag alatt vagyunk. A kutatás eredményeit összefoglaló elemző tanulmány szerint "valamennyi említett tényező jelen van más országokban is. Valamennyi erősebben van jelen az átmeneti országokban, mint másutt. Az a kombináció, ami nálunk van, sajátságos."
A kutatást a jobboldali üzletemberként számon tartott Nobilis Kristóf és a baloldalhoz sorolt Leisztinger Tamás finanszírozta.
