Magyar Narancs: Nincsenek szponzorai az albumoknak. Mennyibe került az elõállításuk?
Kieselbach Tamás: Elvbõl nem kerestem támogatókat. Nem szeretnék errõl beszélni, anyagilag megerõltetõ volt ezt létrehozni, de igazán szívesen tettem.
MN: Érzésem szerint ennek a vállalkozásnak - némi túlzással - önmagad lehettél az elsõ számú célközönsége: hogy végre együtt, egymás mellett láthasd a számodra fontos képeket.
KT: Igen, ez így van, illetve így is van. Természetesen azért csináltam, hogy a magyar festészet megismerhetõvé váljék, de persze a legszemélyesebb indítékom az volt, hogy együtt legyen mindaz, amit mindig is egyben láttam. Gyakran elõfordult, hogy valakivel beszélgetve utaltam egy képre, "tudod, ami ott van Pécsett, a raktárban", vagy "tudod, ami nyolc éve itt volt az aukción" - és ilyenkor sokszor még mûvészettörténészeknek sem ugrik be, mirõl is van szó. Össze akartam hozni a legjobb képeket. A magyar mûvészet széttördelõdött. Más országoké is, de a miénk különösen. Egyetlen múzeumunkban sem tekinthetõ át a maga teljességében. Ráadásul ez a töredezettség nem csupán lokálisan, de egy-egy életmûvön belül idõben is tetten érhetõ. Ezt úgy értem, hogy sok mûvész csak az életpályája egy-egy rövid szakaszában nyújt kimagasló teljesítményt. A nagy francia festõk életmûvében több száz vagy ezer kép is lehet nagyjából hasonló kvalitással. Nálunk kevés ilyen akad, gyakoribb az, hogy megtörnek az életmûvek. Nagy István jó, Rudnay Gyulának csak bizonyos képei jók. Scheiber Hugó életmûvének nagyon gyenge, de nagyon izgalmas szakaszai is vannak. Engem nem érdekel, ki mit mond, ami Scheibertõl jó, azt egyszerûen beemelem, ami pedig nem, arról nem veszek tudomást. Akár mûvészrõl vagy mûvészettörténészrõl, költõrõl vagy újságíróról stb. van szó, a legjobb teljesítmény alapján kell mérni. Ez mindenkinek kijár. Bortnyiknak például nyolc vagy maximum húsz képét tartjuk jónak, okosan válogatva, a legkülönbözõbb helyekrõl kell õket öszszeszedni ahhoz, hogy a legideálisabb képet mutathassuk fel. Egyik legjobb konstruktivista mûve például Genfben van, egy másikat én hoztam haza külföldrõl. Engem az érdekelt, hogy miként tudom úgy egymás mellé tenni a részleteket, hogy abból egy mûvészetében nagykorúvá vált ország szerethetõ festészetének a képe bontakozzék ki, s ezáltal maga az ország is szerethetõ hellyé váljék. Nagykorú-ság alatt azt értem, hogy Magyarország mûvészete erõssé, éretté vált a 19. és 20. század fordulójára. Új minõség jelent meg, és ebben a korszakban majdhogynem annyi üzemanyag halmozódott fel, amenynyi az 1960-as évekig kitartott. Nem akarom minõsíteni az ezt követõ mûvészetet, természetesen ezután sem veszett ki a kvalitás, utalok is erre a második kötet végén, de tény, hogy minden teljesen megváltozott.
MN: Az elsõ kötet kezdete és a második vége mûvészeti pillanathoz, egy-egy Rippl-Rónai-, illetve Kondor-képhez kötõdik, a kettõ közötti válaszhatár viszont történelmi évszám: 1919. Mi indokolja ezeket a választásokat?
KT: Rippl-Rónai elõtt is létezett színvonalas magyar festészet, de Munkácsy vagy akár Szinyei nem jutott el a látvány átírásának olyan fokára, melyet a klasszikus értelemben modernnek nevezhetnénk. Rippl-Rónaival azonban nemzetközi értékrendbe illeszthetõ, nagy kvalitású életpálya indult el a magyar festészetben. Ebben a korszakban az elsõ európai színvonalú magyar mû az õ 1892-es képe, a Kalitkás nõ. Láttam egy kiállításon, nemzetközi környezetbe illesztve, a Musée d'Orsay-ben, olyan vizuális erõvel bír, ami egyértelmûen kijelöli a helyét. Az ezzel kezdõdõ ívet zárja le Kondor Béla Darázskirálya. Rippl alakja egy harmonikus világot reprezentál, Kondor figurájának szemében pedig benne van mindaz, amivé ez a harmónia lett. 1919 nemcsak történelmileg adja magát, hanem mûvészileg is: a Tanácsköztársaság után egyszerûen elfogyott az újító, avantgárd mûvészet tere Magyarországon. Megtört a lendület, megszûnt az inspiráló közeg, gyökeresen megváltozott az ország. A kezdet, a Monarchia egy nyitott, befogadó, inspiráló, mondhatni gazdag közeg volt. 1919-tõl viszont csapások közepette, folyamatosan kényszerpályán mozgott az ország, ahol a hiteles mûvészi mondanivaló is egyre inkább csak "befelé", "privát úton" szólalhatott meg - ez is adja drámai erejét. Értékrendemet a világszínvonal alakítja, a magyar mûvészek teljesítményét a világ legjobbjaihoz mérem. Kérdés, hogyan tudom a magyar mûvészetet nemzetközi rangra emelni. Semmiképpen sem úgy, hogy azt mondom, szeressétek, mert magyar. Bele kell nyúlnom, át kell rendeznem, meg kell keresnem és meg is kell neveznem azt a szálat, ami nemzetközi viszonylatban is értelmezhetõvé teszi. Mindezt - ma még - a lehetõ legkevesebb verbalizmussal, a két kötet két elõszavával és elsõsorban a képek kiválasztása és csoportosítása által tettem meg. Minden oldalpár szól valamirõl, vissza- és elõreutal. A korábbi köteteimben is erre törekedtem, azzal a megszorítással, hogy a saját gyûjteményem korlátain belül igyekeztem elmondani valamit, ezekben az albumokban viszont a merítés körét maximálisan kitágítva, az összes magyarországi köz- és magángyûjtemény, sõt egyes esetekben külföldi gyûjtemények anyagából válogatva mutatom meg mindazt, amit fontosnak tartok. Az volt a célom, hogy ha a világ bármely részén valaki kinyitja ezt a két kötetet, a lehetõ legtöbbet, legjobbat és a legjobb minõségben lássa a magyar festészetbõl. Jó érzés, hogy negyvenéves koromra meg tudtam ezt csinálni, le tudtam zárni egy fejezetet, ahonnan továbbléphetek.
MN: Hogyan zajlott a munka, az anyaggyûjtés?
KT: A gyûjteményemet bemutató korábbi albumokkal és a kiállításokkal, amelyeket rendeztem, csak egy töredékét mutathattam meg a magyar festészetrõl bennem élõ ideálképnek. Hosszú évek óta, bármit láttam, mindig rögzítettem, hogy melyik mûvész melyik képét tartom igazán fontosnak. Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom az albumot, a fotósommal mindenhová elmentünk, és lefényképeztünk mindent, amirõl úgy gondoltam, szükség lehet rá. Segítségemre volt Kolozsváry Marianna, aki szintén mûvészettörténész, az édesapja mûgyûjtõ, maga is képek között nõtt fel. ' és Molnos Péter adták számomra a könyv elkészítésében a legnagyobb támogatást. Én tizenöt-tizenhat éves korom óta szisztematikusan utazva elégítem ki a képéhségemet. Egyetemistaként presztízskérdés volt számomra, hogy megismerjem az összes magyarországi múzeumot, raktári anyagaikkal egyetemben és az összes magángyûjteményt. Most újra végigjártam ezeket, újra átnéztem a kartonokat. Nyolcvan múzeumban és száznyolcvan-kétszáz magángyûjteményben kb. hetvenezer képet néztem végig, amihez hozzávehetjük az elmúlt évek aukciós anyagait is. Ezekbõl csináltunk tizenötezer felvételt, zömmel itthon, kisebb arányban külföldön. Ezt az adagot megszûrve jutottunk el az elsõ kötet ezer és a második ezerötszáz képéhez. Mindegyik tudatos döntés eredményeként került be. A Nemzeti Galériától kezdve a legeldugottabb magángyûjteményig mindenhol segítõkészek voltak, felismerték, hogy ez jó ügy, amiért hálás is vagyok minden-kinek.
MN: Nem okozott problémát a szerkesztésnél, hogy mûvészettörténészként, mûgyûjtõként és mûkereskedõként háromféle szempontod is lehet?
KT: Ahogy korábban mondtam, bennem egyben van ez az egész. Nem okozott belsõ konfliktust ez a hármasság. Tudtam kezelni ezeket a különbözõ szempontokat. Nem tettem a két kötetben egyetlen engedményt sem a mûkereskedelemnek, minden egyes választásomat meg tudom indokolni. A könyv és a kiállítás egy dolog, ott nincs engedmény. Az aukció más, ott is minõségre törekszem, de el kell adnom. A szerkesztésnél formailag is hangsúlyoztam, hogy vannak a többiek fölött álló, nagy alkotók. Súlyoztam a képeknél is. Nem véletlen, melyik szerepel egész oldalas méretben, mi mivel áll oldalpárban, illetve melyek kerültek négyes-hatos csoportokba, a kiemelkedõ mûvek hátterét alkotván. Ütköznek egymással vagy együtt szólalnak meg, átvisznek innen oda, szellemi rokonságokat mutatnak. Mindez kiad egy felfutásokkal és lecsendesülésekkel teljes dramaturgiát. Ebbõl lehet olvasni. Súlyos és könnyedebb mûvészet megfér egymás mellett. Elõfordul, hogy egy-egy motívum csak ürügy: például a második kötetben a mezei csokrot ábrázoló, különösebben komoly tartalmat nem hordozó képek lehetõséget adtak arra, hogy egymás mellé rendezzek olyan alkotókat, akik egyébként nem bírnának meglenni egymás mellett, és arra is, hogy beemeljek a sorba egy-egy kis mestert is. Helyet kell adni a nem a legnagyobb mélységet elérõ, de önmagában kvalitásos mûvészetnek is. A magyar irodalomtörténetbõl sem lehetne kihagyni Molnár Ferencet vagy Rejtõ Jenõt, ami nem jelenti azt, hogy fölcserélõdne a sorrend köztük és mondjuk József Attila vagy Pilinszky között. Az egészrõl kell beszélni, és ezen belül mindenrõl a megfelelõ helyen.
MN: Amennyiben létezik elfogadott kánonja a modern magyar képzõmûvészetnek, akkor mit állít ehhez képest ez a két album? Megerõsíti a bevett értékrendet, netán új súlypontokat jelöl ki?
KT: Ezt döntsék el mások. Azt gondolom, hogy a nagyok e két kötetben is olyan vagy még magasabb helyen vannak, ami jár nekik. A legjelentõsebbek helye megkérdõjelezhetetlen, nem lehet minden bokorban olyan életmûveket találni, mint Csontváry, Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Mednyánszky, Gulácsy, Egry, Derkovits, Nagy István, Román György, Farkas István, Vajda Lajos vagy Kondor életmûve, akiknek a súlyát külön esszé jelzi. De akadnak olyanok is, akik vagy akik életmûvének egy-egy korszaka eddig nem megfelelõen volt értékelve, s ezek szerintem itt - de már a korábbi könyveimben és kiállításaimon is - az õket megilletõ helyre kerültek. Azt gondolom, hogy a neósok, a magyar fauve-festészet vagy éppen Batthyány Gyula, Perlrott Csaba Vilmos és Perlmutter Izsák mûvészete egyáltalán nem volt eddig méltó helyen. Fontosnak tartom, hogy Aba-Novák Vilmos festészetében a húszas évek munkáira kerüljön a hangsúly, de ez csak néhány példa. A legfontosabb az, hogy nincs kizárólagosság, nincs egyetlen irány, nem lehet csak az egyébként megkerülhetetlen avantgárd felõl nézni minden mást. Nem hanyatlásnak, hanem egy újabb fejezetnek tekintem mondjuk a Gresham-kört, és igenis értékelem az európai izmusokhoz nem kapcsolódó, úgynevezett alföldi festészetnek azt a szeletét, amely attitûdjében modern szemléletet képvisel. Az attitûd értékelendõ, nem pedig a festés izmusokba beilleszthetõ vagy tradíciókhoz köthetõ módja.
MN: A mûvek minõségének elsõdlegességét akartad kiemelni a nevek elsõdlegességével szemben azáltal is, hogy néhány ismeretlen festõ képét is szerepelteted?
KT: Pontosan így van. De ez egyúttal éppolyan érzelmi szál is, mint az, hogy a kötetek legvégére beszerkesztettem a tizenegy éves fiam egy-egy képét, ami persze arra is rámutat, hogy mi a legelsõ dolog az életemben. Nekem így fontos a magyar festészet, én ezeket a képeket szeretem, ezek vesznek körül. Azt szeretném jelezni velük, hogy egy érzelmi szál beleszövésével is lehet mûvészettörténetet mûvelni. Nincs szükségem semmilyen hivatalos pecsétre ahhoz, hogy szerethessem egy naiv vagy egy ismeretlen festõ olyan képét, ami önmagától, "márkanév" nélkül is megszólít. Nekem csak az számít, hogy mûködik-e a kép, hat-e vagy sem. És ez afféle lakmuszpapír is, nézzük meg, ki mit tud kezdeni ezzel a szemléletmóddal.
MN: Ha Rippl párizsi képeinek helye van az albumban, akkor Moholy-Nagy László munkái miért nincsenek benne?
KT: Ez egy állandó kérdés. Aki itt alkotott, illetve aki elment, de késõbb visszatért és részt vett a magyar mûvészeti életben, vagy valamilyen módon a mûvei hazakerültek, az szerepel az albumban is. De sajnos egyetlen jelentõs Moholy-Nagy-kép nincs ebben az országban, s ezért fájdalmas önkorlátozással le kellett mondanunk a szerepeltetésérõl. Nyomatok, grafikák vannak, kép nincs. Büszke lennék rá, ha betehettem volna Moholy-Nagy-festményeket is, de nem lehetett, mert más közegben készültek, és nem kerültek bele soha az ittenibe. Valahol meg kellett húzni a határt. Jó volna, de Albrecht Dürert sem tekinthetjük a magyar festészet részének, pedig ugye - származása miatt - Ajtósinak is hívjuk. Jelzésszerûen van csak benne Moholy-Nagy a könyvben, aminek ez is az egyik fájdalmas üzenete a fotósok, Brassa•, Kertész, Capa, Munkácsi Márton sorsára rímelve, akik elmentek innen, átlépték a határt és világhírûek lettek. Azért készült ez a két könyv, hogy az itteni festészet is átléphesse a határt.
Szõnyei Tamás
