"Keresztelő alatt mosolygott egy polgár a templomban: háromnapi börtön. Másvalaki elaludt a prédikáció közben: a börtönben ébredt fel. (...) Három tudatlan gyermek illetlenkedett a folyóparton - az ítélet: máglyahalál, fölmentéssel, csak ijesztésképpen állították őket a tűz elé. (...) Különféle kisiklások miatt fél évtized alatt az Új Jeruzsálemben hetvenhat száműzetés, tizenhárom akasztás, tíz lefejezés és harmincöt máglyahalál a kiutalt hatalmi válasz" - ekképp összegezte Sütő András Csillag a máglyán című drámájában a helvét reformáció legjelentősebb alakjának genfi ténykedését.
Megrontott imázs
Kétségtelen, hogy a sötét tónusú Kálvin-kép magyarországi kialakításában az erdélyi - egyébként református - író jegyezte drámának, majd a belőle készült 1979-es filmnek jelentős a szerepe, ám ez nem előzmények nélküli az irodalomtörténetben. A reformátor besározása a tizenkilencedik századig nyúlik vissza: már Balzac sem bánt kesztyűs kézzel Kálvinnal, egy kérlelhetetlen, vallásos Robespierre-t látott benne. Aldous Huxley angol író olyan városba kalauzolja az olvasóit, ahol folyamatosan égnek a máglyák, üzemszerűen zajlanak a kivégzések. A Sütő-műre a legnagyobb hatást vélhetően Stefan Zweig 1936-os könyve gyakorolta (Harc egy gondolat körül), amely Hitlerhez hasonlatos zsarnokként ábrázolta Kálvint, aki Genfben élet és halál ura volt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ezeknek az állításoknak semmilyen történelmi alapjuk nincs, mint az a tény, hogy Kálvin csak öt évvel a halála előtt kapott korlátozott polgárjogot, Genfnek pedig az adott korban még hivatásos hóhérja sem volt - Szervét kivégzését is kénytelenek voltak egy kontárra bízni.
Az egyházalapító soha nem rendelkezett tehát azzal a hatalommal vagy befolyással, melynek birtokában diktátorként irányíthatta volna a várost. Ugyanakkor az is igaz, hogy Kálvin János nem volt szerethető figura, nem csoda, hogy pár évvel a halála után már számos rosszindulatú pletykát megörökítő biográfia jelent meg róla - a mester egyik középszerű vitapartnere, Jerome Bolsec tollából. Lutherrel szemben, akiről közismert, hogy itókázás közben szeretett jókat diskurálni a barátaival, Kálvin élete nem volt túl örömteli. Rosszul bírta a stresszt, folyamatosan betegeskedett, tanítványainak visszaemlékezései szerint introvertált ember volt. Gyomorbántalmai miatt naponta csak egyszer étkezett, epekő, aranyér, asztma és köszvény kínozta. Míg Luthernak számos fejedelmi szintű, gazdag támogatója akadt, Kálvinnak rendszeres anyagi gondjai voltak, a városi tanács folyamatosan akadályozta tervei megvalósításában. Magánéletét tragédiák sora tette boldogtalanná: koraszülött gyerekei csecsemőkorukban meghaltak, majd kilenc év házasság után feleségét is elveszítette. Gyakorta volt rosszkedvű, rendszerint szenvtelen, a vitákban viszont személyeskedő, időnként kifejezetten kicsinyes - ámbár soha nem voltak olyan durva kirohanásai, mint az idősödő Luthernak a zsidók és a pápa ellen.
A humanista rétor
"A szellem történetében játszott szerepéről sokat tudunk, ám a történeti személyiségről fájdalmasan keveset. Kálvin, az ember rejtély marad" - írja az oxfordi történész, Alister E. MacGrath a reformátorról szóló, 1996-ban magyarul is megjelent könyvében. A Kálvin halála után róla megjelent portrék, életrajzok hemzsegtek a csúsztatásoktól, tanítványai - elsősorban Béza Tódor - viszont nem spóroltak a magasztaló szavakkal, gyakran olyasmit is a javára írtak, amihez a mesternek az égvilágon semmi köze nem volt.
Kálvin (eredeti írásmódban Jean Caulvin vagy Cauvin) 1509. július 10-én született a pikárdiai Noyon városában. Egyes források szerint háromévesen elveszítette az édesanyját, így gyerekkorában nem kaphatott túl sok szeretetet. Fiatalon felkerült Párizsba, ahol bölcsészetet tanult a skolasztikus irányultságú Collége de Montaigu-ban - egy ideig itt volt koldusdiák Erasmus is. A hagyomány szerint 1528-ban apja utasítására Orléans-ba ment jogot tanulni, ahol a jogbölcselet mellett magába szívta a humanizmus eszméit is. Itt sajátította el a szövegkritika azon módszerét, melyet később teológiai kommentárjaiban, a Szentírás vizsgálatakor alkalmazott. Ekkor írta első könyvét, Seneca De clementia című művéhez fűzött magyarázatait - a munkából kiviláglik, hogy kiváló rétor volt, érvelése fordulatos és áttetsző.
A 16. század elején Párizst is "megfertőzte" a reformáció. Jóval Luther 1517-es wittenbergi proklamációja előtt egyetemi, értelmiségi körökben éles viták zajlottak az egyház szerepéről, a szentségek, a bűnbocsánat, a legfőbb hitelvek mibenlétéről. Az írástudás terjedésével, a könyvnyomtatás üzemszerűvé válásával a klérus, különösen a fényűző életmódot folytató főpapság tekintélye szertefoszlott. Az alaphangot Erasmus rövid írása, az Enchiridion (1503) adta meg, amelyben arról értekezik, hogy az egyház megújítása a laikusokra vár. A századfordulón kezdetét vette - Lucien Febvre francia történész szavaival - "a csodás vallási anarchia hosszú időszaka", amelyből a reformáció is kisarjadt. Innen nézve nem Luther, Zwingli, Kálvin vagy Szervét volt a régi rendet felforgató nagy újító, ők már csak lezártak egy korszakot, amikor megpróbáltak rendet vágni a teremtő káoszban.
Kálvin éppen Párizsban tartózkodott, amikor a konzervatívok és az evangéliumkövetők közötti kenyértörésre sor került. Az egyetem rektorának 1533-as beszédétől - nyomokban felfedezhető benne a reformáció hatása, de a katolikus egyházzal való szakítás gondolatáig nem jutott el - a klérus fölháborodott, ezért azonnal lemondatták. Egyes életrajzírói szerint Kálvin volt a szöveg szerzője, de ezt egyetlen bizonyíték sem támasztja alá. Minden jel arra utal, hogy ekkor még csak szelíd humanista tudóst tisztelhetünk benne. A nagy rebellió a következő esztendőben következett be, amikor a reformáció hívei teleplakátolták a várost gúnyolódó írásaikkal. I. Ferenc elveszítette a türelmét: a karhatalom lecsapott a protestálókra, többjük máglyán végezte. Kálvinnak is menekülnie kellett, ami arra utal, hogy ekkor már ő is a lázadókkal tartott.
A vándorlás időszakában, 1535-ben Bázelben készült el a nagy mű, a később többször átírt Institutio Religionis Christianae(A keresztény vallás rendszere). Az írást a francia királynak ajánlotta, ám a teológiai nüanszok iránt érzéketlen Ferenc rá sem hederített - a király naponta kapott ehhez hasonló proklamációkat. Az Institutio téziseiből arra következtethetünk, hogy ekkortájt következhetett be a reformátusok számára oly fontos "hirtelen megtérés", melytől kezdve Kálvin Isten elhivatott, alázatos szolgája lett.
A genfi gyors
"Végül az isteni gondviselés gyeplője egészen más irányba fordított. Hirtelen megtéréssel engedelmessé tett, megszelídítette a korához képest túl makacs elmét" - ecsetelte a nagy reformátor, miként történt meg az örömteli esemény. 1536 elején Strasbourg felé menekült, amikor a háborús front útját állta, ezért kerülőt tett Genf irányába. A helvét egyházszervező, Guillaume Farel éppen a város áttérítésén fáradozott, így kapóra jött a komoly teológiai tudással felvértezett Kálvin jelentkezése. Genfben marasztalta, pontosabban erőnek erejével maradásra kényszerítette. Pár hónap múlva derült ki, milyen jól választott: októberben a lausanne-i hitvitán Kálvin - fejből idézve a kora középkori egyházatyákat - bohócot csinált katolikus ellenfeleiből. A reformátorok fejébe szállt a dicsőség, megpróbálták ráerőltetni Genfre az általuk szerkesztett szigorú egyházügyi szabályzatot, ám a tanács hallani sem akart a független egyházi törvényszék felállításáról, illetve az úrvacsora hetenkénti osztogatásáról, így lapátra tette a prédikátorokat - Kálvin hároméves strasbourgi parkolópályára került.
Ahhoz, hogy értsük, miként alakult a francia reformátor és a város kapcsolata, érdemes egy pillantást vetnünk Genf korabeli politikatörténetére, ugyanis a reformáció befogadása, a megfelelő irány kijelölése elsősorban hatalmi, gazdasági és nem ideológiai kérdés volt. A 13 ezer fős város ebben az időszakban vívta függetlenségi harcát a katolikus Savoyai Hercegséggel. E küzdelemhez a pénzt a berni bankok kölcsönözték, így Genf kénytelen volt átvenni az északi szomszéd - Zwingli által még Zürichben kifejlesztett - hitgyakorlatát, melyet Farel közvetített. Ez a genfi tanácsnak sem volt ellenére: a város a csőd szélén állt, jól jött a szekularizáció. 1535-ben a vezetőség eltörölte a katolikus misét - a pápa azonnal kiközösítette a teljes lakosságot -, majd rögvest konfiskálta a komplett egyházi vagyont; helyre is állt a pénzügyi egyensúly.
1540-re a tanácsban a farelisták fordulatot értek el, és visszahívták a reformátorokat. Mivel Farel már nem tudott menni, Kálvint ajánlotta maga helyett. A Strasbourgban megtelepedett prédikátor viszont nem szívesen költözött el abból a városból, melytől polgárjogot kapott. Miként Németh Pál lelkész, a magyarországi Kálvin Társaság elnöke egy interjúban fogalmazott: "Genfnek sokkal inkább szüksége volt Kálvinra, mint Kálvinnak Genfre." Időközben sorsa is jobbra fordult: 1540-ben feleségül vette a kétgyermekes özvegyet, Idelette de Bure Stordeur-t (akinek pestisben meghalt férjét ő temette el), anyagi gondjai is rendeződtek. A házasságkötés körülményei egyébként jól illusztrálják Kálvin csökönyös természetét. Barátai hónapokig unszolták, hogy adja már fel agglegénységét, még külön feleségkereső bizottságot is létrehoztak, mégsem akart kötélnek állni. A figyelmébe ajánlott hölgyeket sorra kikosarazta. Végül a gyülekezetéből választotta ki a férjét később nagy odaadással szolgáló Idelette-et.
Miután szellemi vezető nélkül maradt, Genf visszakönyörögte prédikátorát, de hatalmat - illetve polgárjogot - most sem adott Kálvinnak. Pontosabban csak annyit, ami az egyház megszervezéséhez, a rend megteremtéséhez elegendőnek bizonyult. 1542-ben létrehozta a 12 választott presbiterből ("laikusból") és a lelkipásztorok társaságából álló vezető testületet - az egyházi önkormányzatot -, a konzisztóriumot. Fennen hirdette az állam és az egyház szétválasztását, ami elsősorban a világi kormányzat távoltartását jelentette az egyháztól.
Tűzre pattant
Ebben az időszakban egyre gyakrabban élt a fegyelmezés eszközeivel - máig erre hivatkoznak, akik zsarnoknak tartják. Tiltotta a kocsmázást, a szerencsejátékot, keményen fellépett a szerinte erkölcstelen hívőkkel, esetenként a másként gondolkodókkal szemben. Ám diktátor már csak azért sem lehetett, mert a város a büntetés jogát továbbra is magánál tartotta. Így Kálvin nem tehetett mást, legfeljebb eltiltotta a paráználkodókat, iszákosokat az egyházi ünnepektől, nem kaphattak úrvacsorát - ami a korabeli istenfélő társadalomban mégiscsak komoly büntetésnek számított. Módszerei sokakat bosszantottak, így az 1550-es évek elejére komoly ellenzéke támadt a tanácsban: a "libertinusok" végül a hatalmat is magukhoz ragadták. Ekkor következett be az az esemény, amely - úgy tűnik - mindörökre megpecsételte Kálvin hírnevét: 1553-ban a genfiek eretneknek minősítették és kivégezték Szervét Mihály spanyol orvost és teológust, az unitárius egyház megalapítóját.
A közvélekedés szerint a genfi lelkipásztor személyesen felügyelte a pert, mi több, ő hozta a halálos ítéletet is. De Kálvinnak soha nem voltak ilyen jogosítványai, az eljárásba szakértőként és tanúként vonták be - ráadásul az a tanács, melyet ellenfelei irányítottak. Szervét Vienne-ből menekült Zürich felé, mivel Franciaországban már kimondták rá a halálos ítéletet. Genfben megpihent, de felismerték - ebben állítólag Kálvinnak is szerepe volt -, és letartóztatták. A tanács felajánlotta a radikális reformátornak, hogy visszatérhet Vienne-be, de ezt Szervét elutasította, inkább vállalta a bizonytalan kimenetelű pert.
A két teológus viszonya már évekkel korábban megromlott. Egyes források szerint még Franciaországban Kálvin egyszer már vitára invitálta a spanyolt, de az nem jelent meg a kijelölt helyszínen. Szervét egyébként kifejezetten gyűlölte Kálvint, versenytársat látott benne: még a főműve címét is úgy választotta, hogy borsot törjön kollégája orra alá (kifordította az Institutio címét: Christianismi Restitutio - A kereszténység helyreállítása). Rájátszva a libertinusok Kálvin-ellenességére, a per során felvetette: inkább a genfi lelkész ellen indítsanak eljárást, a vagyonát pedig ruházzák rá. Tagadta a Szentháromságot, a tant Háromfejű Cerberusnak (így hívták az ókori mitológiában az alvilág kutyáját) nevezte, ami a korban a legdurvább blaszfémiának számított - miközben a vallási tolerancia mellett szállt síkra. Egyes tanaival az anabaptisták mellé állt - nem tartotta kötelezőnek a gyerekkeresztelést -, ami a városi tanácsot is feldühítette. (Az anabaptisták 1532-es münsteri lázadása és orgiája után a helvét polgárság rettegett tőlük.) Miután a szomszédos városok véleményét is kikérték, a genfi tanácsnokok október 27-én máglyára küldték Szervétet. Kálvin megpróbálta megmásítani az ítéletet, és lefejezésre változtatni a kivégzés módját, ám kérését elutasították. (A sors fintora, hogy manapság a protestáns egyházak közül az unitárius és a református együttműködése a legszorosabb, Erdélyben sok településen közösen használják a templomot.)
Vezénylő tábornok
Pár évvel a botrányos ügy után Kálvin győzelme teljessé vált: ellenzéke 1556-ra felmorzsolódott, a tanács irányítását hívei vették a kezükbe. Ettől a perctől valóban komoly befolyással rendelkezett, igaz, polgárjogot csak három évvel később, 1559-ben kapott. Ekkor is csak a korlátozott jogokat biztosító bourgeois státuszt, mellyel a legfelsőbb tanácsba nem lehetett bekerülni. Ám ezt sem élvezhette sokáig: akkortájt gyakran betegeskedett, a munka nagy részét már tanítványai végezték.
Amíg volt ereje, hozzálátott régi, dédelgetett terve megvalósításához: hatalmas erőfeszítéseket tett a franciaországi evangelizáció előkészítéséért. A lelkipásztori tanács valóságos konspirációs munkába kezdett, pár év alatt teljesen behálózták a nyugati szomszédot. 1550-től a genfi nyomdák látták el a francia egyetemeket "eretnek" könyvekkel, a kibővített Institutio minden nagyobb könyvesboltban fellelhető volt - a korabeli beszámolók szerint vitték is, mint a cukrot. 1559-ben megalapította a máig működő akadémiát, amely a következő években öntötte magából a missziós munkára vállalkozó lelkészeket. Az ötvenes évek végére megszerveződött a francia kálvinista (hugenotta) egyház, mely 1559-ben megtartotta az első országos zsinatát is (igaz, a vallási ellentétek végül polgárháborúba torkollottak). Kálvin sikerei csúcsán, 1564-ben hunyt el, testi maradványait saját kérésére jelöletlen sírba fektették.
A hatalmas szervezőmunka nélkül eszméi és tanításai valószínűleg nem gyakorolhattak volna ilyen nagy hatást, nélküle Kálvin feltehetően csak egy lenne a sok helvét városi reformátor között. Hiszen ki emlékszik ma Vatt, Farel vagy Bucer nevére? Pedig az általuk irányított városok mindegyike nagyobb és gazdagabb volt, mint a Svájci Konföderációtól magát 1815-ig távol tartó Genf. A Református Egyházak Világszövetsége ma 75 millió tagot számlál.
A szörnyű határozat hírnöke
Az áttekintő teológiatörténeti munkák az eleve elrendelés (predesztináció) tanát tartják Kálvin központi tézisének. Tanítása szerint Isten nem egyforma állapotra teremtett minket: némelyeket örök életre - azaz üdvösségre -, másokat örök kárhozatra rendelt már a kezdetekben, függetlenül az illető későbbi jó vagy rossz cselekedeteitől. Néhány eszmetörténész (köztük McGrath) viszont úgy véli, nem a "feltétel nélküli kiválasztás" Kálvin alapgondolata, ez csak egy hosszú levezetés végkövetkeztetése, egy - a keresztény logikában régóta meglévő - ellentmondás feloldására tett kísérlet. Kálvin szerint ugyanis bárki felismerheti Isten létezését, aki racionálisan szemléli a világot, a természet törvényeit. Ugyanakkor az Úr igyekszik mindenki számára elérhetővé tenni a törvényeit, "igéjét" a Szentírás révén (ezért is oly fontos az igaz hívők számára a Biblia rendszeres tanulmányozása, elemzése). Mivel az ember tökéletlen, és nem tudja bűnösségét egyedül leküzdeni, a bűn elleni harc megsegítése érdekében nekünk adta Jézus Krisztust - az isteni tökéletesség alászállt a tökéletlen emberi világba. (Kálvin azért sem fogadhatta el Szervét Szentháromság-tagadását, mert nem kérdőjelezte meg Krisztus isteni mivoltát.) Ennek ellenére mégsem válaszol mindenki az Isten, az evangélium hívására, sokan megrekednek a "bálványimádás", a helytelen hitgyakorlat szintjén. Márpedig Isten omnipotens, mindenkit elér; ha ez mégsem sikerül, az csakis az ő akaratából lehet így. Kálvin egyébként elismerte, ez egy "szörnyű végzés" (decretum horribile): az üdvösség az egyén hatáskörén kívül esik, ő maga képtelen változtatni helyzetén. S hogy mi alapján dönt az Úr? Ez mindörökké rejtély marad. Kálvin szerint a kiválasztottságnak vannak jelei: nyilván nem ok nélkül követik oly sokan az "igaz hitet".
Erre alapozta az előző századfordulón élt szociológus, Max Weber azon állítását, hogy a protestáns etika jelentős hatást gyakorolt a kapitalizmus fejlődésére: az eleve elrendelés - pontosabban a kiválasztottság jeleinek "felismerése" - pszichológiai értelemben felszabadította az istenfélő embert, utat nyitott a cselekvés előtt. A korábban lenézett, erkölcsileg aggályosnak tartott haszonszerzés átminősült az Isten által is támogatott hivatássá. Bár Kálvin soha nem jutott ilyen messzire, tanítványai, követői a predesztinációt tették meg a reformáció fő tézisének: ennek köszönhető, hogy a kálvinizmus az izmosodó polgárság körében igen divatos lett az Egyesült Államoktól Hollandián keresztül Magyarországig.
