Bélyegmúzeum

Postatiszta nemzeti vagyon

Belpol

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

Miután Varga Mihály benyújtotta az Országgyűlésnek a 2020-as költségvetés elszámolását, az ún. zárszámadási törvényt, a Népszava észrevette, hogy a kormány néhány eddig titkolt tavalyi költéséről is „fellebbent a fátyol”. Ezek közé tartozott, hogy a Magyar Posta Zrt. a birtokában lévő Bélyegmúzeumot eladta a magyar államnak 42 milliárd forintért, amit a gazdaságvédelmi alapból vásároltak meg. A feltűnést keltő pénzügyi manőver tárgyával a sajtó egyáltalán nem foglalkozott, többnyire elintézték annyival, hogy az „állam vett egy bélyeggyűjteményt is”, azt sugallva, mintha csak néhány albumért fizettek volna temérdek pénzt. De korántsem csak egy bélyeggyűjteményről van szó. A Hársfa utca 47. szám alatt működő múzeum 90 éve létezik, de története még korábbról datálható.

A kiegyezés után létrejött Magyar Királyi Postának az első dolga volt, hogy saját, „nemzeti” címert tegyen a hivatalokra és a postakocsikra, illetve a motívum megjelenjen a postai bélyegzőkön is. Négy évig azonban osztrák bélyegek voltak forgalomban, az első itthon készült bélyeg csak 1871-ben készült, Ferenc József profiljával.

 

Bélyeggyűjtés állami pénzből

A bélyeggyűjtésbe a hazai posta, s rajta keresztül az illetékes minisztérium szó szerint „belekeveredett”: 1874-ben alakult meg Bernben az Egyetemes Postaegyesület, amelynek Magyarország is tagja lett, és amely 1878-ban még csak ajánlotta, de az 1891-es szabályzatában már kötelezővé tette, hogy minden tagország küldje el az összes kibocsátott bélyegét a többieknek. Magyarországon e külföldi bélyegeket nem osztogatták el, de nem is rendszerezték. A múzeumi elhelyezés gondolata az 1890-es bécsi értékcikk-kiállítás kapcsán vetődött fel először, mivel a hazai gyűjteményt épp a rendezetlenség miatt nem lehetett kiállítani, ezért az alkalomra csak egy postai díszalbum jelent meg a hazai bélyegekkel. Hasonlót adtak ki 1896-ban, a millennium évében is, sőt az Ezredéves Országos Kiállításon (bővebben: Vereckéről Budapestre; Magyar Narancs, 2021. május 19.) a posta pavilonjában már a bélyegek nyomólemezeit is bemutatták.

Ettől kezdve több mint húsz éven át rendszeresen előkerült a magyar bélyeg- és értékcikkmúzeum ideája, de hiába őrizte a posta szinte hiánytalanul az összes létező bélyeget a nagyvilágból, az 1878 előtti hazai postai gyűjtemény hiányos volt. Olyannyira, hogy a zimonyi születésű szőnyegkereskedő, a Magyar Áruforgalmi és Értékmegállapító Bizottság elnöke, Poppovits Frigyes Mirkó (1863–1928) sokkal jelentősebb magyar kollekcióval rendelkezett, mint a Magyar Kir. Posta. Poppovits az 1909-ben megrendezett első hazai bélyegkiállításon vált közismertté, ekkor derült ki, hogy nem csak az 1867-től megjelent összes hazai alapbélyeg van a birtokában, de mindenféle színváltozatok, tévnyomatok és egyéb különlegességek, sőt számos magyar bélyeg tervei, próbanyomatai is.

Mint kiderült, Poppovits bélyeggyűjtő szenvedélyénél csupán egyvalami volt erősebb: a hazaszeretete. A korabeli sajtóbeszámolók és a későbbi visszaemlékezések szerint is ennek nyomán ajánlotta fel gyűjteményét 1915-ben a magyar államnak. Poppovits ragaszkodott hozzá, hogy a kollekciót egyben tartsák és a leendő bélyegmúzeumban mutassák be, de a teljességhez tartozik, hogy miután két körben (1916-ban és 1919-ben) átadta gyűjteményét, „önzetlenségéért” cserébe 290 ezer korona értékű postai értékcikket kapott. (Ekkoriban egy gyári munkás kb. 1500 koronát keresett egy évben.) Egy 1921-ben kelt levél szerint Poppovits még annyit kért, hogy a kiállítandó anyag mellé írják ki, hogy tőle származik, és hogy nevét a leendő múzeum alapítói közt említsék.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.