Miután az Európai Unió világossá tette, hogy a gazdaságélénkítő tervek nem járhatnak együtt a költségvetési hiány emelkedésével, a kormány kénytelen volt új források után nézni (lásd: Merre van az arra?, Magyar Narancs, 2010. június 10.). Az átlagosnál jobban keresőknek kedvező személyijövedelemadó-csökkentés, valamint az 500 millió forintnál kisebb nyereségű vállalkozások társaságiadó-csökkentésének fedezetét ezért jórészt a bankokra kivetett különadónak kellene biztosítania. A bejelentésben három éven keresztül évente 200 milliárd forint szerepelt, de az adóemelés pontos mértékét egyelőre nem lehet tudni: nem ismert a megsarcolandó vállalkozások köre (a pénzintézeteken kívül a biztosítókat és a lízingcégeket emlegetik, a takarékszövetkezetek talán kimaradnak), és az sem, hogy a szereplők milyen arányban lesznek kénytelenek osztozkodni a befizetésen. Az arányosításhoz a szektorok nyereségét alapul véve, illetve feltételezve, hogy a pénzintézetek az eddigi különadó helyett, és nem felette fognak az államkasszába befizetni, valószínűleg
150-160 milliárd
körül alakulhat a bankoktól elvárt hozzájárulás. Tekintve, hogy a fióktelepekkel együtt véve a bankszektor 2009-ben 306 milliárd forint adózás előtti eredményt ért el, a tavalyi eredményhez viszonyítva 50 százalék körüli adóráta adódik - idénre és a következő évekre ebből persze semmi nem következik.
A pótlólagos bevételre adott magyarázatok természetesen nem a közönséges pénzbehajtást hangsúlyozzák. Orbán Viktor parlamenti felszólalásában azzal indokolta a bankadó szükségességét, hogy másfél éve az állam is megsegítette a bankokat, amikor bajban voltak - most viszont a bankokon a sor, mivel az ország van bajban. Ez azonban így egyszerűen nem igaz.
Az akkori megsegítés valójában a most megpumpolni szándékozott bankok közül csak kettőt érintett: az IMF hitelcsomag terhére az állam 30 milliárd értékű tőkejuttatást adott az FHB-nak, illetve 400 milliárdnyi hitelt az OTP-nek. A segítség célja az volt, hogy e bankok ne legyenek versenyhátrányban azon társaikkal szemben, amelyeket külföldi anyabankjuk (a saját kormányuktól kapott euró-százmilliárdokból) támogatott, valamint a pluszforrásból hiteleket nyújtsanak a vállalkozásoknak. A hitelt mindkét társaság kevesebb mint egy év múlva kamatostul visszafizette.
Nem stimmel az a magyarázat sem, hogy egész Európa bankadó bevezetését fontolgatja. Ennek egyrészt akkor volna értelme, ha egységes szabályok alapján mindenhol bevezetnék, vagyis az a hazai bankadón felüli kötelezettség volna, másrészt akkor, ha a befolyt pénzből olyan alapokat hoznának létre, amelyekből rendezhetők a válságokban bekövetkező bankcsődök - afféle felelősségbiztosításként, mivel eddig a bankok a fellendülés hasznát élvezték, a válság következményeit viszont az adófizetők állták. Döntés egyelőre nincs, e szisztémát főleg a németek erőltetik, a britek inkább szabadon felhasználható költségvetési pénzként képzelik el a bankoktól elvett pénzt (mint mi), Svédországban pedig a különösen kockázatos ügyletek visszaszorítására már be is vezették a banki különadót.
Orbán átlátszó magyarázatától függetlenül a bankok speciális adóztatása mindig kedvelt forrásteremtő módszer. Az ok igen egyszerű: ennek a szektornak van pénze. Ráadásul a bankadók bevezetésekor a politikának nem kell választói tömegekkel megküzdenie, hiszen a banki tevékenység negatív megítélése egyértelmű (a bankok kegyetlenül visszafizettetik a hiteleket, és nem átallnak magas kamatot is felszámítani). A különadót először 2005-ben vezették be azzal, hogy átmeneti időre, két évre vetik ki, mert utána úgyis ömlik az uniós támogatás. Mértéke a kamatkülönbözet hat százaléka, vagy az adózás előtti eredmény nyolc százaléka (azaz plusz nyolcszázaléknyi társasági adó) volt. A zárszámadási adatok szerint ebből 2005-ben és 2006-ban is 35 milliárd forint bevétele származott a költségvetésnek, mivel a bankszektor adózás előtti eredménye akkoriban még 400 milliárd fölött volt. A 2004 novemberében elfogadott törvény indoklása szerint a bankok kamatmarzsa túl nagy, az igazságosabb közteherviselés érdekében annak egy része a költségvetést illeti. Az elvonás oka az üres államkasszán túl nyilvánvalóan az volt, hogy az állami kamattámogatás miatt felfutó lakáshitelezés legnagyobb haszonélvezői a hitelintézetek voltak. Az állami támogatásból adódó mesterséges keresletélénkítés esetén pedig teljesen szokványos és legitim eljárás, hogy a közpénzből is gazdagodó ágazat valamennyit visszafizessen a közösbe (hasonló kötelezettségük van például a gyógyszergyártóknak is). Mielőtt lejárt volna a két év, a második Gyurcsány-kormány bevezette a hitelintézeti járadékot, amit különösebb köntörfalazás nélkül a kamattámogatással érintett hitelállomány kamatbevételének öt százalékában állapítottak meg. Ebből azóta 12-13 milliárd forint folyt be évente, idénre 13 milliárd volt az előirányzat. A csökkenés annyiban logikus, hogy a 2005-ös csúcsév 150 milliárdra rúgó állami kamattámogatása mostanra nagyjából a felére mérséklődött, és a támogatott jelzáloglevelek egy részének lejártával a banki profit is a töredékére olvadt. Az ideiglenesnek ígért
sarc meghosszabbítása
így is felháborította a Bankszövetséget, amely 2006 nyarán az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult. Többek között azt kifogásolta, hogy a minden vállalkozásra vonatkozó négyszázalékos szolidaritási adón felül csak a hitelintézeteket sújtják pluszteherrel, ráadásul 2006 utolsó negyedévében a korábbi különadó és az új hitelintézeti járadék egyszerre lesz életben, azaz a hátrányos megkülönböztetés mellett az arányos közteherviselés elve is sérül. Az AB elutasító határozatának indoklása akár a mostani helyzet megítélésekor is lényeges lehet: eszerint a diszkrimináció tilalma csak azt jelenti, hogy a bankok között nem lehet adózás szempontjából különbséget tenni - az, hogy a lakáshitelezés támogatásával szintén jól járó építőipari cégektől az állam nem kért visszatérítést, vagy az agrártámogatásokból profitáló gépkereskedőkre sem vet ki különadót, nem a bankok diszkriminálása. Az AB szerint továbbá aránytalanság csak akkor volna megállapítható, ha az adó mértéke annyira eltúlzott volna, hogy az már az adóalany ellehetetlenülését idézné elő. Az évente 30-40 milliárd társasági adót is fizető szektor eddigi 15-20 százalékos adóterhelése ilyen alapon nyugodtan felemelhető akár 50 százalék fölé - különben is, ezentúl a kormánytöbbség egymaga választja az alkotmánybírákat, és olyan alkotmányt írhat, amilyet éppen kedve van.
Fontosabb kérdés, hogy a pénzintézetek szó nélkül tudomásul veszik-e az elvonást. A növekvő terheket minden további nélkül átháríthatják az ügyfeleikre.
A kamatmarzs növelése igen kockázatos volna: a betéti kamatok csökkentése versenyhátrányt okozna az egyéb befektetési formákkal szemben, a hitelkamatok emelése pedig a meglévő portfólió további romlását okozná. A különféle díjak és költségek emelése is elképzelhető, de a felügyelet vagy a versenyhatóság mindezekkel szemben igen erős jogosítványokkal léphet fel, és a nyereségességi megfontolások aligha lesznek elfogadhatók. Ennél sokkal valószínűbb a költségcsökkentési lépések megtétele, aminek legegyszerűbb formája a - már most is zajló - fiókosítás. Egységes uniós szabályozás nem lévén, a regionális központok fiókteleppé alakítása azzal jár, hogy az irányítás, az adózás és a felügyeleti díjfizetés az anyaországba kerül - akár a magyar székhelyű pénzintézetek is áttelepíthetik központjukat mondjuk Bécsbe vagy Pozsonyba. Ez egyúttal elbocsátásokkal is járna, tehát a létesítendő egymillió új munkahelybe e megszűnő státuszokat még bele kellene kalkulálni. Extrém esetben a hitelezés visszafogása is megtörténhetne, leginkább a kormány által támogatandónak tartott kis- és középvállalatok körében. Ez viszont a gazdasági növekedést is visszavetné - nyilatkozataiban éppen erre hivatkozik Erdei Tamás, a Bankszövetség elnöke is. (Az ellenérvek között szerepel még, hogy a Bázel III. szabályozás miatt amúgy is növekszik majd a bankok tőkekövetelménye - csakhogy az előírások 2012 végén lépnének életbe, amikorra a banki különadó elvileg megszűnne.) Az tény, hogy a magyarországi megtakarítások nem fedezik a hitelezés forrásigényét: az átlagos hitel/betét mutató sokat javult ugyan, de tavaly még mindig 151 százalékon állt (és valamennyi banknál meghaladta a 100 százalékot). Az is biztos, hogy a hazai bankszektor tőkearányos jövedelmezősége még mindig jelentősen meghaladja a nyugat-európai átlagot (a válságban meg pláne), de azért messze nem annyival, mint a 2000-2007 közötti aranykor idején. Mondhatni, ezért éri meg idehozni a tőkét - azt persze nem lehet tudni, hogy ez mekkora profitszintig térül meg, illetve a bankadó tervezett mértéke már meghaladja-e ezt a határt.
Ugyanakkor a kamatok csökkentéséért sok mindent tehetne a kormány. A belföldi megtakarítások ösztönzésével enyhíthetne a külföldi forrásoktól való függésen (amin az államosítás és az ingyenebéd sulykolása nem feltétlenül segít). Addig is hiteles gazdaságpolitikával csökkentheti az országkockázati felárat. Jogszabályokkal, hatósági ellenőrzésekkel és mindenekelőtt a pénzügyi kultúra terjesztésével, a fogyasztói tudatosság erősítésével élénkítheti a bankok közötti versenyt. Nos, mindezek helyett döntött úgy a kormány, hogy a babramunka helyett - és mert most azonnal kell a pénz - egyszerűen elveszi a suskát. A kettő eredménye viszont nagyon különböző: bármennyire is népszerű a bankok megsarcolása, a pénz nem az ügyfelekhez kerül, hanem az államhoz, amely aztán a saját preferenciái szerint osztja vissza. További kockázat, hogy a belengetett elvonás konkrét összeget nevezett meg (mert annyira van az államnak szüksége), amit igen nehéz lesz a különféle pénzügyi vállalkozások, de még a szektoron belüli cégek között is úgy elosztani, hogy az alapja valamilyen normatív szabály legyen, mégis pontosan 200 milliárd jöjjön ki. A pénzintézetek idei nyeresége természetesen nem tudható előre, de a jegybank áprilisi stabilitási jelentése a tavalyinál szignifikánsan kisebb eredménnyel számol. Az elemzés szerint a problémás hitelek miatti értékvesztés tavaly 340 milliárddal rontotta a bankrendszer adózás előtti eredményét, és idén 300, jövőre pedig 235 milliárd forint értékvesztés-képzési szükséglettel számol.
Csakhogy a tavalyi eredmény forrása nagyrészt a forgatási és befektetési célú értékpapírok (főleg állampapírok) árfolyamnyeresége volt, ami már nemigen fog megismétlődni. Nagyon nem mindegy az sem, hogy a leendő adót milyen alapra vetik ki: ha az adózás előtti eredményre, akkor mintegy 60 százalékát az OTP fizetné ki, míg a semekkora, illetve szerény eredményt elért MKB, CIB és Raiffeisen semennyit vagy alig perkálna a költségvetésbe. Ha meg mérlegfőösszeg alapján vetik ki, akkor az OTP állná nagyjából a negyedét, az előbb említettek pedig vélhetően veszteségbe fordulnának. Mindezek alapján igen valószínű, hogy a kívánt összeget nem lehet behajtani a bankokon - kivéve, ha valamilyen
kompenzációban is részesülnek
E megoldásra utalhat az, hogy a bankok nincsenek különösebben felháborodva; a Bankszövetség elnöke ugyan állítólag megdöbbent az adó mértékén, de amúgy a kormány tervezett intézkedéseinek többségével egyetért (egyébként vendégként részt vett az ezekről döntő kormányülésen). Külön érdekes Csányi Sándor OTP-vezér türelme, aki pedig a sokkal kisebb korábbi különadóknál mindig tajtékzott, és bizonyos tevékenységek külföldre költöztetését sem tartotta kizártnak. Tény, hogy a kormány és a bankok képviselői közötti egyeztetések még tartanak, melyeken a jegybank is részt vesz szakértőként. Kármán András, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára nyilatkozata szerint a cél, hogy ne veszélyeztessék a pénzügyi rendszer stabilitását és a bankok hitelezési aktivitását.
Mindeközben annak az állami eszközkezelő társaságnak a létrehozása is folyamatban van, amelyik átvenné a bankok bedőlt vagy bedőléssel fenyegető lakáshiteleit. Az Orbán Viktor által ismertetett akcióterv szerint a kormány ezzel akarná elejét venni, hogy bárki az utcára kerüljön jelzáloghitelének vissza nem fizetése miatt. Az állami alap feladata volna, hogy átütemezéssel, fizetési halasztással próbáljon segíteni az adóson, s ha végképp nem megy, akkor a lakás az új társaság tulajdonába kerül, és bérbe adja az addigi lakónak. Az új "IKV" körül még csak kérdőjelek vannak, de annál biztosan jobb megoldás, mint megtiltani a bankoknak az árverezést (aminek következtében a pénzintézetek sok kis lakásüzemeltető céget volnának kénytelenek létrehozni).
A nagy kérdés, hogy az állam mennyiért veszi át a bankoktól a hiteleket. A PSZÁF adatai szerint 2009 végén a lakossági jelzálog-fedezetű hitelek teljes állománya 4303 milliárd forint, ennek körülbelül tizede volt 90 napon túli elmaradásban; ezekre 80 milliárd forint értékvesztést képeztek a bankok. Azóta viszont jelentősen nőtt a problémás hitelek állománya, a teljes összeg öt-hatszázmilliárd forint lehet, és még nyilván növekszik. Azt nem lehet tudni, hogy mekkora veszteség érné a bankokat, ha a lakásokat elárvereznék: a hitelbiztosítéki érték ugyan nemzetközi viszonylatban kiemelkedően nagy, ám több tízezer ingatlan piacra kerülése egyből letörné az árakat, illetve ellehetetlenítené az értékesítést, vagyis egyáltalán nem biztos, hogy a 100 milliárd körüli céltartalék elég volna. Az államnak ugyancsak nem hiányzik a szociális katasztrófa. Mindent öszszevetve tehát az állam és a bankok a valószínűsíthető veszteségen megosztozhatnak, minden az átvett hitelek árfolyamán múlik: a tervezett bankadóból visszajuttatott rész az alkunak megfelelően beállítható, a céltartalék felszabadítható. Az államnak természetesen pénzre van szüksége a veszteségek kifizetésére és a lakások megvásárlására, aminek lehet a forrása kötvénykibocsátás vagy a hitelállományt átadó banktól kapott kölcsön. Utóbbi esetben a kamat újabb forrásátcsoportosításra ad lehetőséget bármelyik irányba. A kormány prominensei ráadásul gyakran beszélnek az otthonteremtés szükségességéről, ami két-három év múlva a lakáshitelezés újabb kamattámogatását vetíti előre, azaz a további lehetőségek is adottak.
Amennyiben így lesz, egy újabb kormányzati trükköt ismerhetünk meg: szóban jól ellátjuk a bankok baját - valójában azonban mégsem oly' nagyon. Elvileg nem lehet hitelből gazdaságélénkítést finanszírozni, gyakorlatilag mégis ez történhet a hiány pillanatnyi növelése nélkül. És közben a középosztály adója is csökken. Menni fog ez.
