A rendezvény előtti hetek nem a legjobban sikerültek a Fidesz - MPP-nek. Biztató jel csak egyvalami volt, de az aztán a legjavából: Lengyel László politológus tudniillik szívbe markoló dolgozatban intett búcsút a politika színpadáról lelépni készülő tragikus hősnek, Orbán Viktornak. Mivel nevezett szerző 1997 végén egy hasonlóan nagy ívű választási látomásában azt írta, hogy az MSZP a voksolást (az 1998-ast) már megnyerte, kijelenthetjük: a Fidesz régen készülhetett olyan jó előjelekkel kongreszszusra, mint most.
Vezércsel
Nemcsak a jeles publicistát, hanem sok mindenki mást is becsapott a két héttel ezelőtti, valóban vérszegényre sikeredett vigadóbeli tévéfellépés: "Orbán Viktor feladta, belefáradt, kész a csávó" - hallhattuk mind többet február 7. után. Hogy a január - amikor kétes értékű külpolitizálásának "eredménye" egyik napról a másikra rászakadt - valóban megviselte a miniszterelnököt, az nem vitás. Csakhogy ezt nem a kurta "országértékelés", hanem az azt megelőző parlamenti hazaárulózás mutatta meg; elegendő felidézni a fideszesek parlamenti kitörését követő hosszas pártvezetőségi "egyeztetést" Orbán dolgozószobájában, vagy a másnapi körülményeskedő, mellébeszélő magyarázkodást a mindenheti szerda reggeli negyedórában. Orbán a Vigadóban már a régi volt: az országa felvirágoztatásán éjjel-nappal dolgozó, de az ellenzék által meg nem értett, mi több, indokolatlanul sokat támadott, és emiatt roppant szomorú miniszterelnököt játszotta aktuális szerepében (épp csak az antalli pizsama hiányzott, hogy sajnálatunk még teljesebb legyen, írtuk a múlt héten). A forgatókönyv azóta is egyértelmű: kormányfői majd pártelnöki sajtótájékoztatók a kampány "durvuló hangneme" miatt, látványos fideszes kiborulások, és végül a megoldás: az ellenzék csak mocskolódjon, nem foglalkozunk velük - mi a magunk útját járjuk, és dolgozunk. A XIV. kongresszus mindenekelőtt erről szólt; s hogy ez mennyire így van, jelzik ezt az esemény utáni fideszes nyilatkozatok is, amelyek kivétel nélkül erre a rugóra járnak. (Friss elemként megjelent "a sár a sárdobálókra hull vissza" hajtogatása, amit a kongresszusi Orbán-felszólalás szokásos bölcsködő fordulatainak egyike - "aki sarat dobál, az területet veszít" - alapozott meg.) És nyilván csak véletlen, de a párt kampányindítóját követő napon a MIÉP a Köztársaság téri MSZP-székház előtt készül tüntetni a "választási terror" ellen. Vagyis míg február 23-án valamennyi napilap fizetett hirdetésben mutatja be a Fidesz újabb ígéreteit, addig február 24-én a legnagyobb ellenzéki párt negatív kontextusban fog szerepelni a hírműsorokban. Nem csoda, ha az MSZP újabban a Fidesz és a MIÉP "kampánykoalíciójáról" beszél; mindenesetre nem kell politikusi paranoia ahhoz, hogy e fura egybeeséseken elgondolkodjék az ember.
Durvulások
A jelek szerint a Fidesz és a MIÉP a "durva kampányról" való irányított beszédet akarja megtenni az egyik fő kampánytémának. (Hogy együtt-e, mint azt a szocialisták állítják, vagy külön-külön, az - bár lényeges kérdés - ebben az esetben mellékes.) Ekörül mind nagyobb a hiszti, és a kormánypárti (plusz a miépes) sajtó nem mulaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy hergelje az arra hajlamosokat. Újabban például egy, az interneten köröztetett állítólagos ifjúszocialista felhívást ismertetnek nagy bőszen, amely első olvasásra is nettó szélsőjobb provokációnak tűnik. (El kell vegyülni az MSZP-székház előtt tüntető miépesek között, provokálni őket - de csak óvatosan, nehogy a rendőrség beavatkozzon -, hogy a tévétudósításokból az derüljön ki, "micsoda csőcselék" a MIÉP tábora. Mily nagy is a Jóisten állatkertje.)
Érdemes azonban a kezdeteket és a verbális adok-kapok koreográfiáját felidézni. Az Orbán-Nastase keretmegállapodással indult az egész; a valamennyi romániai munkavállalónak elvben magyarországi munkalehetőséget biztosító egyezségre az MSZP össztüzet zúdított, amely nem volt mentes a xenofób érzelmekre, a munkahelyüket feltők indulataira való rájátszástól. A kormány defenzívába szorult: az általa össznemzeti fáklyásmenetnek megálmodott státustörvény kínos vesszőfutás okozója lett.
A helyzet paradoxona, hogy Orbánék megérdemelték, hogy a státustörvényért kapjanak a fejükre - csak nem amiatt, amit az MSZP demagóg módon sugallt (hogy tudniillik a Fidesz úgymond megoldotta a környező országok munkaerőgondjait). A státustörvény története a hajdani, teljesíthetetlen ígéretekből való folyamatos kihátrálás története (például a kettős állampolgárság évekkel ezelőtti belengetése); a magyar külpolitikai csőlátás csődjének a története (például az EU csak az Orbán-Nastase-féle kétoldalú különegyezményekkel együtt tartja elfogadhatónak a törvényt); a propaganda szintjén ájult tisztelettel kezelt, agyonünnepelt határon túli magyarság megalázásának a története (például Varga Mihály pénzügyminiszter megjegyzése a kisebbségi magyarokról mint olcsó munkaerőről). Orbánék ellen azonban nem ezek miatt fordult a hazai közvélemény egy része, hanem a románokkal való szocialista riogatás miatt; és ez nagy baj.
A státustörvény a horvátokat és a szlovénokat eleve nem izgatta; a szerbeknek ez idő tájt kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a magyarokkal vacakoljanak; az ukránok hozzáállása januárban még erősen necces volt, a szlovákok viszont azonnal lecsapták a magas labdát, és minimum a román megoldást akarják. Az EU jogilag nekik ad igazat; a magyar kormány tehát, a saját hülyesége miatt, nagyon nagy maflásba lépett bele.
A kül- és belpolitikai tockosok sorozatát elszenvedő fideszesek egyre idegesebbek lettek; a két héttel ezelőtti parlamenti hazaárulózás - ami ugyancsak a keretmegállapodás-vita okán bukott ki belőlük - ennek a számlájára írandó. Ezután kezdődött a Fidesz intenzív "eldurvult-a-kampány"-ozása, aminek a technikája a következő: valamelyik vezető konstatálja a "visszataszító jelenséget", s ezután hírértékű megjegyzéseket tesz az MSZP-re, és részben az SZDSZ-re (bűnözők pártja, fasisztoid módszerek, hazátlanok, ilyenek). Továbbá: a miépes képviselőjelölt máig sem tisztázott, nyolc napon túl gyógyuló orrsérülése miatt Orbán Viktor sebtében összehívott sajtótájékoztatón osztotta meg népével azon véleményét, hogy ez bizony már politika; néhány nappal később a Fidesz három vezetője ugyancsak rendkívüli sajttájon vádolta meg az MSZP-t.
Legitimálás
Az "Összefogás" Pártkongreszszusnak ebből a mókuskerékből kellett kiszabadítania a pártot, és mindenekelőtt Orbán Viktort. Az aktualitás kényszerítő hatalmát mutatja az is, hogy a felszólalók sorrendjét az utolsó pillanatig variálták (a gyűlés emiatt egyórás késéssel kezdődött); és mindenekelőtt az, hogy az eredendően programadónak szánt kongresszus vége felé az elnöklő Kósa Lajos majd´ elfelejtette megszavaztatni a küldöttekkel a programtervezet elfogadását "a vita lezárása" után - ami nem is meglepő, mert bár sok minden volt a rendezvényen, de programvita speciel nem.
Az elsődleges cél tehát az emberarcú Fidesz megjelenítése lett: ennek jegyében a megnyitó beszédet tartó Kövér László igen röviden, és önmagához képest visszafogottan beszélt. (Honkupecezésre, szellemi hontalanozásra, meg a szocialistákban megbúvó, az emberből az állatot kihozó "strigák" emlegetésére azért így is futotta; az Áderék által előző nap emlegetett "szocialista furkósbot-kampány" kövéri átkeresztelése "bunkócskaprojektre" legalább vicces volt.) A polgári higgadtság első számú pártbéli felelőse, Pokorni Zoltán elnök hozta szokásos formáját, igaz, szónoklata a későbbi Orbán-beszéd miatt utólag már érdektelen (ugyanazt mondta, néha szó szerint, mint amit a kongresszus végén Orbán, csak sokkal unalmasabban).
Az első igazi attrakció Edmund Stoiber bajor miniszterelnök, a CDU-CSU kancellárjelöltje volt. Hosszú, de élvezetes előadást produkált: neve említése nélkül jól megdicsérte Horn Gyulát (amiért külügyminiszterként megnyitotta 1989-ben a magyar-osztrák határt a keletnémetek előtt), és tisztességgel kiállt Orbán Viktor mellett. Stoiber méltató szavaira - éppen a fent ismertetett előzmények miatt - mindennél nagyobb szüksége volt Orbánnak. És Stoiber nem is fukarkodott ezzel; miután leszögezte, hogy az egyenrangú tagokból álló Unió híve, kijelentette: Orbán Brüsszelben a magyar érdekekért dolgozik, "aki mást mond, az hazudik". A határokon túli magyar vezetők pedig a kül- és belföldön egyaránt sokat bírált fidesz-külpolitika helyességét, a státustörvény horderejét ecsetelték. A kormányfő külpolitikája "Európa" és a "nemzet" által ily módon tehát hitelesíttetett a pártközvélemény és a szélesebb polgári tömegek előtt. (Szegény Orbán Viktornak alig egynapnyi felhőtlen öröm jutott, és máris jött az újabb külpolitikai koki: a visegrádi országok kormányfői amiatt bírálják Magyarországot, hogy az uniós finanszírozással kapcsolatos közös nyilatkozattervezetet Orbánék a többiek felhatalmazása nélkül, idő előtt kikotyogták.)
A szövetségesek (az MDF, a polgári kereszténydemokraták és kisgazdák, a Fidelitas és a Lungo Drom cigányszervezet) felsorakoztatása ugyancsak a közös, békés alkotómunka ideáját szuggerálta, ami 1998-ban már bejött; a "veszekedős pártoktól" megcsömörlött polgár akkor díjazta az összefogást.
Irányelvek
Orbán a kongresszus kezdetén a Bolero fortissimóba csapó záróhangjaira vonult be a terembe, oldalán a bulvársajtóban hírbe hozott debreceni polgármesterrel, Kósa Lajossal, akit feltűnő barátsággal lapogatott. (Egy mondat erejéig Kövér is utalt az esetre: a vádaskodásra "a polgárok úgy reagáltak, hogy 5600 ajánlócédulával támogatták Kósa Lajos képviselőtársunkat".)
Orbán Stoiber beszéde után távozott - a bajor miniszterelnökkel tárgyalt -, és csak nem sokkal a beszéde előtt bukkant föl újra a teremben. A hallgatóság jó részét a mind érdektelenebb beszédek addigra igencsak lestrapálták; ám a hangulat a kormányfő színre léptével egy csapásra megváltozott.
Az csak közelről látszott Orbán arcán (és még az óriásvetítő sem érzékeltette), hogy nagyon fáradt. (Vagy ha így valakinek jobban tetszik: nagyon megviselt.) Előadásán azonban mindez nem érződött: beszéde higgadt hangvételű volt, és meggyőző erővel sorolta kormánya eredményeit, valamint a következő négy évre szóló ígéreteit. A sikerek között elsősorban a családtámogatási és otthonteremtési rendszerről volt szó, de nem maradt ki a diákhitel sem, mint ahogyan nyugdíjasnak is jó volt lenni az elmúlt négy évben. Önkritikát csak a mezőgazdaság és az egészségügy kapcsán gyakorolt, ahol nem a várt ütemben haladtak a dolgok. (Valóban, e területeken nehéz lenne átütő sikerekről beszélni, véltük akkor és ott, aztán tessék: két nappal később a gazdakörök országos gyűlésén Orbán már arról értekezett, hogy nyolc hónappal ezelőtti "agrárígéreteit" maradéktalanul teljesítette.)
A profi előadás amúgy nem hozott újat sem tartalmában (eredmények emlegetése és célcsoport-meghatározás: a Fidesz azok mellé áll, akik maguk is tesznek a boldogulásukért), sem formájában (szólások, "népi bölcsességek" sorozata). Orbán a kampányígéretek felsorolásakor lényegében kivonatolta a kongresszus elején kiosztott - és az ülésen elfogadott - programtervezetet. (A jövő elkezdődött című dolgozatot jövő heti számunkban méltatjuk.) Ami első hallásra is feltűnt: a 2006-ig megvalósítandó elképzeléseket már négy évvel korábban is hallhattuk; a változás a korábbiakhoz képest az, hogy a mostani tervek egy rakás számot tartalmaznak, ami kétségkívül hatásos eljárás. De 600 kilométer autópályáról (és az ezt feltételező 600 milliárd forintról) már volt egyszer szó: ezt most a biztonság kedvéért újfent megígérték a polgároknak; másként nevezik a gyereket, ám az egészségügyben az "új" cél változatlanul az ágazat reformja és a bérek rendezése; továbbra is téma a tisztes öregkor biztosítása nyugdíjemeléssel, miegyebekkel; és négy év múltán újfent kisebb parlamentet ígér a Fidesz; és hatékony igazságszolgáltatást; és még hatékonyabb nyilvántartásokat, ügyintézést stb. stb. (Ez utóbbinál új elem viszont, hogy "2006-ig az átlagos ügyintézési időt 30 percről 20 percre csökkentjük az okmányirodákban". Ez aztán a precíz jövőtervezés.) Vitathatatlanul új passzus az egyháznak tett gesztusok összegzése: az egyházi házasság állami elismerése és a hittan "védett időben" való iskolai oktatása.
Na és az olimpia ígérete, ami fontos szimbólummá nőtte ki magát a Fidesz világában: beszéde végén Orbán lerántotta a leplet az öt karikába foglalt legfőbb ígéretekről, majd a "Szerződés a polgárokkal" címet viselő óriástáblára - egyik félként - odakanyarította a nevét, s utána sorban valamennyi küldött.
A Fidesznek már van széles és tudatos választói bázisa; a kongresszusi nyitánnyal a bizonytalanokat vette célba: a "durvaság" hangos elítélése, a számok sokaságával hitelesíteni vélt eredmények hangoztatása, az újabb pénzeket kilátásba helyező szociális ígéretek kommunikálása akár be is jöhet. Ám ami előnye, az hátránya is könnyen lehet: a kampány világosan, mindenki számára érthetően készül beszélni arról, hogy milyen jó volt az elmúlt, és hogy milyen jó lesz az elkövetkező négy év Orbán Viktorral, és hogy milyen klasszul is élnek a magyarok. Egyeseket ez lelkesíteni fog, másokat dühíteni.
A kampányban persze elég ennyi is. Az ugyanis, hogy egy párt az embereket partnernek vagy hülyének tekinti-e, csak a választások után derül ki.
Igaz, a Fideszről egyszer már kiderült.
B. I.
