Magyar Narancs: Mikor jöhettek Magyarországra az első kínaiak?
Nyíri Pál: A korai jelenlétet nem nagyon kutatták, de vannak fényképek az 1910-es évekből, amelyek azt bizonyítják, hogy voltak kínai árusok Budapesten abban az időben. Én legelőször egy régi Budapest-albumban találkoztam kínaiakat ábrázoló képpel. Európába a párizsi világkiállítás után, a 19. század utolsó évtizedében jöttek először, a 20. század elején több országban megjelentek. Eleinte kőszobrocskákat árultak, aztán rájöttek, hogy mást is érdemes. Az első világháború után Németországban, Franciaországban továbbra is jelen voltak, Magyarországról eltűntek, legalábbis nincs sok híradás róluk, egészen a Kádár-rendszer idejéig. Ám közben világszerte megjelentek sokfelé. Amikor a szüleim 1990-ben egy évig az Egyesült Államokban vendégkutatóként dolgoztak, én is ott tanultam tovább azt, amit itthon: kémiát. Az ottani laborban a doktoranduszok többsége kínai volt, akkoriban lett egy malajziai kínai barátnőm. Érdekes volt ez a kettős identitás, és a kínai kultúra mellett érdekelt a kínai migráció is. Eldöntöttem, hogy hagyom a kémiát, inkább nemzetközi kapcsolatokat tanulok és Ázsia-kutatást. Ahhoz, hogy a tanulmányaimat finanszírozzam, ösztöndíjat kerestem, ehhez publikációra volt szükség. Visszatérve 1991 nyarán Budapestre, láttam, hogy itt is sok kínai él. Elolvastam róluk azt a keveset, amit akkor írtak, megnéztem a Fekete Doboz riportjait. Elmentem Újpesten a Csavargyár utcai munkásszállásra, összeismerkedtem azokkal, akik ott laktak. Azóta tartom velük a kapcsolatot. Az első írásom róluk a The Hungarian Observerben, a magyar külügyminisztérium angol nyelvű lapjában jelent meg.
MN: Eljöttek a Távol-Keletről úgy, hogy nem beszéltek idegen nyelvet, egy olyan országba, amelynek lakói nagyrészt szintén csak az anyanyelvüket ismerték. Emiatt alakult ki a magyarokban az az érzés, hogy a kínaiak mintha itt is nagy fal mögött élnének?
NYP: Az, hogy zárkózottak, nagyrészt misztifikáció. Tényleg mindenki azt mondja, nehéz velük kapcsolatba lépni – én tizenkilenc évesen a Csavargyár utcában azonnal tudtam velük beszélni. Mindig nyíltak, készségesek voltak velem. Elég rosszul beszéltem még kínaiul, de nekik ez is nagy segítség volt, mert egyáltalán nem ismerték az országot, minden információra szükségük volt, főleg, ha ingyen jutottak hozzá. Ők belőlem profitáltak, én is belőlük a magam módján, kutatóként.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
