Egotrip

"Tél haragján kacag az új tavasz, / most lágyan leng a balzsamos szél, / s új madárdal zeng a völgy ölén" - kiáltom bele a korántsem balzsamos romkocsma-övezeti légbe Siegmund úgynevezett Tavaszdalát Richard Wagner Die Walküre című zenedrámájából, miközben a Táltos társaságában (aki, úgy tűnik, ma hiányolni kénytelen állandó nemtője, Szabó Ervinné kíséretét) kisded bocinagyságú zsúrkocsikra pakolva gördítem elő az előző hét számlát kiadó kocsma százrétű gyomrából a Mámor Kiskönyvtára becses darabjait.

Nem elegáns az embernek magát idéznie, most mégis ezt teszem. Négy évvel ezelőtt írtam e helyütt: "Orbán Viktor kampányzáróját azzal kezdte: a választásokkal eljön az igazság pillanata. Ebben nem tévedett.

(Dr. Tamás történeteiből 2.)

Carl Schmitt nevezetes gondolatát, hogy a politika minősége ott és akkor jelenik meg, ahol és amikor különbséget tesznek nyilvános barát és nyilvános ellenség között, elég sokan ismerik és idézik. Minden valódi versengésen alapuló választás újra és újra megerősíti ezt a tézist, még akkor is, ha a politikai rendszer amúgy konszenzusra, megegyezésre, koalíciókötésre készteti vagy kényszeríti a feleket.

Váncsa István az 1970-es évek közepén robbant be a magyar publicisztikába vitriolos humorú tévékritikáival. Az akkori televízió minden műsorpercének alapos elemzése során arra jutott, hogy a televízió messze legszínvonalasabb műsora a szünetjel, amelyről külön kritikát is írt.

Ha a művészet találkozik a sporttal, akkor a tudomány jobban teszi, ha csupán csendben ül, és figyel. Pisszenés nélkül rögzíti megfigyeléseit, óvatos hipotéziseket állít fel, de közben mindig szem előtt tartja, hogy ebben a konstellációban lépten-nyomon irracionális tényezőkbe, szürreális összefüggésekbe ütközhet.

Matolcsy György nem most vált alkalmatlanná felelősségteljes posztjára. De most talán azok is meggyőződhettek erről, akik eddig nem gondolkodtak el róla, miféle bölcsességet és önmérsékletet, ha tetszik, diplomáciai érzéket igényel a nemzeti valuta sorsát befolyásoló pozíció, és mekkora kockázatot jelent, ha a szakmai alkalmatlanság pökhendiséggel is párosul.

Megtanultam olvasni. Nem sokkal később úgy döntött a család, hogy ideje elkezdenem a némettanulást is. Kaptam egy kemény fedelű, vékony könyvet. Ismerős képek és értelmetlenül egymáshoz tapasztott betűk voltak benne: Es war einmal... Hogy Hófehérkéről szól a történet, azt persze hamar kitaláltam.

Ha azt a fordulatot látja egy hírben a politika iránt érdeklődő olvasó, hogy "a vállalatok adminisztratív terheinek csökkentése", hacsak maga nem üzletember, már lapoz is tovább. Több jó okból. Mégse tegye.

Előző írásomban (Nyelvünk ősi vére, Magyar Narancs, 2013. december 19.) egy eléggé elterjedt felfogással vitatkozva amellett érveltem, hogy a nyelv és a nép története nem ugyanaz: a "gének" tehát nem igazolhatják a nyelvek rokonságát. A bölcsek szerint egy nemzet genetikai és kulturális azonossága sokféle történeti hatás eredője, viszont a nyelvrokonság nem lehet sokféle, hisz, mint tudjuk, anya is csak egy van. Tehát vagy a sumerok a rokonaink, vagy a tundrai nyenyecek - nem lehet egyszerre két helyre behúzni az ikszet.

James Carville, Bill Clinton 1992-es győzelmének egyik kovácsa a Little Rock-i demokrata főhadiszálláson három "gondolatot" függesztett a falra: "Változást, vagy ugyanazt tovább?" "A gazdaság, hülye!" "Nem elfelejteni: egészségbiztosítás!" A második szállóigévé vált.

Beteljesüléséhez közeledik a takarékszövetkezeti szektor bekebelezésének ördögi terve: már semmi nem akadályozhatja meg, hogy a magyar bankpiac szerény, ám nyerőnek kikiáltott szegmense egy előre kiszemelt magáncsoport irányítása alá kerüljön.

Tamás a Pinka poharazóban itta a csapolt soproni ászokot, az elsőt. A horvátnádaljai ászok csak később érkeznek, testületileg. Nemrég ért véget a megyekettes meccs, egynullra lezúzták Csákánydoroszlót, és maradtak a dobogón; sokan már a megyeegyben látták a csapatot, onnan meg már csak pár ugrás a Rohonci út - reszkess, Hali!